Vallási ünnepeink alkalmával kilépünk a hétköznapi rutinból, a profánból, és közelebb kerülünk a transzcendens dimenzióhoz. Emellett azok a szokások, rítusok, amelyeket a családunkból és tágabb környezetünkből hozunk, megerősítik kapcsolatunkat azzal a közösséggel, amelynek tagjai hozzánk hasonlóan ünnepelnek. Az ünnepek tehát, és így a húsvét is, fontos szerepet töltenek be a lelki egyensúlyunk fenntartásában: strukturálják az időt, megszakítják a rutint és a közösséghez kapcsolnak. A jelenlegi helyzetben nagyon sokunkban él a vágy, hogy a megszokott módon élhessük meg az ünnepet, azonban ez lehetetlen. Ennek ellenére hinnünk kell abban, hogy a feltámadás csodája ugyanúgy megérint minket ez alkalommal is. Főtisztelendő Pál József Csaba, a temesvári római katolikus egyházmegye püspöke osztotta meg velünk gondolatait arról, hogy hogyan lehet lélekben felkészülni és befogadni az ünnepet ilyen rendhagyó körülmények között is.

Krisztus feltámadásának ünnepe, az élet halál feletti győzelmének az ünnepe különleges kontextusban valósul meg ebben az évben. Egy világjárvány pusztít szerte a Földön, több mint másfél millió ember betegedett már meg, tízezrek pusztultak el. Mi erősíthet meg minket ilyen körülmények között?

Pontosan az, amit ünneplünk, akit ünneplünk. Ő itt van közöttünk. Ha élő vele a kapcsolatunk, akkor az Ő ereje, az Ő világossága is bennünk van. Az Ő közelsége az erősségünk.

Több országban, így Romániában is szükségállapotot hirdettek. A megszorító intézkedések miatt az egyházi, vallásos élet sem a megszokott. A miséket, istentiszteleteket interneten közvetítik. Meg lehet-e őrizni a kapcsolatot a hívekkel ilyen különleges körülmények között?

Nem csak, hogy meg lehet őrizni a hívekkel a kapcsolatot, de meg is kell. Ez viszont nem egyedül a lelkipásztor feladata. A hívek egymás között is (lelki) kapcsolatban kell hogy legyenek, egymást kell hogy erősítsék, támogassák. Szinte mindenkinek van telefonja, de a pap nagyobb közösségben nem képes mindenkit felhívni. Ezt viszont megtehetik a hívek egymás között. A lelkipásztorkodásunknak egy már jó ideje szükségesnek mutatkozó módja kap ma újra hangsúlyt: a személyes, embertől emberig való lelkipásztorkodás. Nem csak a papok lelkipásztorkodnak, hanem a hívek közössége. Ezért kell a nagy közösségeknek kis csoportokba lebontva működniük.

A családokban elmélyülhet a közös imádság, a családok kis egyházzá lehetnek. Ami viszont most hiányzik az, hogy Isten népe vasárnap nem tud összegyűlni, és főleg az Eucharisztiát nem tudja együtt ünnepelni. Nem tudunk fizikailag találkozni. Ez egy konkrét, tőlünk független, objektív tény. A Jóisten azonban ilyenkor is megtalálja a módját, hogy szeretete eljusson hozzánk. Azt semmi nem tudja megakadályozni. Mintegy „hazaküldi” a kegyelmét. (Például amikor katonai szolgálaton voltunk, amikor elődeink börtönökben voltak pontosan a hitükért – akkor is ott volt az Ő kegyelme, szeretete, akkor is, ha nem tudtunk, nem tudtak szentmiséken részt venni.) 

Isten szeretetét nem objektív okok, csak a mi szabad akaratunk tudja megakadályozni. A közvetített szentmiséken is végezhetünk lelki áldozást. A Jóisten akarja, erősen kéri, hogy Isten népe, az Ő gyermekei összegyűljenek, közösen ünnepeljék az Eucharisztiát és abból és Isten igéjéből táplálkozva éljék meg a felebaráti és kölcsönös szeretetet. Most is, ebben a helyzetben is felszólít, hogy ápoljuk a kapcsolatokat.

