Cseke Gábor olvasónaplója

Városok/városiak az „aranykorban”

Megőrzött látleletek

Közel negyven éve – 1984-ben – megjelent szociográfiai munka vétette le magát nemrégiben zsúfolt könyvespolcomról: kinézetre szerény, mondhatni póriasan szegényes, tartalmilag viszont annál gazdagabb. És alapvetően ma is megbízható.

Ez egy kicsit furcsán hangzik 2013 derekán, hiszen a Változó valóság címmel kiadott szociográfiai tanulmányok az erdélyi/romániai városkutatásról (előszó: Egyed Péter, szerkesztő: Szabó Zsolt) szólnak; hiszen az a távoli időszak a romániai "aranykorszak" kellős közepét jelentette, s a mai közhiedelem úgy "tudja", hogy akkoriban vígan lakkozták a valóságot, elhallgatták a valós problémákat, grandiózus projekteket eredményként dicsőítettek stb. Ami, természetesen mind igaz is, csakhogy nem éppen úgy, ahogy ma egyesek beállítani próbálják. Mai olvasatában egy ilyen könyv – és a továbbiakban maradjunk meg ennél mint demonstrációnk izgalmas példájánál – jóval alaposabbnak, mélyebbnek hat, mint a maga korában, amikor papírra vetették - és lényeglátónak! - és még inkább annak, mint amikor valósággal kiverekedték, kitaktikázták a megjelenését.

Kiállta volna az idő próbáját?

Azt hiszem, erről szól ez a mostani olvasónapló.

Arról a törekvésről, amit illendő volna rendre újra észrevenni, megvizsgálni és a maga helyére tenni; s amit úgy ahogy működő, még meglévő nemzetiségi intézményeink a kisebbségi önismeret és öntudat ébrentartásáért megtettek – szó szerint embertelen körülmények között.

*

A Változó valóság című kötet azért is többletjelentés-hordozó, mert egyfajta szintézisét, áttekintését adja a szocialista valóságban végbement városkutatói törekvéseknek, beleértve a romániai magyar sajtó idevágó tényfeltáró tevékenységét is. A kötet tanulmányaihoz csatolva ugyanis ott találjuk, legalább egy ívnyi terjedelemben, az akkori főbb romániai magyar lapok (Ifjúmunkás, Utunk, Korunk, A Hét, Falvak Dolgozó Népe) városkutatással foglalkozó írásainak 10—12 évre terjedő repertóriumait, amelyekről az előszóban Egyed Péter így vélekedik: "Sok olyan érték halmozódott föl bennük, amely nem csak számontartásra érdemes, hanem a longitudinális vizsgálatoknál is sikerrel alkalmazható anyagot tartalmaz." Ugyancsak az előszó szerzője mondja ki, mintegy végszóként: "A városkutatás – önismereti diszciplína." Az ekként lezárt bevezető csöppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy a kötetbe foglalt írások mindenike a romániai magyarság önismeretéhez kíván hozzáadni egy-egy olyan részletet, amelyben nyoma marad annak a változásnak, ami sorsában, anyagi és szellemi létfeltételeiben, közérzetében városaink vonzkörében bekövetkezett.

*

Persze, közelíthetnénk úgy is tárgyunkhoz, hogy szóvá tesszük, mi mindent kellett elhallgatni, kidekázni, elködösíteni, tompítani, kicicomázni, fellobogózni, sejtetni stb. ahhoz, hogy ezek és az ehhez hasonló írások egyáltalán megjelenhessenek. És az effajta tárgyalásmódnak is meglenne a maga haszna, tanulsága. Csakhogy az írásokat úgy kell elfogadnunk, ahogy azok fennmaradtak az időben – eszményi lenne, ha minden szellemileg megalázott, megcsonkított, megszelídített, "kiherélt" stb. kéziratunk megtalálná a teljesség szabad kimondásának a lehetőségét, viszont erre gyakorlatilag nem csak lehetőség nincsen (a kivételeket leszámítva), de kiadói hajlandóság sem túl sok. Így aztán a megjelent és megőrzött látleleteket kell olyan alapnak tekintenünk, amiről a közelmúlt valóságát úgy-ahogy megközelíthetjük.

