(Részletek) (3.)

Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mond – mert hátsó szándék nélkül mondja – minden tudományos megállapításnál. Nem okok, tényezők, szerteágazások, titkos szövetségek, árulások és beugratások szinte-szinte kibogozhatatlan szövevényéből akar folyamatos, végtelenbe vesző pamutszálat sodorni s belőle egynemű, öltéseivel egymásba simuló egyen-szvettert kötni a történelem kidüllesztett mellkasára. Viszont képes kitapintani a múlt egyre gyengülő pulzusát a mind jobban fakuló, mind jobban rejtezkedő személyes emlékezetek révén. (A könyv előszavából)

Csütörtök, 1916. augusztus 5/18. Az I. osztály parancsot kap az indulásra. Hová? Az a hír járta, hogy a IV. hadsereg Dobrudzsában gyülekezik, tehát Dél-Dobrudzsa (Cadrilater) a menetirány. A főtisztek beszélték a tiszti étkezdében. Mindenki rosszkedvű, mert szegénység van ott és messze is van. A felszerelésemet a városban egészítettem ki, miután felvettem a júliusi zsoldomat, 384,35 lejt. Körülményes vásárolni, mert alig van aprópénze a kereskedőnek. A városbeli szállásadómnál (Toader Cazan, Ion Agarici utca 24. szám) hagyom a nyergem és egy új csákómat. Későn jöttem meg a városból, késő éjszakáig csomagoltam és elküldtem a ládáimat az üteghez. Két órát aludtam, a szállásadóm felkölt. Kifizetem a bért és elballagok az üteghez. Elfelejtettem feljegyezni, hogy délután 5 tájban bevonult az ezredhez Sachelarie ezredes, az új ezredparancsnok és mindannyiunkat behívat az irodájába ismerkedésre. Nem volt barátságos találkozás, mindenkihez külön-külön van valami elmarasztaló mondandója... Éjféltájt értem az állomáshelyre. Nagy a sürgés-forgás, lovak, emberek rohannak, minden irányból hangos kiabálás. Costantinescu alhadnagy úr betegszabadságon van. (…) Hajnalhasadáskor átvettük szolgálatunkat. Minden rendben volt, az emberek menetfelszerelése, a lőszeranyag, a lószerszámok, minden. A katonák ruházata volt kopott, szakadt is némelyiké, ahogyan a háborúban szokott az lenni.

Jegyzőkönyvek tanúskodtak róla, hogy sok gonddal és felelősséggel járó szakaszparancsnok vagyok. Megkeresem tehát a szakaszomat és parancsokat osztogatok. Jelentik, hogy két zsidó, Aizik Idel és Herşcu Moise lövegkezelő (servant), illetve egy lovas, Balanica P. hiányzanak. Fél óra múlva megérkezik a kapitány úr is. (...) Nagy a nyüzsgés, jelentik, hogy két ló elszabadult és elnyargalt a mezőbe, a felderítő Burca Anton kancája nem állja a nyerget. Megjöttek a zsidók és a hiányzó lovasom. A kapitány úr ordít, nem vonult be Ceai őrmester és Cobzaru írnok sem. A kapitány utánuk küld 2 lovast. Én is ide-oda futkosok, hogy sürgessem a katonáimat. Jelentik, hogy megjött a két zsidóm, lovaglópálcámmal gondolkodás nélkül, alaposan megleckéztetem őket.

Végre elhangzik a nyeregbe! parancs. Hajnalodik, tiszta az égbolt, hűvös van. Felületesen szemlézzük szakaszunkat és jelentünk a parancsnoknak. Elindulunk, a mi ütegünk az utolsó helyre áll be a menetbe. Három napig meneteltünk az országúton Bălţăteşti fürdőtelepen át Târgu Neamţig. Az úton dübörgő ágyúk zaja az ablakokba csalta a fürdőző népséget. Reggel 7 óra volt. Az emelkedőre érve nyugati irányban a hegy lábánál festői környezetben meglátjuk a Văratec női kolostort. Tovább, a hegy mögött ott kell lennie az ugyancsak női Agapia kolostornak is. Észak felé már sejthető a város, Târgu Neamţ, nyugati irányban jól kivehetők egy sziklacsúcson az egykori Neamţ várának romjai. A várrom látványa végig követ minket a városig. D.e. 10 óra tájban érünk a városba, majd annak határában, a város és [Ion] Creangă faluja, Humulești között letáborozunk.

