(Cseke Gábor olvasónaplója)

Harminc évvel ezelőtt még büszkén felemelt fővel válaszoltunk volna egy ilyen kérdésre azzal, hogy - IGEN, VAN! Éppen csak nem lehetett leírni, nyilvánosan kimondani ott, ahol ez a költészet valóban létezett; s talán még létezik ma is, bár a globalizálás üstjében ma minden összekeveredik. És ez nem csak európára vonatkozik, hanem a Kárpát-medencére is. Az Illyés Gyula szorgalmazta "haza a magasban" a rendszerváltás előtt a határon túli kisebbségekhez való közeledés, az odafigyelés, a szolidaritás értékeire helyezte a hangsúlyt. A rendszerváltás után e természetes kényszer rövid idő alatt szinte magamagától megszűnt, saját hamvaiba roskadt...

Miért van, ha nincs?

Ma már anakronizmus kisebbségi költészetről (irodalomról) beszélni. Ha geográfiailag-közigazgatásilag nem is vagyunk egy akolban, a szellem már jócskán megteremtette a maga átjárható tartományát, s az egységes magyar irodalom-költészet égisze alá minden besöprődik, ami magyar nyelven a Kárpát-medencében alkotásként létrejön. Hogy aztán abból mikor lesz valós értékrend, odafigyelés és pótlólagos felbecsülés, az egyelőre nem sokakat izgat - mondhatni a már eleve egységben gondolkozók és értékintegrálók mint amilyen pl. Ilia Mihály professzor, vagy sok tekintetben Szakolczay Lajos, Pomogáts Béla, Bertha Zoltán, a "kisebbségben is kisebbséget" alkotnak. Bizony, fehér hollók.

Pedig ha jól megnézzük, ez a sokat emlegetett és üdvözölt egység egyben merő látszat, hiszen amit formálisan ugyan megteremt a nyelv, azt az egységet mindjárt lehetetlenné teszi a szerzők világlátása, esztétikai meggyőződése, alkotói közege, baráti, dac- és védszövetségi társasága, múltja, anyagi és egyéb érdekeltsége - és még annyi minden! Mindez pedig nem csak meglátszik az alkotások jellegén, de határozottan és felismerhetően disztingvál, elkülönít, kisebb-nagyobb táborokba sorol. Ami pedig a legnagyobb átka e globalizált korszaknak, hogy a folyamatban oly sokat tenni tudó figyelemfelkeltés, recenziós tevékenység szinte teljes egészében a kiadók marketingjét szolgáló érdekhálóba került, megbízhatatlan és alkalomszerű; kimondottan csak felületes tájékozódásra jó.

Egy magányos, kóbor poéta

A fent vázolt körülmények s a különböző táborok között kóvályognak, helyüket nem találva, státusuk szerint számkivetve a magányos, kóbor poéták, akik csak egyetlen csillagot, istenséget és múzsát ismernek el: a költészetet magát. És e mellett következetesen kitartanak, még akkor is, ha ebből - az erkölcsi elégtételt leszámítva - semmilyen előnyük nem származik. Egy ilyen magányos lovagnak látom a Csíkszeredában élő Ferencz Imrét, a Székelyföld c. folyóirat idei költészeti díjasát.

Azon túl, hogy 2012-ben két verseskötete is napvilágot látott (Madárkirakat - Pallas-Akadémia, Pakli - Alutus, magánkiadás), Ferencz Imre nem az a költő, aki csak úgy ontja a verseket. Megvárja az ihlet rendszerint télre időzített pillanatát, s akkor - amennyiben késztetése támad - kiírja magából mindazt, ami őt emberileg-költőileg feszíti. Nem sokat törődik a közönséggel: ha versvilága történetesen találkozik a gyermekek érdeklődésével, akkor őszinte örömmel fordul feléjük, de üzenetével az olvasótábor teljességéhez szól, s a hatás nem is marad el.

(Jelen voltam Madárkirakat c. kötetének egyik bemutatóján. A könyv maga 34 versből álló, különböző madárfajok jellemzésére hangolt, illusztrált gyermekverskötet, ám az érdeklődők között szép számmal voltak felnőttek és idősek, környezetvédő gondolatokat és szenvedélyeket osztó olvasók, akik szintén érintve érezték magukat a költői mondanivaló által. Emlékezetemben megőriztem a szerző konfesszióját, amelyben úgy magyarázta költői érdeklődését a madarak iránt, hogy valószínűleg előző életében maga is madár volt, most meg a szószólójuk kíván lenni... Verseit egyfajta vezeklésnek nevezte amiatt, hogy gyermekkorában, pajtásaival, a felnőttek gerjesztette hangulattól is befolyásolva, számos madárnak – különösen verébnek /bár egyesek szerint az nem madár/ – okozott fölötte kínos perceket...)