*

A kötet egyik, mindenféle értelemben súlypontjának számít az a hatvan oldalas tanulmány (szerzők: Pillich László—Vetési László—Vincze Zoltán—Feleki Károly), A kolozsvári magyar hóstáti közösség népesedési és szerkezeti alakulása (1899-1980), amely minden bizonnyal önmagában is sok ütközőpontot jelentett a kötet megjelenésének folyamatában, de amelyre ma is bátran lehet hivatkozni, hiszen rendkívül gazdag tényanyagot tartalmaz a Szamos menti város egyik sajátos kisebbségi közösségéről, mely a huszadik században Kolozsvár magyarsága urbánus utánpótlásának egyik forrása volt, nem beszélve a város mezőgazdasági életében, ellátásában játszott meghatározó szerepéről. Az írás nagy fegyverténye ugyanakkor, hogy abban az időszakban készült, amikor nagyszabású "városrendezési" – valójában inkább: városrombolási – akció keretében céltudatos lendülettel igyekeztek eltüntetni a magyar agrárhagyományok e rendhagyó fertályát, felszámolni a mezőgazdasági termelésre fordított földtulajdont, ledózerolni a családi házakat, gazdasági épületeket, s az egészet "beültetni" sietve összetákolt, stílustalan tömbházlakásokkal, sivár, gödrökkel teli, sárba vesző utcákkal... Igaz, a tanulmány maga nem röpirat, közvetlenül nem lázít a barbár merénylettel felérő pusztítás ellen, nem fogalmaz meg expresis verbis világra szóló segélykérést, de a sajtónyilvánosság akkori lehetőségeit maximálisan kihasználva, tényanyagát felépítve többszörösen is kimondatlanul vádolja azt a rendszert, mely egy ilyen sajátos kisebbségi társadalmi szerkezetet és értékegyüttest nem csupán veszni hagy, hanem feláldoz az embertelenül ésszerűtlen városi telekgazdálkodás oltárán. Amíg egyfelől folyt tehát a pusztítás, addig a másik oldalon a szerzők a szavak erejével próbálták tanulmányukba átmenteni – Feleki Károly segítségével pedig a dokumentarista fotográfia révén is – mindazt, amit aztán az építők megsemmisítettek.

Ide tartozik megemlíteni azt is, hogy az egyik szerző, Pillich László pár év múlva önálló kötetben dolgozza fel hóstáti kutatásuk tapasztalatait (Városom évgyűrűi. Kriterion, 1985), majd a 2000. október 12—13-án megrendezett Kolozsvár 1000 éve című tudományos konferencián elmondott Kolozsvári Hóstátok – kolozsvári hóstátiak című előadása (2001-ben megjelent kötetben  az Erdélyi Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Magyar Közművelődési Egyesület közös kiadásában) ugyancsak a huszadik század hetvenes éveinek végén elvégzett alapos kutatás adataira és következtetéseire támaszkodott. Pillich László így érvelt alapvetésük hitelessége mellett:

"Három szempontból is rendhagyónak érzem akkori városkutatási munkánkat:

– először abban a vonatkozásban, hogy egy főleg szociálisan és morálisan motivált jelenkutatás mezsgyéjén, a hóstáti magyar közösség lakóterének szétrombolása előtti állapotának rögzítése és a mai, már terrorisztikus eszközökkel véghezvitt bontások folyamatának lejegyzése mentén jutottunk el egyre mélyebb időrétegekbe a városnak és népe életének, Kolozsvár és annak hóstáti népe közötti különös szimbiózis történelmi dimenziójába, a vonzás és taszítás különös játékának időalagútjába;

