Egyáltalán nem mindegy, hogy egy járvány milyen állapotban, helyzetben találja a közösséget, mennyire hatékony a hatóságok kommunikációja, milyen hangnemben szólnak a hivatalos szervek az emberekhez egy potenciális veszélyforrásról – véli Gabriel Diaconu. A bukaresti orvossal, pszichológussal és kríziskommunikációs szakértővel igen népszerű Facebook-bejegyzései kapcsán beszélgettünk sok mindenről, ami fontos lehet a koronavírus-járvány miatt kialakult, felfokozott társadalmi hangulatban.

Olvastam nagyon népszerű Facebook-bejegyzésed, amelyben a hatóságokat figurázod ki, hogy miként is kommunikálnak a koronavírusról…

Igen, én ott ironikus, mondhatni szarkasztikus megközelítésben írtam a központi hatóságoknak arról az önteltségéről, amelyet már régóta ismerek, tapasztalok, és amely azért is irritál, mert atyáskodó és lekezelő a célközönségre, vagyis a romániai lakosságra, a hazai polgárokra nézve…

Pedig egy járvány esetén nagyon fontos, hogy a hatóságok mit, és főként hogyan közölnek a lakossággal. Miben állna egy járvány esetében a lényeges és főleg hathatós kommunikáció, megközelítés?

Életbevágóan fontos az, hogy a hatóságok – mindegy, hogy országos vagy helyi illetékesekről beszélünk – a polgárokat is beavassák a különböző folyamatokba. Ez csupán átláthatósággal és őszinteséggel, valamint valós információkínálattal vitelezhető ki. Ehhez azonban az ország polgárai nincsenek hozzászokva, nincs ennek hagyománya Romániában.

A hiteles és valós információkínálat azt feltételezi, hogy a hatóságok már gyakorlatba ültettek egy olyan mechanizmust – ez jelenleg csak részlegesen történt meg –, amelyben minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználnak. És itt nemcsak a megyei egészségügyi igazgatóságokra gondolok, hanem a polgármesteri hivatalokra és helyi tanácsokra is, az orvostársadalomra, akik bekapcsolódhatnak a tájékoztatási folyamatba. Mit szolgáltasson ezáltal a polgároknak? Hát, elsősorban olyan eszközöket, amelyeket könnyűszerrel igénybe vehet bárki.

Én magam és még néhányan éppen ezt kértük a román államtól: adjon az embereknek kézenfekvő eszközöket. Például, fordulhassanak a családorvosukhoz, illetve olyan valakinek számolhassanak be az egészségi állapotukról, aki nem neveti vagy gúnyolja ki őket, nem tekinti őket hisztériásoknak.

Az említett bejegyzésemben alapvetően azt kritizálom, hogy a hatóságok azt szajkózzák az embereknek, hogy nem kell pánikolniuk, nem kell félniük. Mind a pánik, mind pedig a félelem az emberi reakciók spektrumának természetes jelenségei bármely 21. század közösségben. Válaszok azokra a dolgokra, amelyek szempillantás alatt terjednek, elérhetőek a világhálón vagy más kommunikációs eszközökön. Ilyen tekintetben teljesen gyermeteg, hogy a hatóságnak nincs egyéb mondandója, csupán az, hogy „ne essetek pánikba!” Ez egyenesen nevetséges. Mintha az emberek, akik pánikba estek már, attól lenyugodnának, hogy az állam képviselői ezt mondják nekik, mert ugyebár „a kormány most is jobban tudja, mi a teendő”.

A kommunikációs csatornáknak bejáratott tájékoztatási gyakorlatuk kellene hogy legyen, jelen esetben egy passzív, „várakozó álláspontnak” megfelelő, amelybe az egészségügyi rendszer készenlétben tartása is beletartozik egy esetleges aktív fellépés esetére. És akkor itt megint egy egészen hagyományos román sebezhetőségre terelődik a figyelem, amely részben a rendszer- és kormányváltásoknak is köszönhető, de egy berögződött szemléletnek is: az egészségügy, bármennyire ezt a látszatot próbálnánk kelteni, még nem része a közösségi életnek. Ez egy olyan szolgáltatás, amely úgyszólván csak akkor vehető igénybe, amikor Mohamed megy a hegyhez, tehát akkor, amikor a beteg megy az orvoshoz.

Pedig kellett volna tanulnunk az elmúlt időszakok influenzajárványainak tapasztalatából, amelyek százasával szedték áldozataikat, és több százezer megbetegedést eredményeztek országos szinten. Úgy tűnik azonban, hogy mi ezekből nem tanultunk, hiszen a néhány aranymondás mögött, nem fedezhetőek fel ezek a tanulságok.

