„Megfordult a fejemben, hogy meghalhatok” – egy székely idegenlégiós élményei
Dolgozott Koszovóban aknaszedők mellett, eldugott fegyvereket keresett Kabulban, egy véres polgárháború kellős közepébe küldték Elefántcsontpartra. Nem tagadja, megfordult a fejében, hogy meghalhat. Bara István leszerelt gyergyószentmiklósi idegenlégiós mesélt élményeiről a Húszplusz Keresztyén Ifjúsági Konferencia hallgatóságának.
Gyergyóból a légióhoz – és vissza
Világviszonylatban a Gyergyói-medencéből jelentkeznek legtöbben a francia idegenlégióba, ha a népesség és a szerencsét próbálók arányát tekintjük. A körülbelül 70 ezres lakosságú térséghez mérten a 60–70 jelentkező nem kevés. A jelenleg Háromszéken élő Páll Csaba volt az első, aki 1993-ban kibuszozott Dél-Franciaországba, hogy légiós legyen (összesen 15 évet szolgált, nyugdíjig). Öt év múlva visszatért (de addig is évente járt haza), és történetei szájról szájra terjedtek a környéken, így férkőzött be az akkor 19 éves Bara István gondolatai közé is, hogy követi példáját.
Érettségi után elvégezte Csíkszeredában az erdészeti szaklíceumot, de közben tudatosan készült a légiós felvételire. Rengeteget sportolt, míg 52 kg-ról feltornászta magát 70 kg-ra, és az edzések hatására enyhe gerincferdülése is eltűnt. Tudta, hogy milyen kondícióra lesz szüksége, és hogy mire számíthat az első hónapban, amikor mindenféle vizsgálatokkal felmérik az alkalmasságát. 2001 húsvétja után indult el Franciaországba – és tudta, hogy miért megy.
Bara István nem a katonai szolgálatra vágyott leginkább, hanem „valamilyen férfias, fiatalos kalandvágy” volt benne, kirándulni akart, világot látni, és kecsegtető volt, hogy ezért semmit nem kell fizetnie, sőt ő kap érte fizetést. A kalandvágy után az anyagi oldal is motiválta: 6600 lejt nem mindenki tesz zsebre havonta úgy, hogy sem szállásra, sem élelemre, sem ruhára nem kell költenie. „Kiszámoltam, hogy ha ennyi és ennyi évet szolgálok, akkor hazatérve ezt és ezt tudom megvalósítani” – emlékezett vissza a céltudatos elindulásra.
Miután besorozták, leszolgálta a kötelező öt évet, majd feleségül vette azt a gyergyói lányt, akit az első bevetése után otthon töltött szabadnapok alatt ismert meg. Másfél éven át francia nyelvtudásával kereste a kenyerét, de amikor elkezdődtek a menesztések, visszament erdésznek. 2011-ben viszont ajánlatot kapott az idegenlégiótól, és újra szerződött két évre. Eleinte úgy tervezték, hogy akár több évet is vállal majd, a családját pedig viszi magával, de egy játszótéri incidens elgondolkodtatta. Nem volt még óvodáskorú a kislánya és a körülötte külön csoportban játszó gyerekek sem, nem lehetett rá semmi okuk, mégis elutasították a feléjük közeledő idegen lányt. Ekkor döntött: „Nem akartam, hogy a gyermekünk egy összeférhetetlen társadalom megalkuvó tagja legyen. Akkor már kezdtük úgy szervezni az életet, hogy hazaköltözünk.” Közben számítógépen tanulta az organikus gazdálkodás alapjait, és jelenleg képzéseket tart a témakörben, a gyakorlatban pedig tönkölybúzát termel.
Rajta kívül még négy leszerelt és egy betegnyugdíjas légiós költözött vissza Gyergyószentmiklósra. „Most hat éve volt olyan, hogy egyszerre nyolc emberrel kellett leülnöm beszélgetni, mind akartak menni légióba. A nyolcból négyen kijutottak, hármat bevettek, nekik is már lejárt az 5 év, leszereltek, családosok. Lassúbb a visszatérés folyamata, de jönnek” – részletezte Bara István.