– másodsorban abból a szempontból, hogy nem a Belváros, a polgári élet központi erővonalai mentén kívántunk eredményre jutni, hanem a külső, peremkörzetek népéletének és népmozgalmának történelmet alakító, vagy annak alakulását inkább csak lázadó, csendes beletörődéssel követő jellemzőiből szerettük volna megérteni a kolozsvári polgáriasodás általános, ezen belül magyar közösségének sajátos alakulását;

– harmadsorban módszertani vonatkozásban, vagyis, hogy nem minden tekintetben a hagyományos eszközeit használta a történelmi dimenziókban való kutakodásnak, nem csak a dokumentumoknak, hanem az élő emlékezetnek is párhuzamos faggatója; az 1970-es években kifejlődő modern kutatási módszerek, rendszerelméletű és interdiszciplináris megközelítésnek alkalmazója."

*

Némileg a hóstátiékra emlékeztető, de egy székelységből a távoli Bánságba irányuló migrációs jelenséggel foglalkozik a kötet élén álló tanulmány szerzője (Tófalvi Zoltán: A Temesváron élő atyhaiak közössége), amely több mint fél évszázadon át tartott, ám a vizsgálat pillanatában már megállni látszott, ugyanis az atyhai "utánpótlás" kifogyott. Így inkább a jövőre utaló kérdőjelek azok, melyek az eddig kialakult, idegenbe szakadt, de belső kötelékeit fel nem adó mikroközösség sorsát jelzik.

Keszi-Harmath Sándor egy, a múlt század nyolcvanas éveiben gyakran napirendre kerülő témát: a városiasodó községek elméleti és gyakorlati feltételeit járja körül két konkrét helység – Bonchida és Egerbegy viszonylatában. Tanulmánya (A városiasodás mutatói. Bonchida és Egerbegy városiasodása) egyrészt módszertani ismertető a világszerte és nálunk is alkalmazott feltételrendszerről, annak kialakulásáról és legfontosabb mutatóiról, másrészt külön-külön megvizsgálja, hogy nevezett nagyközségek mennyiben felelnek meg a vázolt feltételhálónak, illetve milyen sajátos arcélű urbánus profilt érdemes megcélozniuk a közeljövőben. A gyakorlati elemzés során a szerző valósággal késélen táncol: egyrészt nyilvánvaló, hogy a községek fejlesztési keretszámokba foglalt kritériumrendszerét könnyen gyűrte akkoriban maga alá a  tervszerűsített politikai akarat, így nyíltan nem mutathatja ki, hogy a vizsgált helységek gyors, a kilencvenes évek elejére tervezett urbanizációja esélyeiben erősen kétséges; annyit viszont képes sugallni, hogy bár a mutatók nem ígérnek teljes sikert, a remény csak a valamikori gazdasági hatalommal (a közeli széki sókitermelés vámhelye volt volt a XIV. században)  rendelkező Bonchida esetében villan meg, az is feltételes módban, míg Egerbegy városiasodása csak úgy valósulhat meg, ha magába szippantja a közelében lévő Torda, illetve Aranyosgyéres.

A maga nemében érdekes, bár inkább az építész szakember szempontjait kutató és megjelenítő szakírás a Létay Lászlóé (Város–városközpont–városiasság), s három tanulmány is vizsgálódik a korszak egyik vezető társadalmi jelensége, az ingázás, illetve a munkahelyi mobilitás összefüggésrendszerében (Vécsei Károly: Ingázás és lakhelyi stabilitás; Várhegyi Júlia: Fiatal értelmiségiek fluktuációja egy kisvárosban; Vofkori László: A társadalmi mobilitás, a foglalkozási-területi átrétegződés vetületei Székelyudvarhelyen), a szociográfiai vizsgálatok bő eszköztárát vonultatva fel.