Az új körülmények új kihívások elé is állítják az egyházat. Sokszor esik szó arról, hogy mindig, minden körülmény közepette meg kell keresni az utat, amely összeköti az egyházat a hívekkel. Gondolom, hogy ez most hatványozottan érvényes. Hogyan lehet folyamatosan nyitott maradni, elfogadni a változást, a megváltozott körülményeket? Hogyan lehet elfogadni a nehézségeket, a megpróbáltatásokat?

Folyamatosan nyitott maradni – ez járvány előtt is fontos feladatunk volt, és a járvány után is az marad. Rugalmasnak kell lennünk! Ferenc pápa nagyon sokszor figyelmeztet erre. Hogyan lehet elfogadni a nehézségeket? Ugyanúgy, mint máskor: folyamatosan tudatában kell lennünk annak, hogy a Jóisten velünk van, és a Vele való személyes kapcsolatban tudjuk megérteni az Ő jelen akaratát. Ezért teljes bizalommal, lépésről lépésre kell Őt követnünk most is, éppen úgy, ahogy eddig tettük.

Máskor is, ha nehézségekkel szembesülünk, tudjuk azt, hogy az imában, a Szentírás olvasásában fényt kell kérnünk, és egymásra erősen figyelve közösen kell keresnünk Isten akaratát. Ez olyan feladat, amelyet nap mint nap, nemcsak a kimondottan nagy nehézségek közepette kell megtennünk.

A bezártságtól, a bizonytalanságtól szenvedő, az életüket féltő embereknek egészen biztosan megnövekedett az igényük a lelki támaszra. Mit tanácsol azoknak a híveknek, akiknek hiányzik a templom, hiányzik a szertartás, Isten szava?

Jó, ha tudatosítjuk mindannyian, hogy mi is hiányzik. Ha Isten szava a fontos – az nem hiányzik: olvashatjuk, megoszthatjuk, a mostani idő is jó alkalom, hogy ezt megtanuljuk. Igen, lelki támaszra mindannyiunknak szükségünk van. A papoknak is, akik mindennap szentmisét ünnepelnek, a püspöknek is, híveknek is.

De támogathatjuk egymást: leginkább azzal, ha megosztjuk, hogy hogyan szólott hozzánk Isten a Szentírás szava által, milyen indíttatást, fényt kaptunk belőle. Ha ebből indulunk ki, akkor nem fogunk kapkodni, nem fogunk szétszóródni, akkor az Igéből és a megosztott ige-tapasztalatokból újra és újra megtanuljuk, hogy hogyan tudunk egymásnak lelki támaszt nyújtani, ami végül is, mindig a Jóistentől jön, de sokszor rajtunk keresztül, a mi életünkön át akarja Ő azt eljuttatni másokhoz.

Az ökumenizmus fontosságáról

Egy olyan egyházmegye élén áll, ahol nagyon sokféle nyelven kell a hívőkhöz szólni – hiszen a magyar római katolikusok mellett vannak románok, németek, szlovákok, bolgárok, csehek és olaszok. Ez a különbözőség mindig a temesvári egyházmegye gazdagságát, sokszínűségét jelentette. Hogyan sikerül a sokszínűségben az egységet is megvalósítani főként ebben a nehéz periódusban?

Igen, vannak a magyarok mellett németek, románok, horvátok, bolgárok, csehek, szlovákok és olaszok. A sokféleségben, ha nincs bennünk szeretet, akkor csupa nehézséget, akadályt látunk, ha szeretet van bennünk, akkor ez gazdagodást jelent. A nyelvek sokasága sokat segít abban is, hogy megtanuljuk, hogy a másiknak szabad másnak lennie: szabad másként gondolkodnia, lehetnek más szokásai, lehet más kultúrája, más kifejezésmódja, esetleg máshova teszi a hangsúlyt. Ezt tisztelnem, sőt segítenem kell.