Az első hónap a próbáké
A 25 éves furfangos székely legény egy kisebb sorozóközpontba jelentkezett, hogy kisebb legyen az esélye annak, hogy visszautasítsák – így is kétszáz ember közül választották ki azt a húszat, akik közé ő is bekerült. Az első egy hónapban zajlanak a próbák, ekkor bárki meggondolhatja még magát, a tisztek tesznek is róla, hogy elijesszék, aki nem arra való. Nem egy embert látott Bara István összecsomagolni. Hajnalban ébresztő, levegőzés, reggeli, takarítás, aztán intelligenciatesztek, pszichológiatesztek, „Gestapo”: részletes kikérdezés kinek-kinek anyanyelvén, fizikai próbák, orvosi vizsgálatok, mosogatás, gyomlálás, cigarettacsikk-gyűjtés stb.
A sorakozó után fekvőtámaszokat kellett nyomniuk, de közben valaki rugdosta a vasszekrényt, és egy másik hang ismételgette, hogy „Papa, mama, playstation” – vagyis ki akar hazamenni? Volt, aki felállt és kiment, nem bírta már a terhelést. „Így fekvőtámasz közben tartották elénk a papírt is, amire az anyanyelvünkön volt ráírva tökéletes helyesírással, hogy felvettek: Önt alkalmasnak találja a francia idegenlégió ötéves szerződés aláírására. Közben tovább nyomtad a fekvőtámaszokat, és hallgattad a csattogtatást és üvöltést” – idézi vissza a volt légiós.
Azt is elárulta Bara István hallgatóinak, hogy mi volt az ő titka. Nem az, hogy tudta, hány km-t kell hány perc alatt lefutnia, vagy milyen fát kell rajzolnia a pszichológiatesztnél, hanem a lelki hozzáállása. „Végezhetünk ketten ugyanolyan munkát, de az, ami belülről jön, az adja meg az évtizedekre szóló tartalmát a dolgoknak” – mondta. Előfordult, hogy kint voltak terepen, és a többiek siránkoztak, zsörtölődtek, hogy nagy a sár, esik az eső, ő meg mosolygott, élvezte, hogy kint lehet a természetben. Előbb-utóbb mindenben megtalálta az örömet és az értelmet. Közben pedig végig előtte lebegtek kitűzött céljai, és megerősítették, hogy ne adja fel.
Ahol megszűnik a logika, ott kezdődik az idegenlégió
Akiket besoroztak, azokat elszállították egy farmra, ahol a négy hónapos kiképzés első hónapját töltötték. Továbbra is szigorú napi programjuk volt, és a legkülönbözőbb feladatokat kellett elvégezniük, közben pedig keményen edzették őket arra is, hogy a parancs az parancs, a feletteseidtől mindent el kell tűrnöd.
Péntekenként érkezett egy kis teherautó: kólát és csokit hozott. Lehetett szabadon vásárolni, sokan vettek a költőpénzükre. Amikor a teherautó elment, a tisztek kiadták parancsba, hogy aki csokit, kólát vett, dobja mind egy kupacba a földre. „A tisztek összetaposták úgy, hogy a kóla priccolt mindenfelé. Akkor elmagyarázták: a kóla lelassítja a gondolkodást – nem jó, a csoki cukros, tehát hizlal – nem jó” – idézte fel Bara István.
A cigarettázók összekenték a hófehér házfalat az elnyomott csikkekkel: a nemdohányzóknak kellett csak felszaladniuk a hegyre és fekvőtámaszokat nyomni, majd visszarohanni. Másik alkalommal kiürítették egy nagy halomba mindenkinek a cuccait. „Volt, aki zsémbelt, zsörtölődött, én mosolyogtam rajta: itt vagyok, bent vagyok, lássuk, hogy mi jön ezután. Úgy látszik, ahol megszűnik a logika, ott kezdődik a francia idegenlégió” – foglalta össze már akkor magának Bara István.