Hatalmas könnycsepp

Másik kötetét, a szerény kiállítású Paklit saját zsebbe nyúlva adta ki az Alutus nyomda segítségével; bevallása szerint nem volt szíve "megpályáztatni" zömmel az utóbbi két évben született verseit, amelyekről úgy érezte, hogy nem kellene éveket várniuk, amíg összegyűjtve olvasó elé kerülhetnek. Ezzel pedig fontos igazságra tapintott rá, nevezetesen arra, hogy paradox módon, a tartós lírai értékek nincsenek kötelező módon egyenes arányban az időtlenséggel, a túlesztétizált elvontsággal. Vagyis egy olyan verseszmény, amely elsősorban a gondolati tisztaságot, az erkölcsi-érzelmi megtisztulást helyezi előtérbe és avatja következetesen rendezőelvvé, nem kötelezően vág egybe a verbalizmussal és az agitatív törekvésekkel, föltéve ha mindabban, amit követ, hiteles és őszinte.

Ferencz Imre pedig nem csak szókimondó, hanem őszinte költő is. Az ő esetében ugyanis az őszinteség nem a másokkal szembeni gátlástalanságot és kíméletlenséget jelenti, hanem az önmagunkkal szembeni igényességet, saját léthelyzetünk és cselekvéseink tisztán látó kritikáját. És ebben áll az ő igazi, letagadhatatlan kisebbségi volta. E minőségében ugyanis már-már alig vannak elődei, kortársai, de követői sem. Sajátos hangvételét, cicomázatlan, erkölcsi fogantatású irályát nehéz leképezni, szabályokba kódolni. Furcsa módon, a Székelyföld-díj átadásakor elhangzott laudáció is félig-meddig olyasmiért méltatta, ami ugyan benne rejlik Ferencz Imre költészetében, de nem föltétlen és kimondott értékteremtő szerepben; az ő ún. "székelysége", fafaragások iránti - akár gyakorlati - affinitása, továbbá enyhén mitizált külső megjelenése járulékos elemei ugyan személyiségének, de nem ettől válik jó költővé; annál inkább azáltal díjazni és megszívlelni való az ő poétikai törekvése, hogy szó- és gondolattömbjeit egyenesen a saját anyagából "faragja", ami távolról sem fájdalommentes művelet. A fájdalom ellenszere a költőnél pedig a fanyar humor, a helyenként felvillanó groteszk fintor, amely az emelkedettséget megóvja attól, hogy kincstárivá lehessen. Érdekes nyomon követni, egymás mellé illesztve, kétféle változatban is ezt a fajta szemléletmódot. Mind a Dúdoló, mind az Ecce homo ugyanabból a számonkérő szemszögből világít rá a legjobb emberi törekvések gyarló földi voltára: a mintaszerű élet, a megálmodott eszmények felé vezető út is gyarlóságokkal, botlásokkal van kikövezve.

"Ha nem jártunk volna sárban / lakhattunk volna a várban // ha nem jártunk volna porban / most nem ülnénk itt a torban // ha nem kísért volna ármány / most is állhatnánk a vártán // jobban is élhettünk volna / ha nincs olyan távol Tolna // szebben is élhettünk volna / egy képzeletbeli korban -" (Dúdoló)

S ugyanez, némileg fenköltebben:

"A saját sorsának volt ő is a kovácsa / már zsenge korában kezébe vette a nagypörölyt / s ütötte a vasat amíg az izzott / s közben szüntelenül húzta a fújatót / percig sem hagyta kialudni a tüzet / célt tűzött ki maga elé / utat épített és célját követte / s nem hagyta hogy valaki őt / más irányba terelje / hajlékot épített a feje fölé / hogy ne legyen hajléktalan / és szüleit felnevelte tisztességgel / hogy ne legyen árva / templomba járt imádkozott / hogy senki se mondhassa róla istentelen / a halhatatlanság reményét szeretetteljes / mosollyal táplálta magában mindvégig / a tálentumot amit kapott nem bízta / kalmárra uzsorásra mégcsak lottót sem / vásárolt bár megálmodta a számokat / nem kapott vitézségi kisezüstöt / bár hősiesség volt leélni / tisztességben becsületben az életet / s hogy halála előtt már évekkel korábban / megvásárolta a temetőben a sírhelyét / és síremléket állíttatott a nevével és / a születési dátumával / túlzott buzgóságnak sem tekinthető / nem elmarasztalandó / elfogadható magyarázat erre az volt hogy / szíve kevéske bizalmatlanságot táplált / az utókort illetően vagyis / minden erénye mellett / gyarló volt ő is kissé mert nem tett / kivételt vele sem / a Teremtő -" (Ecce homo)

