Közügyekben utazó erdélyi játékmester

(Cseke Gábor olvasónaplója)

A jelenkori erdélyi kisebbségi újságírás egyik legmarkánsabb képviselőjének kötetét szerkesztettem az elmúlt hetekben. Az illető történetesen az Új Magyar Szó Vélemény rovatának évek óta rendszeresen jelentkező főmunkatársa, s már a lapelődben, a Romániai Magyar Szóban is értékes, maradandó publicisztikai munkát fejtett ki. Az alábbi tanulmányt akár széljegyzeteknek is lehet tekinteni egy virtuális, e-könyvbe válogatott publicisztikai gyűjteményhez, amelyekből kitetszik, hogy 1990 és 2013 között milyen erdélyi – székelyföldi – gondokra hívta fel a figyelmet Székedi Ferenc, s melyek e közírói feljegyzések legfőbb tanulságai.

1.

Székedi Ferencet nem könnyű megfogalmazni. Skatulyába tenni meg pláné nem.
Hiszen már az életútja is atipikus: az egyik legszékelyebb városban - Csíkszeredában - vált érző, gondolkodó és alkotó emberré, annak is az egyik hagyományőrző legszélén, Csíkzsögöd kellős közepén, viszont születése egészen más, távoli tájakat idéz: a Veszprém megyei Nemestördemicet. Meg a huszadik század egyik sorsfordító esztendejét, 1945-öt, amikor egymásnak feszülő birodalmak sorsa dőlt el hosszú időre, s vele együtt a hetvenes években közírói pályára lépett Székedi Ferencé is. Ám, mielőtt elkötelezné magát mára hivatásává vált foglalkozása mellett, automatikából diplomázik a román főváros műszaki főiskoláján. Kacérkodik a tudományos publicisztikával, s kezdeti sikerein felbuzdulva, elszegődik a csíkszeredai napilaphoz, a Hargitához, ahol az újságírás kíméletlen törvényszerűségeinek megfelelően rövid idő alatt mindenessé válik, ami a személyre szóló kellemetlenségeken és hátrányokon túl egyik legfőbb és legbiztosabb iskolája lesz a későbbi szakmai kiteljesedéshez.

Székedi Ferenc igazából az erősen cenzúrázott és irányított kommunista sajtóviszonyok között lett széles látókörű, problémaérzékeny, kiegyensúlyozott, bátor publicista. Ezt a paradoxonnak látszó kijelentést csak az érti meg teljes mélységében, aki maga is átélte a második világháború utáni közép-európai - ezen belül is erdélyi, sőt, székelyföldi! - politikai és társadalmi csapdahelyzetet, amelybe az ott élő magyarság került. Amikor, az egyneműsítésre törő törekvések által semmissé silányított saját intézmények híján, az erdélyi magyarság ügyét a leginkább mindenesként lehetett - sőt, kellett! - képviselni, ahogy azt annak idején Kós Károly a Kiáltó Szó című, Trianont s az általa okozott traumát lebíró kiáltványában meghirdette.

Székedi kortársaként vallom: aki nem élte át szenvedőleg és cselekvőleg a dogmatizmus, a személyi kultusz, az irányított sajtócenzúra kemény korszakát, az talán képtelen is minden porcikájával érezni a szabadság és az igazság kimondásának a felelősségét s gyanútlanul belesétál a sajtót manipulálni szándékozó, azt minduntalan megkísértő hatalmi játékok csapdájába. Székedi Ferenc tanulóévei ma megóvják őt attól, hogy elhomályosult szemmel dicshimnuszok kiötlésével múlassa az idejét, habos semmitmondással, gerinctelen hazudozással töltse ki hátralévő éveit.

2.

A romániai rendszerváltás után, jó évtizeddel ezelőtt, az azóta kimúlt (gyakorlatilag: kivégzett, majd kivérezni hagyott) Romániai Magyar Szó országos kitekintésű szellemi kifőzdéjében szakácskodóként, mindig jó napom volt, valahányszor befutott a laphoz Székedi Ferenc friss jegyzete, kommentárja, amely bármiről szólt is, a felvetett problémák, a rejtett, de a szerző által szókimondóan jelzett összefüggések, az esetek többségében mind-mind a székelyföldi társadalom, az ottani állapotok és viszonyok szövevényes hálójához utaltak vissza. Székedit sok éve annak a szerzőnek lehetett elkönyvelni, és ebbéli erényeiben még nem kellett csalatkoznom, akinek nem kell témát adni, mert amiről ő szólni akar előttünk, az lehet, hogy nem éppen a divatosan és ravaszul manipulált közbeszéd talmi tárgya, de talán éppenséggel az, amiről a közfigyelmet akarják valamiképpen elterelni. Ő nem úgy kommentál, hogy milyen igaza van X-nek és Y-nak, illetve mekkora ökörségeket és eszmei luftokat eresztett meg Z; sosem az üres szalmát csépeli (amiből tudjuk, hogy már csak töreket nyerhetünk, de azt meg minek?), hanem - egyszerűen fején találja a szöget.