A helybéli kíváncsiak kijönnek megnézni az ágyúkat. Nem járt még ilyen készültség arrafelé. A tömegben találkozom egyik falutársammal, az 54. gyalogezredben szolgáló Dumitrescu Gh. alhadnaggyal. Ő mutat be a városbeli társaságnak: Câmpeanu tanítónőnek, a P. Gheorghiasa tanító házaspárnak és a náluk megszállt Tomida és Stoleru tanítónőknek. Utóbbiakat elkísérte sógoruk, Gheorghița szobrász, aki egyébként iskolatársam volt a Vasile Lupu gimnáziumban. Megmutatom az ágyúkat és beszélgetünk.

Öt napig maradunk a táborban. Az igen szép környezetben épült Târgu Neamţ zsidó város lett. Paşcani és Piatra felé a kolostorokat is érintő postakocsi járat indul innen.

Az öt nap egyikén fölkapaszkodtunk a város központjától kb. 5 km-re lévő várdombra. (...)

Megérkezik az indulási parancs. Az I. és II. üteg Hangu felé indul, a III. Békás felé. Reggel 6-kor már menetkészen az úton áll az üteg, a vár árnyékában vonulunk el.

A visszaúton megyünk Bălţăteştien át, megmászunk néhány dombot, majd kiérünk az egyenes útra. Lovam nyugtalan, az úton dübörgő ágyúk zaja idegesíti, alig tudom féken tartani, hogy előre ne rohanjon. A toporzékoló ló hátrafarol és begurulunk az út menti, mély árokba. Nem történt különösebb baj, csak a kardom görbült el az eséskor. Egész napi menetelés után, estére Piatrára érünk. A Beszterce mellett táborozunk le. (...) Sok gyárkéményt látni a város fölött, fafeldolgozó üzemek működnek itt. Fekvése és környezete nagyon hasonlít a Brassóéhoz, ahol 1904-ben jártam. Szállásadómnál, a helybéli polgári iskolában tanító Butnaru tanító agronómusnál vacsorázom. (Egy [román] tüzértiszt töredékes naplója. In: Szádeczky-Kardoss Lajos Erdélyre vonatkozó iratai. OL P.1575. 11 tétel. Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus adattárából. Koszta István fordítása)

(…)

[1916] Szeptember elseje hajnalán heves dobszó riasztotta a [szovátai] lakosokat. Reggel 6 órára gyűlésbe hívtak mindenkit a faluháza előtti térre. Kihirdették a román hadsereg közeledésének hírét. Délután 4 órakor érkezett a Községházára a menekülést elrendelő parancs, amelyet 6 órakor olvastak fel az összegyűlteknek. Az okirat szerint szeptember 3-án, reggel 8 órára ki kellett üríteni a falut. Kötelező volt elmenekülni minden 15 évnél nagyobb munkabíró férfinak és fiatal nőnek. A nagyon öregek, betegek, gyerekek otthon maradhattak, „... de nem tanácsos, mert nem lehet tudni a jövendőt”.

A gabonakészletet vasúton szállították, a marhaállományt fogadott hajcsárok kísérték Marosvásárhelyre, ahol átvették és kifizették a tulajdonosokat. A szekéren menekülők számára Mezőbánd volt kijelölve. Kinek nem volt szekere, a „menekülök vonatán” Szabolcs megyébe utazhatott.

A rendelet kihirdetése után nagy zaj támadt, az asszonyok sírtak, a férfiak szitkozódtak. A tömeg csak 10 óra felé oszlott el. Másnap este, a zsúfolásig megtelt templomban „zokogott a nép”.  Éjjel 3 és reggel félkilenc között meggyóntak a menekülésbe készülők. A szekéroszlop délelőtt 10 órakor indult el a faluból. Szováta harangjait szeptember 20-án szerelték le és küldték a budapesti fémgyűjtő központba. A római katolikus templomról hármat, a református imaházról két kisebbet, a görög katolikus imaházról három kisebbet szereltek le és vittek el. Ugyanekkor tűnt el a Tyúkászdombi kápolna két kisebb harangja. (Fekete Árpád - Józsa András - Szőke András - Zepeczaner Jenő: Szováta 1587-1989. Székelyudvarhely, 1998)

