(Cseke Gábor olvasónaplója)

1.

Felkavaróan furcsa szöveget olvashattam a vasarhely.ro honlapon múlt év december 9-i keltezéssel, amely ma is változatlanul elérhető. Egy interjúról van szó, amelyben Gáspárik Attila színész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója a lap kérdéseire válaszolva elmondja, milyen indítékok vették rá, hogy felolvasószínházi előadást vigyen pódiumra Kenéz Ferenc egyik nemrégiben napvilágot látott költői műve alapján.

A Lilike medika leveleiből című produkció - ami megegyezik a Bookart Kiadónál 2012-ben megjelent poéma eredeti címével - igazából a tavalyi novemberi, marosvásárhelyi nemzetközi könyvvására készült (amikor is a poémát tartalmazó könyvet piacra dobták), s úgymond egyszeri használatra, ahol, úgy tűnik, nem remélt sikert aratott, s ahogy Gáspárik mondja: „Nagyon sokan biztattak és nagyon sokan azt mondták, hogy még szeretnék látni. Ezért úgy döntöttem, hogy még párszor előadjuk."

E döntés nyomán született meg aztán az az előadás, amelynek hivatalos bemutatóját 2012. december 7-én tartották a vásárhelyi színház Underground termében. A produkció azóta is műsoron van, a marosvásárhelyi rádióban rádiószínházi előadás készült belőle, amit többször is műsorra tűztek, majd április 5-7-e között a produkcióval a társulat részt vett a miskolci Határtalan Napok elnevezésű, Kárpát-medencei színházi találkozón. Az érdeklődés pedig érezhetően nem lankad. (Vélhetően e sorok is hozzájárulnak majd ahhoz, hogy a poéma üzenete rendre eljusson mindenüvé, ahová illik eljutnia.)

2.

Aki Kenéz Ferenc lírai életművét ismeri és folyamatosan nyomon követi, nem lepődik meg azon, hogy az 1965-től datálható, hivatalos irodalmi indulásától (Utunk) kezdve következetesen jelen van a lírába oltott epikus elem, a valóság köveiből való versépítkezés kunsztja, majd a nagyobb lélegzetű, mindinkább poémába, összefüggő versciklusokba rendeződő megjelenítés. Három fajsúlyos poémából álló, 1981-es Kriterion-kötetéért (XYZ) a Román Írószövetség költészeti díját nyerte el. De távolról sem csak rájuk hivatkozhatunk: ide sorolhatók már a rövidebb lefutású kompozíciók is, mint a Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön?, a Lovak a virágoskertben, az Egy holland ősz hátterében (1975), a Fúj a szél, madár jár, madár száll (1978), a Hollywoodi temető (1985), az Öregnapló. Anyai dédanyám füzetéből (2011).

Legújabb kötete, a Vendéglétra (Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2012) tulajdonképpen a '81-es poémahármasra "rímelve" maga is három nagy lélegzetű, önálló, szellemileg-költőileg szorosan összefüggő és -illő darabból épül egyetlen, átfogó konstrukcióvá. A Lilike medika leveleiből ennek a Kenéz-féle életműben rendkívüli szintézist jelentő költői trilógiának a középső darabja.

Kenéz Ferenc nagy belső vívódások árán írta meg e sokak számára szokatlan költői alkotását. A poéma főhőse ugyanis létező személy (a bemutató előtt egy héttel, sajnálatosan eltávozott az élők közül), aki a valóságban valós idejű levelekben vetette papírra élményeit, s ez a valóság diktálta élet-adalék késztette a költőt arra, hogy Lilike bőrébe bújva újraírjon egy lehetséges verses beszámolót a múlt század ötvenes-hatvanas éveiről, a romániai létbe ágyazott erdélyi népi demokratikus-proletár-autonomista „békeidők" bugyraiból, történetesen éppen Marosvásárhelyről, ahol az erdélyi magyar orvosképző működött. A versnaplóban számos olyan esemény, név is szerepel, amelyekre könnyen rá lehet keresni, még nem lehetetlen a kort megélők-megérők emlékezetéből előkotorni. Azzal, hogy a szerző vállalta a konkrétumokból adódó esetleges érzékenykedések ódiumát, a szememben azt példázza, hogy sikerült saját alkotói módszerein belül rátalálnia arra a leghitelesebb formára, amelyben messzehangzóan képes kimondani, érzékeltetni mindazt, s megérteni segítve hozzá az élettel, a történtekkel félig öntudatlanul sodródó embert, hogy mit éltünk meg egy letűnt korban, és milyen tényleges és képzeletbeli ballasztok lógnak bukdácsoló léghajónkon.