3.

Nincsen ebben semmi ördöngösség: Székedi egész egyszerűen többszörösen aktív életet él. Lexikontömörségű életpályája épp hogy elfér az alábbi felsorolásban:

Szerkesztő, műfordító, publicista. 1971-ben a Hargita című lapnál kezdi pályafutását.
A Hargita Kalendáriumok szerkesztése mellett számos helyi kiadványt ír vagy szerkeszt, több magyarul megjelent természettudományos és műszaki könyvet gondoz.
A román irodalom számos jelentős alkotójától, például néhai Mircea Nedelciutól műfordít.
1990-ben az RMDSZ felkérésére újraindítja a Csíki Lapokat.
1992-96: a megyei tanács tagjaként az emberjogi bizottság vezetője, 1993-ban megindítja a Csíkszereda havilapot, 1994-99 az RMDSZ csíki szenátori irodáját vezeti.
1994-2006: a Csíki Tv főszerkesztője.
1994-től a Romániai Magyar Szó munkatársa, 2005-től az Új Magyar Szó és az Erdélyi Riport főmunkatársa, 2006-tól a bukaresti közszolgálati rádió magyar adásának publicistája.
2005-től a csíkszeredai Sapientia egyetem médiaoktatója.
Szakmai elismerései: Pro Urbe díj (1996), Kényelmetlen kérdések című, a Csíki Tv közvetítette közéleti beszélgető műsorát 1996-1999 között évente a legnézettebb műsornak járó Közönség-díjjal jutalmazták, 2008-ban a Hargita megyei sporttanács különdíjjal tüntette ki.
Társadalmi munkássága: A Márton Áron Alapítvány és a Kriterion Alapítvány kuratóriumi tagja, az utóbbinak éveken át ügyvezető igazgatója , az EME, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Szociál-ergonómiai Társaság tagja, az RMDSZ csíki elnöke (1991-1994), megyei tanácsosa (1992-96).

Csupán formálisan vonult nyugalomba az elmúlt esztendőkben, mert aki találkozni, beszélgetni, netán vitatkozni szeretne vele, az ma is könnyen megtalálja őt nem csak szűkebb élettere, Csíkszereda, de az erdélyi közélet majd minden fontosabb eseményén, rendezvényén, meglátásait, érvelését, az eseményekhez és a jelenségekhez fűzött gondolatait gyakori rendszerességgel olvashatja az erdélyi sajtóban.
Ezek után teljesen rendjén való, hogy 2008-ban az erdélyi szellemi életben rangos publicisztikai - Spectator - díjat éppen ő kapta meg, s vele egykorú pályatársa, Ágoston Hugó az alábbi értékelést tette nyilvánossá laudációjában:

„Székedi Ferenc elsősorban publicista... Véleményem szerint az egyik legjobb kortárs erdélyi magyar publicista, ha nem éppen a legjobb, a szónak abban az értelmében, hogy a köz írója, a közéletben a sajtó társadalmi szerepének ellátója. Két körülmény késztet arra, hogy ezt hangsúlyozzam. Az egyik az, hogy sajtónkban publicisztika címén egyre gyakrabban jelennek meg szubjektív mondanivalójú kis csapkodások, megmondóemberek valóságtól elrugaszkodott többé vagy kevésbé heves véleményei. A másik az, hogy – szintén szereptévesztés folytán – erőszakosan teret nyer az az elv, hogy nem a sajtónak kell ellenőriznie a kormányt és a parlamentet, hanem az államnak kell ellenőriznie a sajtót. Székedi Ferenccel együtt, újságíróként és egyszerű, de tudatos állampolgárként is: mi nem fogadjuk el ezt az elvet, veszélyesnek tartjuk az érvényesítését. És valljuk azt, hogy mint minden munkának, a sajtó művelésének – de még a politikai és közéleti tevékenységnek is – az alapja a tisztesség kell hogy legyen.