(…)

Holtmaros népe a sarju szárítással és sarjubetakarítással volt épen elfoglalva augusztus végén, a kellemesen nyárias időben. Felülről már szállította a vonat a menekülőket. „Holtmaros" vasúti megállónál a vonat egyik menekülő utasa látva a mezőn szorgalmasan sarjuval dolgozó néhány holtmarosi munkást, sajnálkozva jegyezte meg: „Szegények! Miért dolgoznak; hiszen pár nap múlva nekik is el kell menekülni és mindent itt hagynak!”

A jóslat beteljesedett. „Holtmaros" megálló vasúti őre értesítést kapott felsőségétől, hogy családja csomagoljon és legyen készen a bekövetkezhető menekülésre, innen terjedt el a hír a községbe, hogy menekülni kell. Jöttek a paphoz a hívek és aggódva kérdezték: igaz-e? Habár magam is aggódtam és semmi bizonyosat nem tudtam, bátorítottam őket és azt mondtam nekik, hogy sem a közigazgatási hatóságtól, sem saját egyházi felsőségemtől semmiféle értesítést nem kaptam; tehát alig hihető, hogy menekülni kellene. De megnyugtatni az embereket nem bírtam...

Éjjelenként sok vonat járt. Azt hittük katonákat visznek a Román határhoz. Később jöttünk rá, hogy ... menekülőket hoztak le.

Az 1916. év augusztus 28-án megkérdeztem a marosvécsi postamesternőt (: M. vécsi nyugalmazott pap Tiszteletes Péterffy Ferenc úr leányát Bartha Jánosné Péterffy Marika ő nagyságát:) Mit tud a helyzetről? Vesznek e fel a postára postaküldeményeket? Tőle ez a válasz jött: „Kedves Tiszteletes úr! Semmi postaküldeményt nem veszünk fel – a baj úgy látszik óriási. Borszék már nem a mienk. Tölgyesről is mindenki elment. Hévíztől se messze vannak; még az éjjel is bekövetkezhetik a mi katasztrófánk; a jó Isten legyen velünk tiszteletteljes üdv. Bartháné." Habár ezen értesülés – a mint az események igazolják – nem volt alap nélküli, a hatóság még ekkor se intézkedett és éppen azért magam se adtam elég hitelt ez értesítésnek, és a benne foglaltakat csak könyelmü emberektől származó rémhíreknek képzeltem. Pedig lényegében igaz hírek lehettek azok.

A közigazgatási hatóság csak 1916. augusztus 30 án (:szerda:) estefelé tétette közhírré Holtmaros községben, dobszó mellett, hogy másnap, augusztus 31-én, reggel 7 óráig a lakosság távozzék el a községből, mit a közhírré tevő így kiáltott ki: „takarodjék" a községből. Természetesen a rémület fokozódott a népnél. Mindenki kapkodott. Amit futtában lehetett, mindenki csomagolt. Pataki szolgabíró úr járt a községben és azt mondta, hogy akiknek nincs fogatuk, azok menjenek le a marosvécsi állomáshoz, onnan másnap reggel fogja a vonat indítani őket Szabolcs vármegyébe Nyíregyházára; akiknek fogatuk van, azok induljanak fogataikkal, állataikkal „Faragó" község felé. – Fájó szívvel, könyezve és sírva hagyta el a lakosság a községet. – Fogattal bíró híveket aztán nem Faragóra, de Dedrádszéplakra telepítették le. A marosvécsi állomásra ment mintegy 170 lélek pedig ott kellett várjon több mint 18 napot, míg aztán elvitte őket a vonat Szabolcs megyébe és ott a hatóság letelepítette Tiszaeszlár, Tiszalök községekbe és azokhoz közel levő egyik tanyára.