Ehhez képest tűnik számomra igen furcsának az említett interjú háttérinformációnak szánt színészi-rendezői értelmezése. Azzal magam is egyet tudok érteni, amint Gáspárik Attila kijelenti, hogy választásában az volt a döntő szempontja: nagyon szereti Kenéz szövegét. Hiszen magam is szeretem. Örvendek, hogy egyetértünk... A motiváció első felével sincs vitám („Lassan abban a korban vagyunk, amikor a gyerekeim egyfolytában kérdeznek, hogy milyen volt a szocializmus, mi volt a szocializmusban? És akkor az ember mit tudjon mondani? Elmond ezt meg azt, meg amazt. És én ebben a szövegben látom azt a választ, amikor én kérdezem a nálam idősebb embereket, hogy milyen volt Vásárhely az ötvenes években, milyen volt az orvosi egyetemnek az élete, milyenek voltak az emberek közti viszonyok?..."), viszont a másik felét mintha nem is ugyanaz a Gáspárik mondaná: „Ez a vers pedig nekem, a maga kis kínrímeivel, egy olyan bűbájos világot teremt, egy olyan – jó értelemben vett – együgyű kislánynak a visszaemlékezései, amely sokkal többet mond el bizonyos kontextusban, mint a történelemkönyvek, statisztikakönyvek, a ránk maradt iratok. Egy kisembernek a lelke van benne, ahogyan ő látja a világot, ahogyan nem szeretik a férfiak, ahogy rá sem néznek, ahogyan orvos akar lenni. Nekem ez a vásárhelyi ötvenes évek kulcstörténete, ezért ragaszkodom ehhez a szöveghez."

Az idézetben emlegetett „együgyű kislány" vagy „kisember lelke" számomra azért hamis megközelítés, mert egyúttal mindjárt partikulárisnak, egyedinek bélyegzi meg azt, ami éppen az áttételeken és a kontextusokon keresztül a művészi élmény során általánossá - nem csupán emberekre, hanem egy egész korszakra jellemzővé - válik. Az a bizonyos "együgyűség" több-kevesebb mértékben, ilyen vagy olyan formában mindannyiunk lényéhez hozzátartozott, akik átéltük-átéreztük-magunkénak vallottuk azokat az évtizedeket, még akkor is, ha később úgymond meghasonlottunk, szembefordultunk régebbi önmagunkkal, úgy tettünk, mintha nem is rólunk lett volna szó egy új életet teremteni vágyó, lelkes, de botcsinálta szakemberek által dirigált, meghatározott és megítélt valóságban. Amely ma már nincsen sehol - bár ez csak amolyan illúzió, mert túlélőkként, ki-ki még mindig hordozza magában. Nem csak Lilike volt hát kisember abban a korban, hanem egy egész népcsoport, egy egész kisebbség - mint kiderült utólag, azok is, akik a kisebbség nagykutyáinak számítottak. Ez az, ami erőteljesen kisugárzik Kenéz poémájából, ezért időszerű, és felkavaró és szerethető mű.