Mind közéleti, mind szakmai szempontból Székedi Ferenc a tisztesség és a lelkiismeretesség élő példája, már-már régimódi (nem vármegyei, de a jellemalkatot tekintő) módon. Egy olyan környezetben, a Székelyföldön, ahol a tömbmagyarságot könnyen befolyásolhatják megtévesztő eszmék s a megosztás démonai fenyegetik, Székedi Ferenc írásaival is, de közéleti tevékenységével is a megfontolt kiegyensúlyozottságot, az értékek tiszteletét, a használni akarást képviseli. És ezáltal, igen, ha nagy szavakat akarunk használni: a népéhez való hűséget."

Amennyire személyes e koncentrált szellemi jellemkép, olyannyira igaz.szekedi

4.

A beérett közíró eddig megjelent négy cikkgyűjteménye [Hétköznapok, délibábok (1996), A Hold másik oldala (1999), Zsögödből a világ (2001), A nagy erdélyi játszma (2006)] -, illetve a 2007-től máig született, sajtóban közölt írások legjobbjai hűen tükrözik egyrészt azt az utat, amit a publicista szerző a rendszerváltástól máig bejárt, másrészt azokat a változásokat, amelyek a székelyföldi társadalomban a rendszerváltás nyomán bekövetkeztek. Olvasás közben mindegyre rádöbbenünk, milyen finom megfigyeléseket rögzít a nem székelyföldi származású, de a székelyek között nevelkedett Székedi Ferenc a székely népéletről, gondolkodásmódról, valóságérzékelésről. Vissza-visszatérő témái is jelzik, hogy az általa szóvá tett problémák, gondok, bár menet közben, az idő teltével törvényszerűen (át)alakulnak, de akut megoldatlanságuk és eredménytelen, felszínes kezelésük miatt rögzülnek és hamis illúziókat keltenek, könnyen manipulálhatóvá teszik a székelységet. Következetesen vállalja a szembemenést a romantizáló, mitikus gondolkodással, a terméketlen álomkergetéssel, a függetlenségként szorgalmazott makacs elzárkózással, a kiürült, funkciót vesztett külsőségekkel. Modern, hatékony, a jelenkor vívmányaihoz, európai szellemiségéhez kötődő életforma eszményeiért agitál Erdélyben, ahol minden adottság és hagyomány megvan ahhoz, hogy az ott élők legyűrjék a korábbi történelmi szükségszerűségből fakadó, védekező konzervativizmusukat, megőrizve egyben a sajátos múlt kitermelte értékeket, erényeket. Az ő eszményi székely embere a közért cselekvő, öntudatos, büszke, saját sorsát irányítani hivatott, nehézségekkel szembeszálló, furfangos, szépteremtő alkat, akit nem egy kaptafára teremtett a Fentvaló, s bár más-más földrajzi-szociális-néprajzi körülmények határozzák meg életét, szolidaritás-érzete képes túlnőni a családi-rokoni kötelékek hatósugarán is.

Székedi Ferenc ugyanakkor a magyar-magyar kapcsolatok finom rendszerének, szerkezetének és kölcsönhatásainak érzékeny kitapintója, kitűnő ismerője. E vissza-visszatérő, időben más-más évek valóságába ágyazott, abból táplálkozó problémakör írásainak közös jellemzője a felelősség a megmaradásért és a kapcsolatok depolitizálása. Székedi ellene van bármifajta megosztó, alá- és fölérendelő hatalmi törekvésnek a kárpát-medencei magyarság viszonylatában és e meggyőződésének nem átall következetesen hangot adni - akkor is, amikor nagyon sokan, s köztük a szellem emberei, felelőtlenül fegyverzik és mételyezik a politikai és hatalmi szekértáborokat.

Bármiről is szól, mindig van egy-két szava, utalása az erdélyi-székelyföldi autonómia-vágyak és -realitások összefüggésrendszeréről. Makacs következetességgel üti ezt a vasat, de ez nála nem rögeszmésség, hanem a józan ész állandó ébrentartása a mindenféle szájhősködések és hőzöngések ellenében, amelyek nem szűnnek meg hivalkodni a nagy erdélyi, de még az azon túli játéktermekben sem. Van az ő nézőpontjának egy biztos és csalhatatlan sarokköve, ami meghatározza elemzései irányát: a hétköznapi, az úgynevezett kisember - az élet névtelen nemecsekernői - iránti mélységes és föltétlen tisztelet és elismerő megbecsülés. Székedi nem mond ki szentenciát, nem fogalmaz meg tanulságot anélkül, hogy a szavak, az eszmék, a tettek következményeit ne vetítené rá azok életére, mindennapi sorsára, akikért a politika bevallottan cselekszik, bár jobbára akikből inkább mégis csak megél.