Egyház ládájába – gondnokkal - betettem a folyó anyakönyveket, jegyzőkönyveket az ott levő iratok és úrasztali terítők mellé; bezártuk a ládát és bevittük ketten a templomba; letettük a katedra mellé. Mint egyházmegyei pénztárnok, behordtam a pénztári könyveket is a templomba és letettem azokat is a papi szék mellé. Idő arra nem volt, hogy biztosabb helyre helyezhettem volna. Templomot bezártam és feltettem a kulcsát a papi lakásban levő állandó helyére. – Éppen ott levő harangozóné (Csatlós Jánosné: Pap Anna) – kinek férje régóta orosz fogságban van, sírva mondta, bárcsak ő akaszthatná le helyéről a templom kulcsát!. (Később ezt megengedte a jó Isten.) Egyházközség és tractus takaréktári könyveit, hadikötvényeit, az úrasztali poharakat én vittem magammal és visszatéréskor sértetlenül vissza is hoztam 1916. november 1-én. – Pap, pár ládába ruha és ágyneműjét levitte Marosvécsre (egyebeket becsomagolni nem volt idő). A vonatra már nem vettek fel csomagot; de Bartha Jánosné önagysága, mint vasutas felesége, szíves volt betétetni az ő értékei szállítására kapott vagonba és azzal elvittek Bakonyszentlászlóra; ott vannak ma (1916 febr. 20.án) is.

Pap és családja (felesége és leányával; – fia már jóval azelőttől, 1915 júl. 15-től kezdve katonaságnál van) 1916 augusztus 30-án este tehén szekérrel mentek le Marosvécsre, hogy onnan 31-én reggelre jelzett vonattal induljanak Zilahra; de telefonilag értesülvén, hogy vonat nem jön, 3l-én Nagyságos Magyary Károly uradalmi jószágigazgató úr által felajánlott fogattal jutottak be – menekülők sokaságának szekerei mellett – a szászrégeni vasúti állomáshoz. Onnan se ment már személyvonat. Gazda Endre, állomás parancsnokságnál levő főhadnagy szívességéből kaptak egy – bútorokkal rakott fedett marha kocsit és azon indultak el 1916 szeptember 1-én. Velük volt a görgényszentimrei református pap Székely Ferenc, feleségével és az őket kísérő tanár fiúk: Ferenc. Útközben sokat nyomorogva, éhezve és éjszakánként fázva – hét napi keserves utazás után Csúcsára érkeztünk. Kolozsváron Székely Ferencék leszállottak; mi is be akartunk menni Kolozsvárra; de nem engedték. – Csúcsán – az állomással szembe levő vendéglő étterme asztalaira (más hely nem lévén) dűltünk le egy kis pihenőre. Másnap reggel folytattuk postautomobilon utunkat tovább és aznap megérkeztünk – nyolcadik napi utazás után – Zilahra, feleségem testvéréhez, Török Istvánhoz, Szilágy megye alispánjához; ott találtunk menedéket és rokoni szíves látást. Onnan az erdélyi református egyházkerület Méltóságos Igazgató Tanácsa 4521—1916 számú intézkedésével kiküldött Bős házára a helyettes papi teendők végzésére. Bősházán végzett, rövid ideig tartó papi szolgálat után, visszamentem. – Mikor a hazatérhetés lehetőségére az újsághírekből következtetni lehetett, Zilahra és onnan – nehézségekkel – 1916. november 1-re hazaérkeztünk Holtmarosra.

Dedrádszéplaki pappal, Pataki Dénessel Zilahról állandóan leveleket váltottam; tőle tudtam meg, hogy oda telepített híveim 1916. október közepén visszatelepedtek Holtmarosra. Vele folytatott levelezésem következtében, gondnok Bakos György Andrásé és néhány presbiter, időközben az egyház ládáját és tractus pénztárának könyveit a templomból kivivé, elásták a holtmarosi református temetőbe, a harctéren kapott vesebajjal meghalt és 1916. aug. 25-én eltemetett Kis Mihály sírjába; onnan épségben vétettek ki 1916. novemberben.

Holtmaros községben ellenség a mint mondják, egy román előőrs kivitelével, nem járt. Templom, 1914-ben épült új papilak, más egyházi épületek, iskola épségben vannak. Egyház könyves szekrényét feltörve találtam; kisebb kárt tettek benne; iskolában taneszközöket tönkre tették ismeretlen tettesek. Község lakosságának házai, melléképületei épségben vannak. Lakosság egy része kisebb-nagyobb károkat szenvedett ugyan, de általában lehet mondani, hogy a lakosságnak nincs tetemes károsodása. Annál több van papnak és tanítónak.