Az üzeneteim nagy többségét három nyelven, magyarul, németül és románul készítettem elő és mondtam el. A Triduumot, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe előtt, öt nyelven tartottuk. A szentmiséket, szertartásokat szintén sok nyelven, én magam is három nyelven tartom. Aki megteheti, hogy a szentmiséinket kövesse interneten, látni fogja, hogy mi minden felsorolt nyelven közvetítünk szentmisét.

Facebookon közvetítjük a szentmiséket. Van egy család, aki előre kikeresi a szentírási olvasmányok fordítását, és megosztja azt oldalunkon hozzászólás formájában, hogy mások is megértsék.

Azt hiszem, hogy minden templomba járó ember számára egészen új, szokatlan megoldás ez, hogy interneten kövesse a misét. Mit ajánl a híveknek, hogyan készüljenek fel lélekben arra, hogy otthonaikban is ugyanazzal az áhítattal tudják befogadni a húsvéti üzenetet?

Nagyon sok módja van. Olaszországi testvéreink mondták el tapasztalatukat, hogy ők hogyan vesznek részt otthonról a szentmisén: a vasárnapi szentmisére ünneplőbe öltöznek, nem kényelmes fotelbe helyezkednek, hanem székre ülnek, térdelnek, állnak, ahogy a szentmise részei kérik, hangosan mondják a válaszokat. Jó alkalom, hogy lelki áldozást végezzünk, amelyben meghívjuk Jézust a szívünkbe, a végén pedig megköszönjük, hogy eljött és betölti az életünket.

Nemcsak a szentmisékbe lehet bekapcsolódni. Több helyen elkezdtek a családok közösen imádkozni. Van, ahol gyertyát gyújtanak, keresztet tesznek az asztalra, és körbeülik. Sok helyen a családapa vezeti az imát. Az esti imánál lehet lelkiismeret-vizsgálatot végezni, átnézni, hogy az adott napon hogyan éltük meg Isten akaratát. Ha hibáztunk, akkor bocsánatot kérhetünk egymástól, majd közösen a Jóistentől.

Nagyszerű lehetőség a közös Szentírás-olvasás, ahol imában elcsendesedünk, elolvasunk egy egészen kis részt a Szentírásból, majd engedjük, hogy hasson a lelkünkre. A csend után megoszthatjuk családtagjainkkal, hogy egyik-másik ige mit mondott nekünk. Másnap azzal kezdhetjük, hogy megajándékozzuk egymást azokkal a gyümölcsökkel, amelyek a nap folyamán az előző napi igéből fakadtak.

Mindeközben ne feledkezzünk meg közösségünk szegény sorsú tagjairól sem, próbáljunk segíteni rajtuk, hogy a feltámadás öröme hozzájuk is eljusson. Gyermekeink számára is meghatározó és lélekemelő élmény lehet azt látni, hogy szüleik minden igyekezetükkel azon vannak, hogy tegyenek valamit a szegényekért, betegekért, rászorulókért.

Ha jól értelmezem püspök úr mondatait, mindez azt jelenti, hogy ez a helyzet arra kényszerít mindenkit, hogy sokkal erőteljesebben, konkrétabban élje meg hitét. Az ünnepet nem kapjuk „készen”, meg kell dolgoznunk érte. Ha eddig a templomi hangulat, a közösségünk tagjaival való találkozások hozzásegítettek ahhoz, hogy lélekben felkészüljünk az ünnepre, most ezt nekünk kell megtennünk. „Önerőből” – mondanám, de biztosan kijavítana engem…

Igen, mert az erőt is fentről kapjuk, egyébként azonban igaza van: aktívnak kell lennünk. A keresztényi életnek egy fontos eleme a liturgia, de meg kell élnünk a többi elemet is, a tanúságtételt, a szolgálatot és a közösségépítést. Ezeket napról napra újra kell kezdenünk. Ha mindezekért valóban dolgozunk, akkor jó esély van arra, hogy a járvány után közösségeink erősebbek, kiteljesedettebbek legyenek.