5.

Kedvemre valók ezek az írások tömörségük, gyors lefutású gondolatmenetük okán is. Sodornak, pörgetnek, egy-kettőre magukkal ragadnak a téma kellős közepébe, nincs menekvés, végig kell gondolni a szerző kínálta lépéseket, le kell játszani a játékmester felkínálta kombinációkat, és levonni a szükségesnek vélt tanulságokat. Egy, a jelenlegi válogatásba föl nem vett írásában például látszatra banális, nagy többségünknek akár föl sem tűnő statisztikai adatból kiindulva - mely arról árulkodik, hogy az egyik székely városka lakóinak egyharmada igényelt nemrégiben hatóságilag megítélt fűtéstámogatást - olyan nem szívesen emlegetett, ha csak lehet, elkendőzött szociális jelenségekre és ellentmondásokra világít rá, amelyek figyelmeztetnek: ideje már, hogy a jól hangzó, de üres szlogeneket és különböző harci jelszavakat félretéve, fogjunk hozzá a székely térség tényleges, értékelvű önszerveződéséhez és felemeléséhez, amit nem adományokból, nem ún. kivívott jogokból, hanem tudásból és teremtő munkából itthon kell megépítenünk.

Székedinek nagy érzéke van ahhoz, hogy lehetőleg mindig szembe menjen a divatokkal, az éppen soros nyájvélekedéssel. Számára minden gyanús, amit az emberek széles körben felelőtlenül és átgondolatlanul szajkóznak, nem igazán csípi a könnyen lábrakapó és illúziókba taszító hamis mítoszok, a téveszmék, populista elméletek kiagyalóit és terjesztőit, s bárhol, bármilyen formában is bukkanjanak fel mindennapjainkban, közéletünkben, arra számíthatunk, hogy nem kerülhetik el Székedi Ferenc vesébe látó éberségét. Ilyen szempontból is nagyon illik rá a játékmesteri minősítés: általunk is sikeresen beváltható lépéseket tanulhatunk el tőle, hogy nyakon csíphessük a fű alatti, a kulisszák mögötti történéseket, húzásokat, cseleket.

6.

Hogy fenti vélekedésem mennyire szubjektív és mi a létező valóságalapja, igazolják azok a kritikai visszajelzések, amelyek kötetei megjelenésekor siettek visszacsatolni a Székedi-írások tanulságait. Különösen legutolsó megjelent kötete, A nagy erdélyi játszma hívta fel magára a figyelmet. Bogdán László (Sepsiszentgyörgy) ekként reagálta le a könyv és a szerző által művelt publicisztika fontosságát:

„Az újságíró, időszakonként politikus és televíziós szerkesztő Székedi Ferenc 2002 és 2005 közötti írásai nem annyira a nagypolitika kérdéskörével foglalkoznak, noha értelemszerűen érintik ezeket is, hanem elsősorban azzal, mindez hogyan csapódik le a székelyföldi mindennapokban. Székedi is elmondhatja a felejthetetlen Mészöly Miklós ars poétikáját: mindig az emberhez akartam hűséges maradni, bármilyen arcát is mutatja....

Székedi egy olyan mozaikot rajzol, amely – amennyire lehetséges – lefedi a tájat és embereit, gondjait-bajait. Egy helyen fel is teszi azt az elkerülhetetlen kérdést, hogy mi a fontosabb, a megmaradás vagy a széthullás?! A válasz, gondoljuk, minden épeszű számára adott, csakhogy Székedi így folytatja: a terület vagy az ember fennmaradása?! Persze, mindkettő! Csakhogy elérhető-e ez, s ha igen, akkor hogyan?