Papi lakásban, hazatértemkor 1916. november 1-én nagy rendetlenséget, sok szemetet és felbolygatatt szekrényeket találtam. Jóllehet elmenekülésemkor összes ajtókat nyitva, kulcsokat a zárakba hagytam volt, mégis ebédlő egyik ablakát beütve, konyha ajtójának ajtó feldeszkáját lefeszítve találtam.

Ismeretlen tettesek tőlem ellopták: könyveim javarészét; 120 darab baromfit (pulyka, ruca, tyúk és csirkéket); 66 véka zabot; kéménybe rejtett lábbelinknek egy részét; főzőedényeket csaknem mind; 10 liter petróleumot; paplanokat; 70 üveg cukorba főzött befőttet; egy vásott palástomat; mezőről mintegy két szekér tengerimet; egy évig drága gabonával tartott három darab sertésem elkárosodott stb. (1917. januárjában kellett vegyek egy darab hízott sertést élősúlyban 134 kiló volt; fizettem érette kilencszáztizenegy korona és 20 fillért!!) Ha mindennek a mai értékét vesszük, kárunk 5000—6000 korona! Ezeknél a lopásoknál igen szomorú dolog az, hogy legnagyobb részben a csőcseléknépnek van benne része. Legalább is emellett bizonyít a következő eset:

Hazajövetelemkor a körjegyző úr utján a községben közhírré tétettem, hogy akinél jogtalanul eltulajdonított tárgy van és azt nála megtalálják, az illetőt hadbíróság elé állítják és főbe lövik. – A közhírré tételre következő éjszakán udvaromra hazahoztak néhány konyhaedényt. Akkor katonáink – kiknek a nép tulajdonítja a lopásokat – nem tartózkodtak községünkben. Az edények a néptől kerültek haza. Másfelől a népnek szép vonásaiból is meg kell jegyeznem a következőt: 1916. októberben hazatért lakosság a távol (Szabolcs megyében) levő lakosság terményeit betakarította és mindeniknek telkén gondosan elhelyezte. – Szabolcs megyében levő menekültek mielőbbi hazahozatását a marostordamegyei nagyságos alispáni hivatalnál kérelmeztem és onnan 1917. február elején azt a választ kaptam, hogy előreláthatólag rövid időn belől haza fognak szállíttatni; de még február végén (febr. 23) nincsenek itthon. Erdélyi Pál kántor-tanító úr apósához, Pataki Lajos tanító úrhoz Dedrádszéplakra volt menekülve családjával; onnan 1916. október közepén tértek vissza Holtmarosra!

A lakosság hazatérte után 1916. novembertől kezdve sok ideig tartózkodtak a mi katonáink Holtmaroson; előbb a 9-es „Nádasdy" huszárok (trén), kik segédkeztek a lakosságnak az őszi szántások végzésében. Később egy pihenő „Ulánus" csapatunk (nagy részben horvátok) volt elhelyezve a községben; ezek hét hétig voltak itt. Internált oláhok is voltak és vannak Holtmaros községben elhelyezve.

Mivel a katonai parancsnokság a gabonának nagy részét requirálta, az élelem s főleg a kenyér igen szűkén van és a nagy drágaság miatt (egy tojás 30 fillér, 1 liter tej 60 fillér, 1 kis tyúk 13—14 korona stb.) igen nehéz a megélhetés. A ruhát és lábbelit is hihetlenül magas árért árulják és ha e háború még sokáig tart, később valószínűleg kapni se lehet, a megélhetés csaknem lehetetlen lesz!

A nép aggódik hogyha Tölgyesnél frontunkat az ellenség áttöri, 1917. tavaszán újból menekülni kell. Isten őrizzen tőle! Adja a jó Isten dicsőséges végét – a 20-adik század szégyenénk - a rettenetes világháborúnak és hozza el minél előbb a régóta óhajtott áldásos békét.

Holtmaros, 1917. február 23.

 (Kiss Ferenc, holtmarosi református pap: Háborús feljegyzések a görgényi református egyházmegyének az 1916. évi oláh betöréskor menekült egyházairól. Kiadja: a görgényi református egyházmegye. Szászrégen, Schebesch Károly könyvnyomdája, 1917)

(Folytatjuk)