Néhány verset leszámítva, a Pakli igazából az erdélyi magyar (székelyföldi) értelmiségi önvizsgálatának kórlapjaiból áll össze. A vizsgálat mindig a lírai én-re, olykor annak többesére, a mi-re utal. Amikor Jelentés-t készít, az önmagáról szól, arról, hogy mennyit aludt s mennyit volt ébren életében s ez mennyiben vitte előre a világot. Miután megállapítja, hogy életéről majd szembesítik vele a róla készült jelentéseket, mintha csak a többi elszállt volna a légben, a költő felkiált: megálljatok, nem csak ennyi volt az egész, hiszen ott vannak húsz évinyi álmai, "amiről nem készült jelentés. Esetleg csak ennyi:// Naponta elnyomta őt az álom. / Hánykolódott, vergődött, / mint aki betyárok, / mint aki bújdosó kurucok / ingét viseli." (Jelentés)

Hasonlóan sors- és magatartásvizsgáló A sorok között, a Hallgatag falak, az F.I. tevékenységéről, a Nem múlik el semmi - anélkül, hogy déjá vu érzést keltenének bennünk, az értelmiségi, a költői és egész egyszerűen az emberi felelősség mércéjének keresésében próbálnak előre jutni Ferencz Imre belső lírai utazása során. Ez az út pedig őt, a magas hegyek közt nevelkedett és szocializálódott embert már-már törvényszerűen vezetik el a tengerhez (Amit a tengerről elmondhatok). Előbb csak a tengerpartól érkező gyorsvonat ablakában látott napsütötte arcok, majd egy tengeri csiga háza, később egy tengerésznek állt falubeli legény, pár "kézfogásnyi" érintés, jelképes megmártózás vizében, sok-sok nagyszerű olvasmányélmény, majd végre egy váratlan ajándék: tíznapos hajókirándulás a Fekete-tengeren, Batumitól Konstancáig, amikor is a költőnek alkalma nyílik filozófiai mélységekbe és magasságokba emelkedni, megtapasztalni a természet erőinek interaktív, megállíthatatlan demonstrációját. Saját szemével győződik meg arról, miként érvényesül a gyakorlatban, makroszinten a "minden mindennel összefügg" elve, s rá kell döbbennie, hogy minden látszat ellenére, a tenger az erejét a széltől, a levegő mozgásától kapja; a levegő az, ami az egész életet élteti, s megfogalmazza: "számomra a levegő sokkal fontosabb / nélküle mi volna a tenger mi volna / a szárazföld nélküle perceken belül / elhervadna az élet". Nem érti, miért írnak többet a tengerészekről, a tengerekről, mikor a levegő mindenek felett való: "...a pilóták sem gyávábbak / a tengerészeknél / a levegőt dicsérem mely kifeszíti / tüdőm vitorláit -", s megfogalmazza a végkövetkeztetést, amelynek kisebbség-többség ügyeiben örökké mérvadónak kellene lennie, elvégre az egész világegyetem e kettősség interakcióján és egyensúlyra törekvésén alapul:

"Tudom a tenger hatalmas zajos félelmetes
máskor nyugodt méltóságos szelíd
aztán ismét őrjöngve csapódik a sziklafalnak
de ha úgy vesszük ő is csak könnycsepp
a világmindenség szemében -"

Fekete-fehér

Az amúgy is fajsúlyos, szervesen összeálló kötetnek van egy mindenek fölött álló, meghatározó szerepű záróciklusa. Címe, a Fekete-fehér nem csak egy képrögzítő-képábrázolói technikára utal, hanem az abban jeleskedő korszakra is, amikor nem a színek, hanem fények és árnyak, de leginkább félárnyékok hordozták a világról alkotott benyomásainkat. A fekete-fehér szembesítés jegyében születik kivétel nélkül az a négy nagyobb terjedelmű vers - poéma? -, melyek közül a Könyvjelző a moldvai csángó népsors megörökítésében és felmutatásában jeleskedők, illetve a csángó sorsot ténylegesen megélők közötti, már-már tragikusan áthidalhatatlan távolságot tudatosítja; a Lavina az életútra való kritikus, önvizsgáló visszanézés értelmét, hasznát, irányát és hatékonyságát kutatja:

"Magadnak tartozol / a vallomással, / nem a gyóntatóknak, / a számonkérőknek, / a felszólítóknak, / a fanyalgóknak, a kajánkodóknak, / akik az elsáncolt fedezékben / szépen meghúzódtak // Jól tudod ki mi volt / és ki mi nem. / Jól tudod, hogy ki mi ma már...// Pimasz a jelen, / neki már nem lesz / lelkifurdalása. / A rágógumit kiköpi, / ha megrágta..." (Lavina)

A ciklus címét szolgáltató, nagy lélegzetű vers arra a lényegbeli azonosságra és folytonosságra világít rá, amit a felismert múltbeli látszatélet - mely a fekete-fehér televízió sugallatára és ütemére zajlott majd minden házban - mutat a mai színes, HD-minőségben játszódó történések forgatókönyvével. A kívülről szemlélt valóság soha se lesz a miénk - ébreszt rá a költő, aki látszólag már nem is verset ír, hanem felismeréseket rögzít rendkívül szuggesztíven.

Méltán zárja a kötetet a Béke borainkra című groteszk versezet, melyhez ha költészeti rokonságot kellene találni, akkor hatásában és hangvételében a hősköltemények anakronisztikusságának görbe tükröt tartó Petőfit (A helység kalapácsa) vagy Arany Jánost (A nagyidai cigányok) juttatja eszünkbe. Ferencz Imre e versében egyetlen gondolatfutamban képes felvázolni azt a botcsinálta hősiességet, amellyel a romániai (magyar) átlagpolgárnak sikerült a nyomorúságos állapotokkal szemben kiélnie ellenzékiségét. Érdemes e demonstrációnak teljességgel teret szentelni, hiszen olyan freskóról van szó, amit nem sok jelenkori költőnk volt képes ily lényeglátóan megjeleníteni; a költői "kisebbségben", amihez Ferencz Imre Pakli-ja méltán odasorolható, mindenek előtt Kányádi Sándornak van helye (lásd Kuplé a vörös villamosról c. poémáját), illetve a Budapesten élő Kenéz Ferencnek, aki múltjával (múltunkkal), mulasztásaival (mulasztásainkkal) és kútba veszett eszményeivel (eszményeinkkel) számol el legújabb kötetében is (Vendéglétra. Bookart, 2012).

Úgy látszik, az "átkos" múltunkba átívelő önvizsgálat egyelőre inkább a (volt) kisebbségi irodalmakban talál magának szuggesztív, hiteles megjelenítésre. Ennek egyik zászlóshajója az alábbi Ferencz Imre-vers is, amelynek teljes idézése méltóképpen zárja a fenti elmélkedést:

Béke borainkra

Jöttek a bevonuló
felszabadító katonák
és futtában megerőszakolták a nőket
és futtában belelövöldöztek
a boroshordókba
és futtában
leitták magukat

katonadolog
bevonulni felszabadítani
megerőszakolni a nőket
belelövöldözni békés
boroshordókba
vedelni a bort

hanem
szól a parancs
menni kell tovább
a végső győzelemig
hagyni a nőket domborodni
hagyni a hordókat
homorodni -

amikor
mesélték ezt
a régi öregek
én még hároméves lehettem
és akkor úgy döntöttem
hogy amikor nagy leszek
megerőszakolom fogarassy gizellát
és belélövöldözök
a boroshordókba

később
neveltetésem során
visszavontam felelőtlen döntésemet
igenis majd finoman fogok bánni a nőkkel
és nem fogok durván
belelövöldözni
ártatlan boroshordókba -

tizenhat éves voltam amikor
D. Domokossal a vakációban
megittunk ketten egy liter
savanyú bort az altízi bodegában
s akkor megtapasztalhattam
amit később olvastam
hamvas bélától:
a bor az egyenes vonalat nem szereti

hanem
huszonöt éves koromban átmenetileg
beszerző lettem
a szőlő- és borértékesítő vállalatnál
és megismerhettem
termőhelyéről miként jut el a bor
oda is ahol csak a szőlőkaró terem meg
vagyis
hogyan jut el a rossz és a rosszabb
bor a jó borivó dolgozókhoz
a javak méltányos elosztása
címén

harmincöt évesen
barátokkal pontosabban
borbarátokkal
megpróbálkoztunk bort készíteni
a tömbház alatti zugpincében
ami patkánykodás megfelelt
a korszellemnek

de amit
úgy is lehetett volna értelmezni
hogy nem tetszik nekünk
amit a kereskedelem kínál:
a központilag
országos szinten összekevert
és leosztott lötty -

rendszerellenes
magatartásunknak
kézzelfogható
bizonyítékával
koccintottunk
a mélyben

mennyi
rossz bort megittunk Istenem
valamikor
az elmúlt évezredben
és ma már nem vágyom jóra sem -

2011. november 29.