Visszatérve ahhoz a kérdéshez, amelyben a temesvári egyházmegyén belül tapasztalt sokszínűségről faggattam, a vegyes felekezetű családok esetére is ki kellene tekintenünk. Amint püspök úr is említette, az ökumenizmus megvalósulása nagyon fontos, különlegesen most, nem mehetünk templomba. Ha különböző felekezetekhez tartozunk, hogyan készüljünk erre az alkalomra?

Ezek az ünnepek nem arra valók, hogy feszültséget hozzanak a családba, hogy még egy nehézséget okozzanak sok más hétköznapi baj mellett. Azonban, ahhoz, hogy a családok jól tudjanak ünnepelni a felekezeti különbségekkel együtt, lelki érlelődésre van szükség. Idén nem egyszerre ünnepeljük a húsvétot keleti testvéreinkkel. Ennek a különünneplésnek korábban is volt egyfajta nehézsége, de egyfajta szépsége is. Ha egyik fél az egyik templomba megy, a másik a másikba, mi lesz a gyerekekkel, ők hova mennek? És soha nincs a család együtt?

Ismerek olyan vegyes családot, amelyben a férj ortodox, a feleség katolikus, és megtalálták a családjuk számára megfelelő módot a közös ünneplésre. Ők vállalták azt a nagyon szép megoldást, hogy felváltva mindannyian elmennek vasárnaponként egymás templomába. Azon a vasárnap, amikor az ortodox templomba mennek, a feleség még külön elmegy a katolikus templomba is, mert szentáldozáshoz szeretne járulni. Ehhez azonban nagy érlelődés kell, és tudatosan kell felvállalni azt, hogy ők Istent és a család egységét akarják szolgálni a különbözőségek ellenére is.

Ez csak lépésről lépésre működik, arra figyelve folyamatosan, hogy társunk mekkorát tud lépni. Meg kell keresni azt, ami közös, és azt együtt kell megélni. Ami pedig sajátos, azt mindenki maga éli meg. El lehet érni egy olyan egyensúlyi helyzetet, amely minden családtagnak segít, hogy hitében előrelépjen.

Közösségünk megtartó ereje

Elhangzott már a beszélgetésünk során, hogy vallási ünnepeink közösségi ünnepek is egyben. Mindig fontos volt az együvé tartozásnak a dimenziója, a mellettünk ülő keresztény testvérrel való kézfogás, a messziről érkező családtagokkal való találkozás és együtt ünneplés. Lehet-e egymástól elszigetelten ünnepelni? Vagy meg tudjuk élni a közösségi élményt másként is, mint eddig tettük?

A közös ünneplés mindannyiunknak hiányzik. Ezt teljesen nem lehet helyettesíteni. Számomra az hiányzik, hogy prédikáció közben nem látom a híveknek az arcát, a szemét, nem érkeznek részükről a megszokott visszajelzések. Egyoldalúvá válik így a kommunikáció, számomra is sokkal nehezebb úgy beszélni, hogy – bár tudom, hogy sokan nézik, hallgatják a prédikációt – fizikailag nem vesz körül az a közösség, amely számára készültem a mondanivalóval.

Ezek a nehézségek, úgy tűnik, még egy ideig meg fognak maradni. Ugyanakkor ez is segíthet abban, hogy egyre inkább szomjazzuk egymás társaságát, a közösségi ünneplést. De ezt az időszakot is ki kell használnunk arra, hogy értelmesen töltsük. Nem szabad hálátlannak lennünk, örülnünk kell annak, hogy a technika segítségével legalább kapcsolatban lehetünk egymással. Persze, szükség van egy kis erőfeszítésre ahhoz, hogy érezzük, közösségileg veszünk részt a misén, az imádkozáson.

Próbáltam a papjaimat is sorra felhívni telefonon, hogy megerősíthessük egymást abban a hitben, hogy fontosak vagyunk egymás számára, szükségünk van egymásra, érdeklődünk egymás iránt. Sok olyan család van egyébként körülöttünk, amely már hozzászokott ahhoz az elmúlt években, hogy a családtagok nem ünnepelhettek együtt, mert a gyerekek valahol messze tanultak, dolgoztak, már más országban alapították meg saját családjukat, és nem jöttek haza. És éppen a skype segítségével „találkoztak”, éppen úgy, ahogy most tesszük mi is. De ahogy azokban a családokban sem vész el a remény, hogy valamikor ismét együtt lehetnek, és együtt ünnepelhetnek, úgy él bennünk is a közös ünneplés reménysége.

