Órák hosszat tartó várakoztatás, lekezelő hangnem, megaláztatás, az óvintézkedések hatóságok általi lábbal tiprása – nagyjából az kíséri a román határtól a hazáig tartó útjukat azoknak a Nyugat-Európából hazatérő vendégmunkásoknak, akik gyalog lépik át a nagylaki határátkelőhelyet, és akiknek a román rendőrség és közegészségügyi hatóságok szervezik meg a hazautaztatásukat. Az egyik ilyen csoporttal utazó hölgy mesélte el a kálváriájukat.

Pénteken számoltunk be arról az esetről, hogy a román hatóságok kétszer annyi embert gyömöszöltek be egy vendégmunkásokat szállító autóbuszba, mint ahány férőhely volt a járművön, így az éppen általuk megszabott biztonsági előírásokat szegték meg (például a fizikai távolság betartása szóba sem jöhetett), nem beszélve arról, hogy a közlekedési szabályokat is sérti létszám feletti utast szállítása.

Az a jármű Temesvár felé vitte a nagylaki országúti határátkelőhelyről az utasokat, de volt egy másik busz is, amelyik észak felé indult el az Arad megyei határátkelőhelyről. Azon ült a zilahi Kellermann Rozália is, aki Ausztriából jött haza, ahol beteggondozóként dolgozik. „Kint rekedtünk a koronavírus-járvány miatt, de végül három hónap után jött a váltás, és így szerda délután több kollégámmal együtt hazaindulhattunk” – magyarázta. Az utazást Ausztrián és Magyarországon át a munkáltató szervezte meg, és mint mindig, ezúttal sem lehetett panasz rá.A buszon készült felvételek

„A vorarlbergi tartományból jöttünk vonattal, és biztonsági okokból csak egy személy ült egy kupéban, majd átültettek magyarországi, mondhatni, luxusautóbuszokra. A negyven férőhelyes buszokban csak húszan ültünk, egy székpáron egy ember, hogy betarthassuk a biztonságos távolságot. Egészen a román határig hoztak, ahol a csomagjainkat cipelve, gyalog jöttünk át” – mesélte.

Ekkor kezdődött a rideg romániai valóság. Elvették a személyigazolványaikat és az Ausztriában kiállított igazolást, miszerint nem fertőzöttek az új típusú koronavírussal, majd azt mondták, hogy várjanak, ahol tudnak, csak ne zavarják a gépjárműforgalmat. „Ott már nagy tömeg állt, illetve ült a földön vagy az útpadkán. Kiderült, hogy van, aki reggel hat-hét óra óta ott van. Ez volt délután fél négy felé – idézte fel Kellermann Rozália. – Rengeteg szemét mindenfelé, nyűgös emberek, de azt mondták, hogy negyven perc múlva jön egy autó, amely bennünket elvisz a megyehatárig, onnan pedig másik jármű jön értünk, és így tovább.

Végül két és fél, három óra múlva „berobogott két rozsdás busz”, amelyekkel az utasokat – akik felfértek – elindították Temes, illetve Bihar megye irányába. Kellermann Rozália az utóbbira került. „A negyven férőhelyes buszon nyolcvanegyen voltunk. Persze, a csomagok nem fértek el lent, ezért felhozták, a fejünk felett, a kézipoggyásztartóba gyömöszölték, a széksorok közé rakták, de ott is emberek álltak, s még maszk sem volt mindenkin. A sofőrt egy zöld függöny választotta el az utastértől, gondolom, ez volt a biztonsági óvintézkedés. Menet közben a tetőablakot is csak hosszas unszolásra engedték kinyitni, hogy egy kis levegőhöz jussunk – írta le a körülményeket. – Be voltam ijedve, hogy mit mondok majd a gyerekeknek, eddig mennyire vigyáztam magamra, itt meg csak ültek fel, ültek fel.”

Az Arad és Bihar megye határán fekvő Keményfokon (Avram Iancu), egy régi benzinkút parkolójában leszállították őket – „ami tele volt szeméttel” –, ahol a rendőrök átültették az utasok egy részét másik buszokra, amelyek Kolozs, Hunyad megye felé tartotta. „De elfogyott a busz, mi meg ott maradtunk nagyon sokan. Közben besötétedett, elkezdett fújni a szél, s azt mondták várjunk” – erre a legalkalmasabb hely egy használaton kívüli vendéglő épülete bizonyult, az elcsigázott utasok egy gyengén világító lámpa félhomályában, ócska székeken ülve reménykedtek sorsuk jobbra fordulásában. „A férfiak közül az erélyesebbe megkérdezték a rendőrt, aki nem mozdult a járőrkocsiból, hogy mégis mikor jön a következő busz, mire rájuk szóltak, hogy ne szájaljanak, mert ha nem, van megoldás… Sejtem, mire gondoltak” – idézte fel a szörnyű éjszakát.

Végül a következő (14 személyes) járműre nem fért fel, hanem csak az azután érkezőre, amely éjnek évadján a Nagyvárad melletti Borsra vitte őket, ahol meglepetésre az összes addigi utastársat felismerte. Az egyetlen pozitívum ekkor következett, ugyanis a Szilágy megyeiekért küldött mikrobusz, a katasztrófavédelem járműve tiszta volt, a csomagoknak is jutott hely, sőt a hatósági kísérő személy mindenkitől begyűjtötte a használt arcvédő maszkokat és gumikesztyűket, az utasokat pedig újakkal látták el. Végül Szatmárnémeti érintésével pénteken pirkadatkor érkeztek meg Zilahra, ahol egy szállodában kialakított karanténközpontban helyezték el az utasokat, hogy – mivel a vörös zónának nyilvánított Ausztriából és Németországból jöttek – megkezdjék a hatóságilag elrendelt 14 napos elkülönítést.

„Nekünk mindannyiunknak volt papírunk, hogy nem vagyunk betegek. Mi gondozottak mellől jöttünk el, gyakorlatilag alig érintkeztünk másokkal – szögezte le Kellermann Rozália. – Nem volt kijárási tilalom Ausztriában, én mindennap két órát biciklizni vagy sétálni a Rajna partjára. Szóval, ott normális életünk volt. De ez az utazási kálvária, hogy annyi embert szuszakoltak be a járművekbe, meg, ahogy bántak velünk, annyira megalázó volt! Minek vigyázott ránk a cégünk, mint a porcelánbabákra, ha itthon meg beültettek több mint nyolcvan személyt egy buszba? Bennünk volt a félelem, hogy ha eddig nem is betegedtünk meg, most biztos elkaphatunk valamit.”

A romániai koronavírus-járvánnyal kapcsolatos hírfolyamunkat itt találja.