És itt már a probléma szívében vagyunk, a könyv mint légörvény nyel magába, hiszen számtalan keserűségről, emberi tragédiáról, ellehetetlenülésről szólnak az írások. Ma Székelyföldön általában s Csíkban úgy tűnik különösen nehezen boldogulnak az emberek, az életükbe állandóan beleszól a nagypolitika. Részesei és megélői a folytonosan váltakozó magyar–román és magyar–magyar viszonynak. Igen, a kötet a lélekrombolásról is szól, de a táj megtartó erejéről: dacosan, vonzón, felejthetetlenül. Noha a szerzőt nem mindennapi, irigylésreméltó józanság is jellemzi, nincs megverve a gyengeelméjűek optimizmusával, jól tudja, hogy a sültgalambok Brüsszelből (ha ugyan ott sütik és nekünk sütik őket) nem fognak egyenesen Hargita megyébe repülni, már csak azért sem, mert a sült galamb nem repül.

Számtalan problémáról, emberi viszontagságról, tragédiáról is szól a könyv; lehet, hogy az egyes írások születésekor a szerző szándéka nem a romániai bürokrácia feltérképezése és helyzetrajza volt, de az írások, így összeállva, nem csak a székelyföldi ember, hanem a bürokrácia rajzát is adják, hiszen nagyon sok sikertelenségnek, csődnek, kudarcnak éppen a Hivatal szűklátókörűsége, lassúsága, fafejűsége, nehézkessége, fenntartásai, egyetlen szóval a bizalmatlanság az oka!

Székedi bírálja a fennálló állapotokat egy ideálisabb világ megteremtésének érdekében. Tehet ma ennél többet egy kisebb tájegység gondjait felvállaló újságíró?"

A másik reflexió a 2012-ben elhunyt jeles erdélyi képzőművész, Jakobovits Miklós magánleveléből való, amit a szerzőhöz intézett. A jeles nagyváradi festő, aki gondolatait, meglátásait maga is remek publicisztikai írásokban rögzítette, lelkesedve fogadta a kötetet:

„A budapesti kiállításom alkalmával, amikor csak a képeimet kellett őrizzem a teremben, találkoztam elmélyülten, alaposan a Nagy erdélyi játszma című könyveddel. Szívből gratulálok hozzá, ez a könyv egy teljesen sajátságos, új hangot jelentett számomra az erdélyi irodalomban. Az írásokat elsősorban a jellem belső ereje fogja át, az a lelki kényszer, mely nem bájolog az udvariassággal, hanem férfias vállalással, olykor a kés élén haladva, kimondja a megfelelő szót, a megfelelő összegező gondolatot, mintegy telibe találva az ok és okozat összefüggéseit, egyben nyakon csípve a karrieristák, a populisták, az ál-nagyok egész hadát. Szívből gratulálok hozzá. Írásaid másik nagy értéke a szinte képzőművészeti plaszticitás, a kifejezésnek megfelelő tárgyi kép, mely a gondolatot egyben megfoghatóvá teszi. Mindezt csak tetézik a meglepetésszerű szellemes jellemzések, melyek élővé teszik az írásokat. Ez a nagyszerű egyéni út nagy érték az erdélyi irodalomban, mert az író gerince adja meg az írások hitelességét és tömörítő, sűrítő erejét..."

Jellemzőnek érzem egyúttal azt az ezredvégi vallomást is, amelyre Székedi Ferenc e könyvében is hivatkozik (A csoda), s amit egy erdélyi hírportál "hegedült ki" belőle. Arra a kérdésre, hogy mi teszi őt személy szerint boldoggá, a szerző ezt válaszolta:

„Amikor úgy tudom leírni mindazt, ami sok-sok embertársamat foglalkoztatja, hogy úgy érzik, saját gondolataikat olvassák.

Amikor látható-érezhető bizalommal fordulnak hozzám, noha jól tudják, újságírói szavakkal nem lehet máról-holnapra megváltani a politika közhelyeivel, a közösségi szólamokba csomagolt egyéni érdekekkel oly gyorsan megkoptatott erdélyi világot.

Amikor olyan emberekkel találkozom, akik az élet természetességénél fogva teszik a maguk dolgát, anélkül, hogy mindegyre a megmaradás, a kitartás, a szülőföld hősi lobogóit emelnék a magasba.

Ilyenkor úgy érzem: a boldogság a köztük és a köztem megtalált összhang. Haza a mélyben és nem a magasban."

Mert végül is ez az a nagy erdélyi játszma, amelynek egyik hűséges és tapasztalt játékmestere éppen Székedi Ferenc. A szó szoros értelmében szegényebbek lennénk, ha valami miatt nem olvashatnánk továbbra is életünkhöz fűzött, fanyar széljegyzeteit.

Csíkszereda, 2013. február 6.

Kimaradt?