Egy dologban nem akart a székely légiós engedelmeskedni: hogy részt vegyen a focizásban. „Láttam ugyanis, hogy az úriemberek egymás bokáját rugdossák, és tudtam, hogy ha én megsebesülök, akkor nem tudom megcsinálni a jövőmet, úgyhogy jelentkeztem, hogy nem tudok futballozni. Beállítottak a kapuba, de ott is rájátszottam, hogy nincs semmi reflexem, úgyhogy végül megengedték, hogy szaladjak a pálya körül, míg a többiek játszanak” – mesélte.
A kiképzés alatt nem tarthattak kapcsolatot az otthoniakkal, kintiekkel, és tévét sem nézhettek, ez volt a szabály, amelyet azonban felülírtak a szeptember 11-i események. Október elsején tudatták velük a hírt. Akkor megengedték, hogy nézzék meg a híreket lefekvés előtt, utána senki nem tudott aludni. Többen kérhették, mert két nap múlva osztották a 15 eurós telefonkártyákat, hogy mindenki hazatelefonálhasson – öngyilkossági kísérletektől és dezertálástól tarthattak, magyarázta az, aki mindezt átélte. „Akkor ijedtem meg, hogy én belecsöppentem a harmadik világháborúba. Arra gondolt mindenki, hogy akkor pakolás, piff-puff, dirr-durr. És én erre nem vágytam, én arra vágytam, hogy kiránduljak” – mondta őszintén István.
A négy hónap után történik meg az adott ezredbe való besorolás. Megkérdezték időnként, hogy ki hova szeretné, ha besoroznák, de végül nem az újoncok döntötték el, hanem a tisztek. Vannak ejtőernyősök, gyalogosok, műszakiak, páncélosjármű-vezetők, és vannak adminisztratív feladatok is. Bara István oda került, ahová szeretett volna: a gyalogosokhoz. Ehhez hozzájárult, hogy az önéletrajzában látták, erdészetit végzett, tud terepbiciklizni, hegyek között nőtt fel. Ezután mindenki kapott egy bankkártyát öt hónapnyi fizetéssel. Januártól pedig már indultak az első küldetésre.
Papucsos albánok és járdasöprő szerbek közt
Afganisztán után a volt Jugoszlávia a világ egyik legszennyezettebb háborús övezete, mind a mai napig, nyolcvan év kéne, hogy az összes aknamezőt megsemmisítsék – világosított fel a volt katona, akit első ízben Koszovóba küldtek. Gyakran történnek halálos balesetek, úgy érezte, ezeket akadályozza meg, életeket ment azzal, hogy az aknaszedők nyugodt munkakörülményeit biztosítja. Emellett droidruhában kellett gyakorlatozniuk, hogy ha tüntetések vannak, és valaki a tömegből fegyvert venne elő, azt tudják elfogni. Négy hónap alatt azonban ilyen tüntetés nem volt. A lakosok viszont fel-feljelentették egymást, így könnyebb volt elkobozni a fegyvereket.
Mitrovica városában szálltak meg, ahol egy folyó választotta el az albánokat és a szerbeket. „Mi az albán oldalon voltunk elszállásolva. Ott mindenki papucsban járt és szemetelt, a szerb oldalon seperték már a járdát, a zöldséges kipakolta az áruját, meghívtak vendéglőbe, töltött káposztát ettünk, diófakeresztre töltött pálinkát ittunk. Az albánok rágták a sérelmeiket, haragudtak, a szerb pedig készült élni. Mikor megtudták, hogy van köztük orosz: az orosz testvérnek, a magyar unokatestvérnek volt elkönyvelve” – emlékezett Bara István, légiós becenevén Borisz.