A kanyaró miatti vesztegzár hazai kudarcából is kellett volna tanulnunk azért, hogy mostanra egy napirendre hozott intézkedéscsomaggal rendelkezzünk, kezdve a higiénia szabályokra vonatkozó el egészen a szimptómák felismeréséhez szükséges tájékoztatásig. Ha az emberek a világhálóhoz fordulnak, illetve egymástól próbálják beszerezni a szükséges tudnivalókat, ez nem azért van, mert buták vagy funkcionális analfabéták, hanem mert természetes módon szükségük van adatokra, információkra.

Annak, ahogy mi jelenleg az egészségügyet és a teljes ellátórendszert látjuk, felfogjuk, van-e köze ahhoz, hogy Romániában a prevenció, illetve a járványügyi kríziskommunikáció szinte ismeretlen fogalmak?

Olyan emberként, aki Romániában eddig számtalan krízishelyzetben dolgozott szakértőként, meg kell állapítanom, hogy az első és legnagyobb akadály az egészségügyről való helyes lakossági képzet kialakításában, az éppen a hatóságok kommunikációs gyakorlata, módszere.

Mert a román állampolgár – mindegy, hogy román, magyar, német, török vagy tatár nemzetiségű – az állami szervektől szakszerű, előírásszerű fellépést vár. Ez azt jelenti, hogy az ember nemcsak azt várják el, hogy a hatóságoknak megfelelő diskurzusuk és megoldásaik legyenek, hanem azt is, hogy ezek a jelenkori valóság talajába gyökerezzenek. Ne merüljenek ki ezek holmi politikai kérődzésben.

Mert ha például a valós életben egy helyzetnek megvannak a maga keretei és határai, akkor a hatóságnak azt kell mondania, hogy „igen, ismerjük a rendszer jelenlegi állapotát és válaszképességét, ezért ide és ide fektetünk be azért, hogy a polgárt vagy a beteget megfelelően el tudjuk látni”.Ez egy nagyon fontos megközelítés, de sajnos – egy-két helyzetet és szakembert leszámítva – a politikum közeli hatóságoknak volt néhány aljas húzásuk, nekem van pedig néhány példa a tarsolyomban arról, hogyan építettek fel közegészségügyi problémákra politikai témákat, és aknázták ki ezeket. Pedig a közegészségügy helyzete alapértelmezés szerint apolitikus dolog. Mindnyájunkat érint, politikai színezettől függetlenül.

Hol érhető tetten a tömegtájékoztatás felelőssége a kríziskommunikációban? Nehezen megkerülhető valóság, bár leginkább nevettek azon, hogy Olt megyében szeszes gézzel tekerik be az ajtókilincset. Ugyanakkor a madárinfluenza idején is voltak erőteljes túlzások a médiában. Mit közvetítenek ezek az információk azoknak a „szűz” médiafogyasztóknak, akik még nem estek pánikba?

Én őszintén hiszek a romániai sajtószabadság szentségében. Ilyen tekintetben mindenféle médiacenzúrára tett kísérletet veszélyes precedensnek tekintek. Persze, az újságírók is, akárcsak a köznapi emberek, a maguk szakmai környezetében arra fognak törekedni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Tehát, egyfelől a lakosság tájékoztatására, másfelől meg a publikációjuk nézettségére, újságírói tevékenységük láthatóságára fognak törekedni a továbbiakban is. Az újságírói munka pedig – az én felfogásomban – a polémiában, a folyamatos vitázásban áll. Lehet, hogy az emberek ezt nem mindig értik: az újságírás nem szépirodalom, nem is költészet, legfeljebb a riport műfajában még fellelhető ezeknek egy-egy eleme.Azonban ennek a munkának leginkább a legvérmesebb valóságot kell taglalnia.

Ilyen értelemben elismeréssel adózom a sajtónak, hogy vitába száll a különböző hivatalosságokkal, hiszen csak így lehet részünk egy olyan társadalomban, amelynek működőképes az immunrendszere. Figyeljük csak meg, hogy a jelenlegi járványt illetően is a katasztrófa egyik része a kínai hatóságok ama törekvésének tudható be, hogy leállítsák a hiteles információáramlást a koronavírus által érintett területekről.

Bármennyire is kézenfekvőnek tűnik a döglött macskát a sajtó térfelére dobni, rákenni azt, hogy a pánik fő okozója, a valóságtól ez nagyon távol áll. A média csupán a dolgát teszi, hiszen az a feladata, hogy információkat közvetítésen a valós helyzetről. A bulvárosítás, a túlzás vagy az esetleges valótlan hírek vádja – még ha így is van – igazából a sajtó sebezhetőségére mutat rá, nem pedig rossz, elvetemült szándékaira.