*

Bodó Barna tanulmánya (Egy társadalmi sodrás iránya és hozadéka. Munkásszállások – 1980) több szempontból is eltér az eddig ismertetettek módszereitől. A temesvári – főként ifjúsági – munkásszállások egész világát, létrejöttének szükségességét, fenntartása és emberi életkörülményeinek biztosítását, a nevelési szempontok érvényesítését, riporteri szemléletbe oltott alapos szakvizsgálattal világítja át, hogy megfogalmazhassa a következtetéseit, illetve hogy tudatosítsa azt a társadalmi paradoxont, hogy miközben mindenki átmeneti, "szükséges rossz" típusú megoldásként áll hozzá a szükségszállások kérdéséhez (tervezőtől és építőtől kezdve a karbantartóig, a gondnokságig és a munkásszállásokon lakó több tízezrekhez), addig ez az átmeneti időszak a fiatal életekben az egyik legmélyebb, legmeghatározóbb nyomot hagyja hátra, amelynek következményei nehezen szívódnak fel – föltéve, ha elmúlnak egyáltalán. A fiatalokat ekkor ért kedvezőtlen, társadalmilag-erkölcsileg negatív befolyásokat az átmeneti, tessék-lássék rögtönzött lakhatási-élhetési feltételek nem képesek nem hogy ellensúlyozni, de éppen ők bizonyulnak előidézőiknek, gerjesztőiknek. E tanulsággal, természetesen, a nyolcvanas évek romániai társadalmának nem volt mit kezdenie, de az ítélet kimondatott, aki a könyvet kezébe vette, érthetett a szóból.

*

A végére maradt – a kötet tanulmánysorát formailag is záró – írás, Molnár H. Lajos: Szanáltak című szociográfiája. Műfajában, életanyagában, valóságvizsgálatának módszerében eltér a kötet általános hangvételétől. Majdnem szabályos oral historyt tálal föl az olvasónak – anélkül, hogy kötné magát a műfaj szigorúan megkövetelt formai előírásrendszeréhez. Öt életsorsot vesz nagyító alá, öt család addigi lakóépülete lebontásának ("szanálásának") és tömbházba kényszerítésének történetét.    E történetek mindig ugyanúgy zajlottak le és mégis mindig másként, legalábbis a sorsüldözöttek benyomása az volt, hogy a velük megesettek egyedi történések. Érdekes módon az ötféle társadalmi közegből érkezett és más-más előtörténetű riportalany életérzése egyazon ponton találkozott: értetlenül álltak a saját maguk teremtette korábbi otthonaik szétverése előtt, és bár próbálták hangulatukat valamilyen módon a "fejlődés" társadalmi elvárásaihoz igazítani, a veszteségérzés és a jogfosztottság élményét képtelenek voltak elfojtani. A riportnak ez a mélyen megrázó üzenete a vallomásos, beszélt köznapi nyelv fordulatai révén rendkívül hiteles és hatásos; a tapasztalt riporter (képzettségére nézve pszichológus) valósággal be tud bújni alanyai bőre alá, s nem egyszer olyan igazságokat is kimondat velük, amiknek a megfogalmazására más körülmények között talán nem vállalkoznának.

Kényszerkilakoltatott városi férfi – apja megjárta a náci lágereket – mesélte el, hogyan hordták szét értelmetlenül kertes házukat és kertjüket, miközben őket jól-rosszul összetákolt blokkba kényszerítették, majd kifakadt:

"Ezt nem lehet megszokni. Bele lehet törődni vagy bele lehet fásulni, de megszokni ezt az életformát nem lehet. Semmi nem működik ebben a lakásban, semmi nem olyan, amilyen kéne, hogy legyen. Ezt az ajtót például már háromszor kellett, hogy kivegyem s utánagyaluljak, a zsanérnál alátét helyett két szeget vertek be s lehajlították, az alátét az már túl civilizált dolog, úgy látszik. Minden ereszkedik meg, ahogy a fűtés megindul; az ujjamat itt, az ablaknál, a zsanér mellett ki tudom dugni, mindenhol beázás, pokoli ronda kivitel, minden borzalmas. Jó, hogy most erre egyelőre nincs is pénzem, de hogyha volna se költenék egy büdös lejt se. Nem akarok itt élni. Az első adandó alkalommal, ahogy olyan környezet lesz, hogy nem riad vissza mindenki az utcától, elcserélem egy kisebbre, egy rosszabbra, csak ne legyen blokk, és legyen lehetőség arra, hogy egy műhelyt összetákoljak az udvaron s dolgozzak benne."