A szembenézés Kenéz esetében nem kívülállás, nem gúny és becsmérlés, hanem beleélés, együttérzés, vállalás és eszmélet is egyúttal. Hiszen még ma is eldöntetlen: ha a kommunizmusra menendő társadalmi kísérlet cakkumpakk bűnös, átkos, véreskezű stb. (folytassa a sablonos felsorolást, aki akarja) volt, akkor mindazok, akik melléálltak, mert hittek benne - igen, ilyenek is voltak, s nem is kevesen! - , egytől egyig gazemberek? S ha nem azok, akkor hogy is állunk a megbélyegzésekkel? A kisemmizéssel? A Lilike együgyűsége akár elesettség is lehet - a védtelen ember naivsága, aki elhiszi mindazt, amit a felnőttek, a társadalom oszlopai mondanak neki. Éppen mert őszinte, mert nincs benne gyanakvás, meg sem kísértik a hátsó gondolatok, a számító kombinációk...

Sajnos, az interjú további részeiben az eddiginél is meredekebb értékelést olvashatunk a bemutatott költői műről. Megtudjuk például, hogy Gáspárik olvasatában "ez egy érzelmileg túlfűtött kis előadás, ami egyszeri használatos kis kínai gyártmány." Nem is értem igazán, hogyan gondolja ezt el. Magam ugyan nem láttam-hallottam (csak a rádiószínház révén) a produkciót, de se az érzelmi túlfűtöttséget nem érzékeltem, sem a kínaiságát, de még az egyszer használatosságát sem. Ami pedig az írás vásárhelyiségéről szóló vélekedést illeti, véleményem szerint ez az előadó legnagyobb melléfogása. Azt állítani, hogy az előadás nem tartozik a "nem vásárhelyi" nézőkre, az én szememben olyan fiaskó, mintha egy kereskedő a maga portékáját szántszándékkal pocskondiázná, nem tudni pontosan, milyen meggondolásból.

„Végül is, ez egy olyan kis személyes történet az ötvenes évekből, amit egy kicsit még görgetünk magunk előtt, aztán húsz, harminc, negyven év múlva senkinek semmit nem fog mondani. Ez nekünk szól, mostanra szól, és utána elfelejtjük" – dob rá még néhány lapáttal Gáspárik fitymálólag korábbi megállapításaira, és ettől az eddiginél is zavarosabbá válik minden. Mert ha valakinek meggyőződése, hogy egy mű szavatossági ideje húsz-harminc év múlva úgymond "lejár", akkor egyáltalán miért ügyködik körülötte? Mitől lesz egycsapásra fontos a biztos felejtésnek dolgozni? Miféle viszonyulás ez a szerzőhöz, aki megírta számunkra ezt a "kis személyes történetet", mi pedig most hercig módon, hazafias munkával, "összehoztunk hat széket, volt egy asztal, egy lámpa és pohár otthonról, a víz a színházé, és ebből meg lehet csinálni egy előadást", amit eljátszottunk itt a jónépnek, de igazából csak a vásárhelyieknek, és hát mindegy, mert úgy is eltűnik az egész a süllyesztőben...

Persze, a kérdés megfordítható és feltehető úgy is: valóban ilyen gyatra és kis kínai bóvli a Kenéz Ferenc műve? Ennyire egyszeri használatra való?

3.

Gáspárik szívesen használta a kontextust szót, s tulajdonképpen én sem idegenkedek az összefüggésben vizsgálódástól. Ezért a Lilike medika leveleiből-t nem szakítanám ki abból a hármas egységből, amelyben könyv formájában önként kínálja magát. A Vendéglétrá-ban található három poéma ugyanis érezhetően Kenéz Ferenc költői munkásságának eddigi csúcsa, nélkülük az nem lehetne teljes. A három nagylélegzetű mű - Szabadnak lenni mit jelent?, Lilike medika leveleiből, Odafenn pingált űrhajó - remekbe sikerült szintézise mindannak, amiről a szerző eddig írt. A három poéma háromféle megközelítés, lépcsőfok. És mégis, szervesen összetartozók.