Véres polgárháború kellős közepén
Négy hónap Koszovó és egy hónap pihenés után Elefántcsontpartra sietett a gyalogezred, hogy megállítson egy véres polgárháborút. Védősávot kellett kialakítani, hogy az északi vérengző törzsek ne juthassanak le délre, és így véget vessenek a vallási és etnikai alapú mészárlásnak. „Ez volt annyira meredek, hogy elgondolkoztam, mi történne, ha szembekerülnék egy lázadóval. Sokan mondták, hogy hát inkább ő haljon meg, mint én. Mondom: jó, de ez engem nem vigasztal, attól én még nem aluszom. A kirándulás illúziója itt elmúlt. Ekkor gondoltam arra először, hogy meghalhatok” – vallotta be.
2003. április 11-én történt valami felejthetetlen. Egy iskola területén tevékenykedtek, amikor egy dombról lövéseket hallottak, majd jöttek a falusi asszonyok kétségbeesetten, hogy a férfiak nem élnek. „Akkor beugrottunk a kocsiba, fel a dombra, jött a hír rádión, hogy három kamionnyi lázadó kifosztott egy buszt. Tudtuk, hogy ez most spontán bevetés. Be a kocsiba, kiugrálni az erdőbe, megfékezni a falu kifosztását. Az erdőben a fák között csettintés szerű hangokat hallottunk – így érkezik bizonyos távolságról egy golyó a fába. Az volt a szerencse, hogy ők lent voltak, mi meg fent, tíz-tizennégy méterre. Én személyesen egy termeszdomb mögött voltam, az két-három méter magas. Egyszer csak hallom, hogy valami sípol, s úgy érkezik. A föld felé szállt egy kis rakéta, és bele is állt épp előttünk. Az orosz társammal egyet nyeltünk, egymásra néztünk, s mondtuk a felettesünknek, hogy hívjon el minket, mert nem biztonságos a terep, ahol vagyunk.”
Dél körül mondták be rádión, hogy jön a légierő, és megvédi a katonákat a szakadárcsoporttól, amely rájuk támadott. Gépfegyverek hangja hallatszott és csilingelés, ahogy az üres töltényhüvelyek potyogtak le a fák között. Ha akkor az a francia egység ne lett volna, akkor egy éjszaka alatt három falut és ötezer embert pusztítottak volna el. Ezután tíz nap pihenőt kaptak. „Aztán osztottak előleget, és akkor mondta egy tiszt, hogy nekem kettőt kéne adjon. Az aknavetőből kilőtt lövedék, ami előttünk ért földet, aktív volt. Mi bejelöltök gps-en, utána jöttek a műszakiak, megvizsgálták, és nem találtak rá magyarázatot, miért nem robbant fel...” – szólt az örökre megmaradó történet a gondviselés megtapasztalásáról.
Bara István feladata különben az volt, hogy autókra célozzon. Az emberölést megúszta. De mellette 20 méterre hallotta a mesterlövészeket, milyen párbeszédet folytattak rádión: „-Most térdel ki az útra, fegyver van nála. -Semmisítsd meg. -Megsemmisítve. -Mozog. -Hagyjad, hogy mozogjon. Kolozsvári román úriember volt, megtette. Én nem lennék mesterlövész. De azt mondom mindenképp, hogy megérte az áldozat” – szögezte le István. Egy héttel a visszaút előtt a tiszt megkérte, hogy gyűjtse össze az embereket, mert mondandója van nekik. Akkor közölte velük, hogy ötezer ember életét mentették meg. Elmondták azt is, hogy 26 éve ilyen véres ütközetben nem volt francia katona.
A negyedik hónap után még két hétig maradtak Elefántcsontparton: akkor tényleg kirándultak, és élvezték a helyiek vendégszeretetét. De jött még egy gyomorforgató dolog hazaút előtt: az északi lázadókat azzal akarta az elnök lecsendesíteni, hogy szenátorságot ajánlott fel nekik, és éppen a légiósokat bízták meg azzal, hogy szállítsák őket a tárgyalásra. Erre felhördültek, de nem volt mit tenni. Annyit tettek mégis, hogy az autóba nem engedték beülni őket, a tetőn szállították. A béke ezzel a gesztussal helyre állt, a francia politika működött.