Hozzá kell tennem, hogy egy olyan korban élünk, amelyben eszméletlen gyorsasággal terjednek a különböző eszmék és felfogások, amelyeket a sajtó is átvesz. Mindazonáltal a média továbbra is a bizalom vektora minden szinten, az emberek bíznak a sajtóban, sőt, sokkal jobban megbíznak benne, mint a hatóságokban. Így teljesen logikus, hogy ez utóbbiak számára sokkal könnyebb és olcsóbb minden esetben a sajtót hibáztatni, mint növelni a saját hitelességüket. Mert ha, például, a hatóságok elvégeznék a munkájukat, megfelelően és szakszerűen tájékoztatnák a lakosságot, koherens intézkedéseket ültetnének gyakorlatba, akkor ezeket a pozitívumokat a sajtó is átvenné. Mert sokkal ésszerűbb és logikusabb lenne a média számára is ezeket a jó dolgokat közzétenni, ismertetni, mint az, hogy házőrző kutyaként loholjon a hatóságok nyomában, mert azok egyet mondanak és mást csinálnak…

Persze, tudom, hogy ez az interjú most nem a sajtó állapotáról vagy szerepéről szól, de azt is meg még állapítanom, hogy Romániában a tények bemutatása terén a sajtó helyesen láttatja azokat az incidenseket, amelyek az ország különböző csücskeiben történnek. A központi hatóságok meg jobban tennék, ha a sajtót megfelelően számba vennék. Már csak azért is, mert megvannak a szükséges információforrásai, területi beágyazottsága és tájékozódási hálózata. Tehát a közösség szeme továbbra is a sajtó, nem pedig a hatóságok különböző helyi képviselői.

Meg kell itt jegyeznem viszont: azt tapasztalom, hogy a járvány maga, illetve a járvány miatt kialakult pszichózis mintha külön utakon járna. Bennünket is alaposan megijesztetett az olaszországi karantén, már csak a magas számú romániai vendégmunkás miatt is….

Itt most egy kicsit helyre kell tennem a fogalmakat, hiszen amiről itt beszélünk, az nem pszichózis, hanem intenzív, de igazából nem mindig tartalmas online információcsere, ami a vírus terjedését követi nyomon, illetve annak megjelenési formáit, esetleges veszélyeit fertőzés esetén. Az emberek aggodalmát nem nevezhetjük pszichózisnak, amíg őket csupán intenzíven foglalkoztatja a téma, így másodlagos információforrásokat keresnek a részletesebb tájékozódáshoz. Több mint természetes az, amit tesznek.

Én az Egészségügyi Világszervezet által végrehajtott megbélyegzést és igyekezetet is teljesen kedvezőtlennek és nem helyénvalónak tartom, miszerint „információjárványnak” nevezte a koronavírusról szóló információáramlást. Ezzel azt is mondja, hogy tulajdonképpen és istenigazából nem is annyira súlyos a helyzet, hanem az teszi azzá, ahogy azt online felületeken bemutatják, aminek folytán az emberek ilyenek meg olyanok lesznek stb.

Az úgynevezett „társadalmi fertőzés” nem mától vagy tegnaptól létezik, ez egy olyan jelenség, amelyet régen és ma is nagyon közelről vizsgálnak, elemeznek. Vannak, persze, szélsőségesebb változatai például a háborús térségekben, vagy azokon a területeken, ahol magasabb a halandóság a sugárfertőzés miatt, vagy olyan közegben, ahol magas az öngyilkossági ráta. Igenis, vannak témák, amelyek felfokozott érzelmi hangulatot idéznek elő. Azonban ettől az „információjárványig” és onnan a pszichózisig nagyon sok és lényeges lépés van. És én azt hiszem, hogy megsértjük azzal a felfokozott érzelmi állapotban lévő embereket, ha pszichotikusnak nevezzük őket. Mert ez így helytelen…

Ha Olaszország északi részét vesszük, akkor ott hivatalosan körülbelül kétszázezer román állampolgár él, a nem hivatalosan letelepedtek száma további három-négyezerre rúghat. Nem hiszem, hogy pszichotikus a szolidaritásunk kifejezése azokkal a honfitársainkkal szemben, akik most éppen egy olyan térségben élnek, amelyet vesztegzár alá helyeztek, és ahol robbanásszerűen, egyetlen nap alatt száz fertőzéses eset is előfordult.