*

A Kriterionnak nem ez a kötet volt az első próbálkozása, hogy időszerű társadalmi kérdésekben, a romániai magyar kisebbség életével kapcsolatos szociográfiai vizsgálatokat a nyilvánosság elé tárjon. A művet a kiadói tevékenység folyamatában elhelyező előszóíró, Egyed Péter elmondja, hogy 1978-ban már jelent meg Változó valóság címmel egy első, zömében szociográfiai műfajú Kriterion-kötet (Imreh István szerkesztésében). 1980-ban látott napvilágot a Korunk folyóirat város-profilú évkönyve, majd két év múlva egy újabb évkönyv állt elő további város-orientált tanulmányokkal. Később a megkezdett kutatások folytatása, a kiadói figyelem fokozása egyre nagyobb ideológiai akadályokba ütközött, a tudományos megközelítés helyett a könyvkiadás a sikereket dicsőítő, zsurnalista szemléletű, hangulati benyomásokra épülő tézisriportok gyűjteményeivel próbált megfelelni a hivatalos elvárásoknak.

Az Egyed Péter által megfogalmazott kötetnyitó üzenetben igazából benne van a vizsgált probléma magva, amiről e kötet nélkül csak halvány és impresszionisztikus emlékeink lennének:

"A romániai magyarság – szemben például a zömében városlakó németséggel, zsidósággal és az örményekkel – történelmében először vált többségében városlakóvá! Ez a fordulat a hetvenes évek végére következett be, és egyik alapvető jellemzője az, hogy a mai magyar városi lakosság jelentős része az ország egész lakosságára jellemző mobilitási—városiasodási folyamat eredményeként lett városi lakos. Ugyanakkor részben kicserélődött a történelmi magyar városi lakosság. Sajnos nem rendelkezünk a korösszetétel etnikai felbontású adataival, amelyek lényegesen finomítanák összképünket a régi és új városi magyar lakosság mennyiségi arányait tekintve. A folyamat további területi jellegzetességeket mutat, amennyiben jelentős magyar lakosság került például Brassóba, Medgyesre, Segesvárra – más helyütt csökkent a magyarság számaránya.

Az egyik legfontosabb kérdés, amely ezekkel a tényekkel kapcsolatban fölmerül, az, hogy mennyiben módosítja ez a változás a romániai magyarok demográfiai szokásait... A szakmai és társadalmi beilleszkedés a nemzetiségi városlakó esetében sajátos problémákat is felvet, tekintve, hogy a nyelvi—kulturális beilleszkedés feltételei között zajlik. A családon kívül nem rendelkezik más azokkal a primer kapcsolati rendszerekkel, amelyek nemzetiségi identitását a hagyományok automatizmusának segítségével tartják fenn. Ennélfogva igen fontos szerep hárul a nemzetiségi kulturális intézményekre, iskolákra és a tömegkommunikációs intézményekre, rendezvényekre, amelyek a kulturális identitás fenntartását szolgálják, másrészt a városi beilleszkedés és élet minőségi követelményeinek és elvárásainak megfelelő korszerű ismeretekkel anyanyelven látják el a nemzetiségi városlakót. Ismét csak a jövő feladatai közé tartozik a beilleszkedés intézményszociológiai vizsgálata a fenti összefüggésekben."

A jelenben immár kiteljesedett, jóval korszerűbb szociográfiai kutatások már egy jócskán meghaladott, másfajta kisebbségi társadalmi szerkezettel és állapottal áll szemben s próbálja rögzíteni minél pontosabb rajzát. De az 1980-as önismereti kísérletek megismételhetetlenek – következésképp: pótolhatatlanok – maradnak.

Csíkszereda, 2013. június 5.