Szafari Csádban
A következő küldetésen katonai repülőkre ültették őket Csádban, és felvitték a sivatagba 800 km-re, ott kitették, hadd autózzanak le. Egy beduin vezetőjük volt, aki arról mesélt, hogyan tájékozódik a csillagok segítségével, és hogy ismer minden dűnét, tudja, hogy melyik mikor keletkezett. „Süllyedtek el az autók a homokban, lapátoltuk ki. Szép élmények voltak” – hallhattuk e két mondatot egymás után Istvántól, akiből valóban áradt a pozitivitás.
Kétszer támadták meg életveszélyes vándormajmok, amelyeket a beduinokról neveztek el, mert őket kísérték, szedték össze a szemetet utánuk, de raboltak el közülük kisgyerekeket is. Az ott eltöltött négy hónap rejtegetett izgalmakat a sivatagi élet nehézségeiből fakadóan, de tulajdonképpen pihenés volt. Büszkén adta tudtunkra István, hogy a fotót, ahol egy férfi trombitál a sivatagban, és amely körbejárta a világot, pont az ő szakaszuk csinálta.
Afganisztán, Magyarisztán
2005-ben ahhoz hasonló feladatot kapott Bara István százada, mint első küldetésükkor. mentek Afganisztánba. Az eldugott fegyvereket kellett felkutatniuk, begyűjteniük – Afganisztánban. A tisztek gyakran meghívatták magukat a városi elöljáróságokhoz, hátha a beszélgetések alatt hozzájutnak egy-két lényeges információhoz. Egy alkalommal vendégségben az tűnt fel a székely katonának, hogy ugyanolyan emberek ülnek körülötte, mint az itthoniak, ugyanolyan vonásokkal. Erre csak utólag gondolt vissza István, amikor szóba került, hogy milyen nemzet tagja. „Magyarisztán, hát azok a nyugati hunok! – kiáltottak fel. Úgy tartja náluk a szájhagyomány, hogy néhány törzs a népvándorláskor úgy döntött, nem megy tovább, a Kárpát-medencébe, hanem itt marad” – számolt be a távoli rokon az őstörténeti beszélgetésekről.
Kabulban öt hónapig laktak, onnan utaztak különböző falvakba. „Itt tanultam meg garaton át lélegezni” – mondta a hegyi levegőn felnőtt István. Bár a parabola antennáik révén 500 csatornát tudtak nézni, a helyiek az agyagházaikban úgy végezték el a dolgukat, mint nálunk a középkorban. 2005-ben német orvosok felmérték, hogy 75 százaléka a Kabul fölött terjengő pornak száraz emberi fekália. Ez is oka lehet annak, hogy az átlagéletkor 30–40 év. Másrészt, sok a gyerek, és csattannak ki az egészségtől: ha az emberi agy be van programozva a háborúra és a túlélésre, akkor elkezd gyorsan szaporodni – állapítja meg a volt légiós más példákra is utalva.
Ha ma kéne dönteni
Megválaszolta Bara István azt a kérdést is, hogy ha most lenne 25 éves, a mostani körülmények között, elindulna-e újra felvételizni a légióba. A válasz határozott volt: „Nem. Állnék neki itthon az organikus gazdaságnak. El is tanácsolok mostanában sokakat, akikkel beszélgetek, mert sok fiatal nagyon felszínesen áll hozzá, de most már nincs jó és rossz cél, csak érdekek vannak, ez irányít mindent.”
A volt légiós szerint Nyugat-Európából pár éven belül hazajönnek az innen elvándoroltak, mert nem lesz már biztonságos ott. Ha Dél-Franciaországban lenne ma, amikor mindez történik, ami történik körülöttünk, azonnal venné a csomagját, és hazajönne.