Amikor nekem szegezik azt a kérdést, amelyben ez a szó előfordul, akkor nekem pszichiáterként meg kell kérdeznem: ezt mire alapozod? Mert a pszichózis fő eleme a delírium vagy a delíriumra hajazó gondolkodás. Tehát, én a metafora szolgalelkű szajkózásán túl nem hallottam olyan esetről a koronavírus kapcsán, amelyben bárki is delíriumba esett volna, vagy akinél – ahogy az amerikai mondják – a „valóságérzékelés hanyatlását” lehetett volna tapasztalni. Amikor az Egészségügyi Világszervezet „információjárványt” említ, mi pedig „pszichózisról” beszélünk, ezzel egyszersmind azt is mondjuk, hogy az emberek nem érzékelik a valóságot. Én ezt a tézist tiszteletben tartom, de – el kell mondanom – az emberek igenis érzékelik a valóságot.

Tisztelet és elismerés jár azoknak, akik egészségi állapotuk romlásakor megfelelő polgári magatartást tanúsítva igénybe vették az egészségügyi szolgáltatásokat, ahogy azoknak is tisztelet és elismerés jár, akik tiltakoztak az ellen, hogy nem vették őket emberszámba valamelyik illetékes intézményben. És azokat se felejtsük el, akik valamely fertőzőgócból hazatérve felháborodtak, hogy a reptéren nem megfelelő módon és nem előírásszerűn szűrik ki az esetleges fertőzötteket.

Én azt felháborítónak tartom, hogy ott ahol felelős polgári viselkedést tapasztalunk, jön a hatóság és bélyeget süt az emberek homlokára, miszerint „agitátorok” vagy „pszichotikusok”. Ez nem egy normális és demokratikus állam magatartása, hanem inkább egy autoriter állam reakciója, és pontosan ugyanazon a spektrumon helyezhető el, amelyen a kínai hatóságok említett hozzáállása is.

Ez arról is szól, hogy megtagadjuk az állampolgártól azt, hogy a közösségi életben aktívan részt vegyen: „fogd be a szád, mert bujtogatsz!” Nem. Ez nem így van… Romániában, és a világ egy-egy másik táján is, az állam abba az illúzióba ringatja magát, hogy az állam polgárok nélkül is működhet, hiszen ők csupán egy amorf, arctalan masszát jelentenek, akiket nyájként lehet terelgetni.

Olaszországban elsőként a „nulladik beteg” keresését rendelték el. Hogyan békíthető össze azzal az állandó mozgás, utazással és jövés-menéssel, amely életmódunk része?

Mindez a járványtani stratégia részét képezi, és olyan, mint amikor a folyóvíz esetében a forrásvidéket szeretnénk megtalálni. Fontos megtalálni a fertőzés forrását. Mert ha, például, a forrásvidéket sikerült beazonosítanunk, akkor már a mellékágakhoz is könnyebben eljutunk, járvány esetében pedig a terjedés irányát is meg tudjuk határozni, hiszen ennek a kiterjedési felülete könnyen meghatározható.

Amit a közember esetleg nem tud vagy lassabban ért meg, az az, hogy közülünk mindenki egy feltérképezhető területen halad naponta, aminek a kiterjedése általában nem több 15-20 kilométernél.Persze, vannak olyanok is – angolul „frequent flyers”-nak nevezik –, akik gyakran utaznak, és akiknek a hatóterülete akár 50 ezer kilométeres is lehet. Azonban az estek többségében az interakcióink korlátozott számú emberre szűkíthetőek: legtöbben közülünk egy naptári hó alatt 25-150 fővel érintkeznek. Tulajdonképpen ezért fontos a „nulladik beteg”, mert ha beazonosítják, akkor relatíve könnyen ki lehet számítani, hogy kikkel érintkezhetett.

Másfelől azonban, ha már van 3-4 eset is, és még mindig nem találták meg a „nulladik pácienst”, akkor eléggé felesleges a keresése, hiszen ott már másodlagos fertőzésről is szó lehet, így már nem előnyös ez a stratégia. Sokkal hatékonyabb viszont az emberek mobilitásának korlátozását is magába foglaló higiéniai intézkedések bevezetése. Bármennyire nem szeretik az emberek, a karantén egy olyan egészségügyi eszköz, amelyet az eddigiekben sikeresen alkalmaztak Kanadától, az Egyesült Államokon át Németországig és Nagy-Britanniáig.