Mert Istennek mindenkivel kapcsolata van, és az isteni szeretet és kegyelem határtalanságába vetett hitünk a megváltás egyetemességébe vetett reményünket erősíti. Imádkozzunk tehát, mert Isten meghallgat, és segít nekünk, remél ő is, velünk és értünk, mindenkiért.

És még valami, ami nagyon fontos. Talán most nagyobb empátiával tudunk azok felé fordulni, akik magányosak. Vannak olyan idős emberek, akiknek nincsen internetjük, talán tévéjük sincs. Most nem nyitja rájuk senki az ajtót. Gondoljunk rájuk is, hívjuk fel őket telefonon, kívánjunk nekik is boldog ünnepet. Senki nem kellene, hogy magányos legyen az ünnepen. Ha ez sikerülne, akkor az ünneplésünk kiterjedne lelkileg és valóságosan is mindenkire.

Választott-e már igét a húsvéti miséhez? Ha igen akkor mit, és miért, milyen üzenetet szeretne közvetíteni az idei húsvéti ünnepek alkalmával?

Az emmauszi tanítványok történetét választottam. Jézus két tanítványa szomorúan kel útra Jeruzsálemből Emmausz felé. Lelkük tele van fájdalommal amiatt, hogy mesterüket keresztre feszítették.

Az úton egy vándor csatlakozik hozzájuk, de a gyászoló tanítványok ebben az idegenben nem ismerik fel Jézust. Amikor megérkeznek falujukba, már vacsoraidő van, és ott marasztalják útitársukat is, hogy egyék velük. Asztalhoz ülve, Jézus veszi a kenyeret, megáldja és megtöri. Ekkor ismerik fel őt a tanítványai. Boldogan mennek vissza a többi tanítványhoz, hogy megvigyék a hírt: találkoztak Jézussal.

Ezt az igét választottam, pontosan az üzenete miatt. Fel kell ismernünk, hogy Jézus most is itt van velünk, közöttünk. Nem szabad annyira elmerülnünk saját gondjainkban, hogy lelkünkben ne maradjon hely Jézus számára. Mert Jézus velünk van, velünk teszi meg ezt az utat is.

Főtisztelendő Pál József Csabát 2018 májusában nevezte ki Ferenc pápa a Temesvári Egyházmegye élére. Pál József Csaba 1955. december 3-án született a Hargita megyei Csíkcsomortánban. Középiskolai tanulmányait a Gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskolában, teológiai tanulmányait a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolán végezte. 1981. június 21-én Jakab Antal gyulafehérvári püspök szentelte pappá. Ezt követően négy évig a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Plébánián segédlelkészként tevékenykedett, majd 1985-től lelkipásztori szolgálatát a temesvári egyházmegyében folytatta. Kräuter Sebestyén megyés püspök sorrendben bakóvári, buziásfürdői, majd pedig niczkyfalvi plébánosnak nevezte ki. 1987-től a resicabányai Havas Boldogasszony templom plébánosa később esperessé, majd pedig a hegyvidéki főesperesi kerület főesperesévé nevezték ki. Lelkipásztori szolgálatát hűségesen, megbízhatóan, nagy hozzáértéssel és odaadással végezte. A Székeskáptalan tagjaként a Canonicus Carolinus Senior címet viseli. 1994 óta a Vita Catholica Banatus egyházmegyei folyóirat felelős szerkesztője. Az egyházmegye érdekében kifejtett tevékenységét a papság és a hívek nagyra értékelték, a resicabányai lelki élet és az ökumenizmus terén tett munkáját a Krassó-Szörény megyei tanács 2010-ben díszpolgári oklevéllel ismerte el.