Az első (Szabadnak lenni mit jelent?) méltó szintézise mindannak, amit annak idején Kenéz a Szabadulóművész c. áttelepülési naplójában szeretett volna elmondani, s a műfaj korlátai között el is mondott; a szintézis azonban csak most, annyi év után tudott igazán megszületni. Ebben a nagy sikerrel, mind a magyar rádióban bemutatott, mind a 2011-es kolozsvári Magyar Napokon színpadra vitt Kolozsvár- oratóriumban minden a helyén van, minden hely- és időtakarékos, kiemelkedik, aminek ki kell emelkednie és árnyal, aminek árnyalnia kell. Olyan "kolozsvári" életérzés, ami önmagától nyílik ki előttünk s válik erdélyivé és közép-európaivá.

A lírai hős belső kiürülése szülőhelyén – amely aztán lehetővé teszi, hogy könnyebben „elpályázzon” más égtájakra -, illetve a szülőhely fokozatos elidegenedése tőle, a kitaszított eltaszítótól több rétegű és több szólamú monológokban, lírai helyzetképekben ölt testet. Előadóművészeti eszközökkel történő  megjelenítésük erősíti a szövegben immanensen benne rejlő korképet- és hangulatot, amelynek neves és névtelen , konkrét és képletes áldozatai konkréten is helyet kapnak a diktatúra végjátéka elé állított, képzeletbeli siratófalon. De hangsúlyozom: nem a különböző színpadi feldolgozások miatt fontos írások ezek a poémák s fontos költészet a Kenéz Ferencé, hanem éppen fordítva: hiteles, őszinte írói szembenézésük mélységéért válhattak sikeres pódiumműsorokká is.

A könyvet záró Odafenn pingált űrhajó a költő eddigi poémáinak is  csúcsteljesítménye. Magába foglalja ráadásul mindazt, ami Kenézt a repüléshez és annak élményéhez, filozófiájához köti. A költőt ugyanis jól kimutathatóan, a kezdetektől lenyűgözte és meghatározta a repülés gondolata. Nem egy versében, poémájában tér hozzá vissza, különféle megközelítésben. (Így is van rendjén: repülni csak úgy érdemes, ha az ember újra és újra nekirugaszkodik a levegőnek.) Ez a mostani poéma viszont összegez és egybeterel mindent, aminek eddig részletekre, gondolatokra bontva itt-ott hangot adott Kenéz költészete. Egész közösségi létfilozófiánk, sorsköltészetünk és szabadságeszményünk megfogalmazódik ebben a fakanalas (báb)színjátékban. Mesteri elrendezés a síkok, emeletek váltogatása, a nézőpont és a hangvétel változatossága, a pontos, szikár nyelvezet, a történet bizarrsága, az egymáshoz hangsúlyosan nem illő motívumok összerántása, hagyomány, haladás, giccs, populizmus, demagógia kavarodása...

Nem tudom eldönteni, versként vagy egyszerűen csak vallomásos írásműként olvasandó e három munka, de az biztos, hogy nagyon egymáshoz illenek, a költő legjobb önmagát foglalják egységbe. Partikuláris kiindulási pontból és hangvételből jut el az erdélyi sorsmodell változatainak átvilágításáig és szintéziséig. Hatásvadász fordulattal akár azt lehetne mondani, hogy ezek után akár le is tehetné a tollat. Csak hát jól tudjuk, hogy ez nonszensz, és nem következik be, azon egyszerű oknál fogva, hogy az író addig él, amíg ír; ergo, addig ír, amíg él.

A Lilike medika leveleiből színházi visszhangja is igazolja: remélhetőleg, az "egyszer használatos" jelző a művel és a művészi szándékkal kapcsolatban csupán szerencsétlenül használt szófordulat volt, amit inkább Gáspárik Attila poénkodó kedvének tudnék be, s amit ma már legalább annyira bán, mint amennyire méltatlanul cseng erdélyi vétetésű irodalmunk kimagasló alkotásai mellett.

Csíkszereda, 2013. április 11.