Nyilván, megfogalmazódik a nagyon logikus kérdés, hogy Románia fel van-e készülve egy ilyen helyzetre? Ennek hatékonysága nagyrészt azon áll, hogy az egészségügyi hatóság mennyire hatékony, illetve mennyire aktív társadalmi szempontból a közösség. Ennek pedig nem azzal kell kezdődnie, hogy utcai tiltakozást szervezünk, hogy márpedig Lombardiából ide senki ne jöjjön, mint nálunk, vagy Ukrajnában, ahol barikádokat kellett eltávolítaniuk az illetékes szerveknek ahhoz, hogy áthaladhasson rajta egy busznyi, külföldről érkezett ember…

Tehát a megfelelő társadalmi fellépés azt jelenti, hogy egy polgár felelősséget érez a másik iránt, betartja a higiénia szabályait, elérhető közelségben vannak az egészségügyi szolgáltatások, és a különböző szimptómákra panaszkodó egyének is tapasztalják a társadalmi szolidaritást, segítséget. Mert nem jelenik meg egy piros folt az ember homlokán koronavírus-fertőzés esetén, ami valamilyen módon megkülönböztetné őt, hátrányosabb helyzetűvé tenné a többi szezonális fertőzés miatt szenvedőkhöz, könnyebb vagy súlyosabb lefolyású felső légúti fertőzésben megbetegedettekhez képest.

Hogy mégis miért érdekel minket jobban ez a legújabb vírus a többihez viszonyítva? Főként azért, mert nem tudunk túl sok mindent róla, mert új, és mert a mutagenézisének pontos jellegzetességei, fejlődése még nem foglalható össze. Ami a COVID-19 nevű vírusról a hivatalos forrásokból tudható, az olyan természetű, hogy aggodalommal tölti el az orvostársadalmat a terjedés módját, a lappangási időt és illetve a vírus ellenálló-képességet és a magzatra való átterjedésének lehetőségét tekintve.

Mindez arra készteti az egészségügyben tevékenykedőket világszinten, hogy egy bizonyos típusú diskurzust alkalmazzanak, amelynek legfőbb jellegzetessége egy eddig példátlan transzparencia, amilyet nem alkalmaztak még a SARS-járvány vagy az Ebola terjedése esetén sem. Ebbe beletartozik az emberiség történetében eddig példátlan államközi transzparencia, kommunikációs átláthatóság és gyors információcsere. A közös törekvés pedig a kórokozónak a felfedezése, mert csupán ezáltal lehet kidolgozni a megfékezésére irányuló hatékony intézkedéseket. Ebben pedig – bárhonnan nézem – a lakosság szerepe nem passzív, mert nem lehet százezreket és milliókat atyáskodóan kezelni, és azt mondani nekik „üljetek csendben és ne aggódjatok”.Az embereknek joguk van a tájékoztatáshoz és az információcserére alkalmas fórumokhoz.

Ami a téma megközelítési lehetőségeit illeti, úgy vettem észre: a humor némiképp oldja, tompítja a félelmet és a feszültséget. Azonban erre nem mindenki vevő, főként azok közül, akik komolysággal szemlélik a történéseket, számolnak a járvány terjedésének lehetőségeivel…

Itt két dolgot kell feltétlenül megjegyeznem. Az egyik az, hogy én alkatilag amúgy komoly vagyok, ráadásul orvos is, tehát ilyen értelemben megértem a komolyság szükségszerűségét. Másfelől azonban, az idők során és főként a nyilvános kommunikációban azt fedeztem fel, hogy nagyon hasznos a humor megidézése, még a potenciálisan komoly helyzetekben is.

Egy analógiával szeretnék itt élni: több mint harminc éve, a Csernobil környékén élők fatalista humorral tekintettek az ott történtekre, és ez egy olyan területre volt jellemző, amelyen a hatóságok nagyon korlátozó és titkolózó magatartást alkalmaztak azzal kapcsolatban, hogy mi is történt a meghibásodott atomerőművel.

A humor csökkenti a társadalomban az agresszivitást. Persze, ez a közösségi szintű humorizálás nem egyenlő a fikázással, de még ez utóbbi is arra készteti az embereket, hogy kapcsolatot teremtsenek egymással, ezáltal csillapítsák a félelmeiket, illetve a félelmeik esetleges irracionális vonatkozásait.

Emiatt is úgy tűnik számomra, hogy a humorra felkapcsolt szájkosár az autoriter magatartás része lehet csupán, semmiképpen sem egy egészséges demokráciára jellemző intézkedés. Mert egy egészséges társadalomban a humor mellett szükség van a szatírára és persziflázsra is, hogy legyűrjük azokat a dolgokat, amelyek aggodalommal töltenek el minket. Mert csak így tudunk a felszínen maradni.