Kereken hetvenöt évvel ezelőtt, 1945. február 11-én este százezer német és magyar katona megpróbált kitörni a szovjet csapatok által már 1944. december 24-én körülzárt Budapest ostromgyűrűjéből.  Ez volt a második világháború egyik legvéresebb – egyszersmind legértelmetlenebb – akciója. 

Az ostrom napjai alatt porrá lőtt Budapest gyakorlatilag rombolás nélkül átvészelhette volna a második világháborút. Korábban ugyanis felmerül annak a gondolata, hogy a magyar fővárost nyílt városnak nyilvánítják – azaz olyan településsé, amelynek polgári vagy katonai hatóságai úgy döntenek, hogy a közeledő ellenséges erőkkel szemben nem védekeznek, azoknak szabad bevonulást biztosítanak. Nemzetközi szerződések tiltanak bármilyen szárazföldi, légi vagy tengeri támadás nyílt városnak nyilvánított települések ellen.

A második világháború során ilyen város volt Krakkó, Brüsszel, Oslo, Párizs, Belgrád, Róma vagy Athén. Így akár Budapesten is viszonylag eseménytelenül átvonulhatott volna a front. De nem így történt. Hitler elutasította, hogy Budapestet nyílt várossá nyilvánítsák, és a katonai racionalitással szembe menve, továbbá ügyet sem vetve saját tábornokainak véleményére, a magyar fővárost már 1944 novemberének végén „erőddé” (Festung) nyilvánította, amelyet az utolsó emberig védeni kell.

Ezekben a napokban Hitlert az összeomlás előtt álló keleti front már csak Budapest és bekerített csapatainak felmentése miatt érdekelte. Emellett pedig az volt a célja, hogy minél hosszabb ideig lekössék a szovjet csapatokat- kerüljön is az bármibe. December 29-én a 2. és 3. Ukrán Front parancsnokai ultimátumot intéztek a bekerített védőkhöz, de ezt a németek felbontás nélkül elutasították. A feltétel nélküli megadásra felszólítást kézbesítő szovjet küldöttek életüket veszítették, így december 30-án megindult Budapest módszeres ostroma.

Január 18-án a pesti városrész teljes egészében szovjet kézbe került. A szétrombolt városrész romjai alól a túlélő civilek lassan előmerészkedtek, a budai oldalon azonban tovább folyt az élethalálharc.

Szovjet és német veszteségek aránya: egy a százhoz

1945. január 27-én a német védők az alábbi jelentést küldték: „A Vérmező elveszítése esetén, amely a teherszállító vitorlázók utolsó leszállási lehetőségét jelenti, az ellátási helyzet ijesztővé válik. A sebesültek sorsa megrendítő. A katlanban jelenleg a legszűkebb területre összezsúfolva, minden elégséges ellátás nélkül mintegy 34 ezer német és magyar katona van, közöttük 10 000-nél több német sebesült, továbbá 300 000-nél több magyar állampolgár”.

A kilátástalan helyzet azonban gyorsan tovább romlott, így aztán 1945. február 11-én a SS IX. hegyihadtest-parancsnoksága táviratban közölte az elöljáró „Balck” seregcsoporttal, hogy a még harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fog, megkísérli az ostromzár áttörését.

Február 11-én a sötétség beálltával a védők az Olasz fasor és a Retek utca mentén támadásba lendültek, áttörték a 180. lövészhadosztály alakulatainak harcrendjét és kijutottak a Vérhalom környékére valamint az Óbudától északnyugatra fekvő erdőbe. Ennek során 600-800 védő érte el a német védelmi vonalakat.

A többieket a szovjet csapatok szabályos embervadászat keretében elfogták, vagy a helyszínen kivégezték. A sikertelen kitörési kísérlet után két nappal, február 13-án végül a szétlőtt Budapest nyugati felében is elhallgattak a fegyverek. A kitörési kísérlet nem egészen öt napja alatt húszezer katona halt meg, ugyanannyian estek orosz fogságba.  A szovjet és német veszteségek aránya egy volt százhoz, a kitörés során.

Csupán összehasonlításként: az 1944-es normandiai partraszállás során a szövetségesek számára legvéresebb veszteségek az Omaha-partszakaszon keletkeztek, de a halott, sebesült és eltűnt katonák száma nem haladta meg az ötezer főt. Ez volt a második világháború egyik legvéresebb – egyszersmind legértelmetlenebb – akciója. Ekkorra ugyanis már mindenki számára világossá vált: Németország elveszítette a háborút.

Az ostrom Budapesten 38 ezer polgári áldozatot követelt, közülük 17 ezren voltak zsidó származásúak. A főváros romokban hevert, 39 643 épületének csak a negyede maradt épen. A legnagyobb pusztítást a budai Várhegy és környéke szenvedte el. Itt 789 épületből csupán négy lakás maradt sértetlen.

Hamis hősmítosz

Budapest ostroma alatt a város lakói iszonyatos szenvedéseket éltek át. Ezeket – elsősorban a lelki traumákat – sokan még máig sem tudták kiheverni. Szélsőjobb erők, neonáci csoportosulások – normális ember számárra megmagyarázhatatlan módon – az érthetetlen, teljesen fölöslegleges emberáldozatokkal járó akciót „hősies helytállásnak” minősítik és évek óta. A „hősöket” ünneplő, katonásdit játszó, sérült lelkű, félrevezetett maroknyi fiatal „a szörnyű katasztrófából, értelmetlen öldöklésből, fiatal életek tömeges pusztulásából, árvák és özvegyek könnyeiből” csinál hamis hősmítoszt – amint a  Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) fogalmazott az évforduló alkalmából.

Teljesen hamis állítás, hogy a német-magyar erők a kitöréskor „hűségesek maradtak esküjükhöz”, hiszen éppen esküjükkel szemben, „vezérük” parancsa ellen cselekedtek. Hitler soha nem adott parancsot Budapest feladására, több alkalommal is megtiltotta a védők által különféle időpontokra tervezett kitörést.

Hamis érv az is, hogy a lemészárlás elkerüléséért választották ezt a megoldást – hiszen éppen a kitörésben résztvevők számára nem volt kegyelem az oroszok részéről. Azok a német és magyar csapattöredékek, amelyek nem vettek részt a kitörésben, többé-kevésbé rendezett módon hadifogságba kerülhettek, és csak a súlyosan sebesült katonákat fenyegette a lemészárlás veszélye.

És bár igaz, hogy Hitler Budapestet erődnek nyilvánította, azzal a szemforgató nyilatkozattal, hogy Budapesttel tulajdonképpen Európát kell megvédeni – de gondoljuk csak végig, mit is jelentett tulajdonképpen a „Führer” Európája: a haláltáborokat, az „alacsonyabb rendű népek” rabszolgasorsba taszítását, a német világuralmat… Kár volt a gyönyörű Budapestet (is) szétrombolni ezért az „ideálért”.