Az úzvölgyi temető nem most kerül először válságos helyzetbe. Bár az első világháború után a Mária királyné patronátusa alatt működő Hősök Kultusza Társaság felvállalta a karbantartását, 1940-ben a visszatérő magyar állam csak korhadt nyírfakereszteket talált ott. A kommunista diktatúra évei alatt pedig szintén „temetőrendezést” terveztek, amely akkor – szerencsére – nem valósult meg.  A román nacionalista diverziókeltés pedig az 1994-es emlékmű felállításakor is elkezdett működni. A rendelkezésünkre álló dokumentumok, naplók és írásos emlékek, sajtóban megjelent tudósítások alapján megpróbáljuk rekonstruálni ezt a száz éves történetet, felvillantva még néhány elgondolkodtató esetet, amely rámutat arra, hogy Románia mennyire „sajátságosan” értelmezi a nemzetközileg is szabályozott hadisírgondozást.

Temető létesül Úzvölgyében

Az úzvölgyi katonai temető létesítése az első világháborús 1916-os, 1917-es katonai összecsapásokhoz kapcsolódik.  Az 1916-os augusztusi román betörés után a monarchia csapatai gyorsan ellentámadásba lendültek, és ősz közepére már sikerült ismét a határon túlra szorítani az ellenséges haderőt.   Az Úz-völgye 1916 októberétől számít hadszíntérnek, ekkor érték el az átjárót a román csapatokat visszaszorító seregek. Az összecsapásokról számos leírás maradt fent, itt Deseő Nagy Lajos nyugalmazott tábornok harctéri naplójából idézzük az október 15-i bejegyzést, amikor a magyar katonák átlépik a határt:

1916 végén és 1917-ben folyamatos hadszíntér volt ez a vidék.  Fontos fordulópont a történetben az, hogy miután a román csapatokat sikerült  kiszorítani Erdélyből, a monarchia seregei a cári csapatokkal találták szemben magukat. Az orosz seregek ellentámadásba lendültek, a magyaroknak visszakozniuk kellett. Majd 1917 márciusában egy nagy offenzívával sikerült visszahódítani az elvesztett pozíciókat. A veszteségek óriásiak voltak, mindkét oldalon. Arról, hogy melyik hadseregben hogyan viszonyultak a halottakhoz, és a hősi halalált halt bajtársak elhantolásához, szintén Deseő Lajos tábornok naplójából tudunk meg részleteket. A bejegyzés egy 1918 eleji állapotot rögzít:

Az úzvölgyi temető sok korabeli fényképen és leírásban, naplójegyzetben is szerepel. Az egyik legismertebb mindenképpen a Sassy Csaba háborús naplója, Hét ország frontján címmel adták ki Miskolcon, 1931-ben. Sassy Csaba újságíró, a miskolci Ellenzék c. lap munkatársa, a miskolci m. kir. 10. honvéd gyalogezred kötelékében teljesített szolgálatot, a frontról folyamatosan tudósította lapját az eseményekről. A fronton sorra írta verseit, amelyeket képeslapon is sokszorosítottak, és a bevétel az ezred hadiözvegy és árvaalapját gazdagította.  Munkásságának középpontjába a 10-es honvédokkal való foglalkozás került, illetve a háború után emlékük őrzése. Az 1917. augusztus 8-i összecsapásban elhunyt Purpriger Dezső tart. főhadnagy, az 1. géppuskás század parancsnoka. Az ő temetését így örökíti meg naplójában:

Megalapítják a Román Hősök Kultusza Társaságot

„Hogy az 1920 utáni két évtizedben miként működött a magyar hadisír-gondozás a csonkaország határain túl, s éppen Romániában, annak feltárásához mindenképpen alapkutatások szükségesek” – írja Illésfalvi Péter hadtörténész az Atlantisz harangoz című tanulmányában. Azt azonban számos apró részletadatból már tudni lehet, hogy a M. kir. Honvédelmi Minisztériumban komolyan vették ezt a kegyeleti tevékenységet, s különösen a kisantant-országokkal meglévő fagyos viszony ellenére megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megfelelő gondozásban részesüljenek ezek a sírok. A fennmaradt dokumentumok azt mutatják, hogy akkor még a román hivatalos szervek is illő tisztelettel kezelték a földben nyugvó katonákat, még ha magyarok is voltak. Illésfalvi Péter hadtörténész közli az alábbi levelet, amely egy 1929. szeptember 29-én Bukarestben kelt intézkedésre világít rá:

Arról is van hiteles adat, hogy ugyancsak 1929-ben a magyar honvédelmi tárca jelentősebb pénzösszeget fordított olyan erdélyi és ó-romániai hősi temetők rendbetételére, karbantartására, ahol magyar katonák is nyugodtak. A szász hadisírgondozó szervezet összesen 104.730. Lei-t kapott Magyarországról, amelyet hat temető között osztottak el. A pénzek másik, nagyobbik felét a román Hőskultusz Társaságnak (Societatea Cultul Eroilor) utalták, amelynek fő tevékenysége elsősorban a román hősi temetők gondozása volt. Az összesen 253.055. Lei-ből 18 ó-romániai és 12 erdélyi temetőt támogattak.

A fentebb idézett levél, a magyar honvédelmi tárca pénzadománya, illetve a román Hőskultusz Társaságnak az 1920-as évek végéről föntmaradt alapos úzvölgyi térképe alapján arra a következtethetünk, hogy létezhetett egy keretegyezmény, amely a hősi temetők gondozásáról szólt abban a korszakban, és  benne foglaltatott az úzvölgyi temető is.  Egyébként 1927-ben királyi rendeletet bocsájtottak ki a Románia területén lévő hősi temetők nyilvántartásba vételére, ezt követően rajzolhatták meg azt a térképet, amely alapján ma is meg tudjuk állapítani, hogy hány első világháborús katona földi maradványai nyugszanak az úzvölgyi temetőben.

„Kis magyar világ” és még egy nagy háború

1941-ben, a „kis magyar világban” a több mint húsz évvel azelőtt állított  és már kikorhadt nyírfakereszteket cserefakeresztekkel helyettesítették, és ekkor épült a hősi temető díszkapuja is. 1944-ben, a román átállás után azonban, ismét végigsöpört a völgyön a háború szele. Az észak-moldvai román és német front összeomlása, a román átállás után a 2. Ukrán Front csapatai két nap múlva itt érték el először a Kárpát-vonalat. A szorost egy erődszázad mellett többnyire háromszéki székely határőrök védték; a hagyományokhoz igazodva az apák együtt harcoltak fiaikkal.

Amint azt Nagy József történész is részletezte, mivel hullámzott a front, a harcok során elesett katonákat nem volt sem idő, sem lehetőség egy meglévő temetőbe szállítani. A II. világháborús áldozatok sírjai ezért szétszórtan találhatók ezen a vidéken. Az egész Úz-völgye egy temető, mondhatnánk jelképesen.  Az ebben a háborúban elesett katonák még azt a törődést sem kapták meg, amit a két világháború között a román hadisírgondozó hivatal biztosított az első világháborús áldozatoknak, ugyanis ők horthysta-fasiszta bűnözőknek minősültek, és minden rájuk vonatkozó emléket a kommunista rezsim igyekezett megsemmisíteni.

Ceaușescu is tervbe vette a temető átrendezését?

A Cultul Eroilor bákói szervezet nemrég nyilvánosságra hozott két, 1985-ből származó dokumentumot, amellyel az ott nyugvó román hősök létét szerették volna bizonyítani.  Amint más forrásokból kiderül (Nethuszár), a két dokumentum egy olyan felmérés részeként keletkezett, amelyre 1984-85-ben került sor,  és amely során Románia minden idegen és román háborús emlékművét nyilvántartásba vették.  Maria Bucur történész Heroes and Victims (Hősök és áldozatok) c. tanulmányában azt állítja, hogy a felmérésre azt követően került sor, hogy az 1980-as évek elején a hadsereg háborús emlékművekért felelős osztálya figyelmeztette Ceaușescut az Erdély területén található horthysta-fasiszta, azaz magyar emlékművek által hordozott rejtett veszélyre,  amely a román állam szempontjából mindenképpen valamiféle konkrét cselekvést igénylő terv kidolgozását sürgeti.

A konkrét cselekvés többnyire lebontással, vagy olyan átalakítással járt, amely nyomán a magyar vonatkozások eltűntek, és csak a román nép háborús áldozatvállalása lett hangsúlyozva. Az említett dokumentum egy listát is tartalmaz, amelyet, ha figyelmesen átolvasunk, akkor azt vesszük észre, hogy a nyilvántartásban létező magyar nevek román fordítása. Mivel a dokumentum címe olvashatatlan, mindössze egyetlen szót lehet kibetűzni (propunere  – javaslat), az egyszerű logika mentén arra következtethetünk, hogy ez a javaslat arra vonatkozott, hogy ezek a nevek kerüljenek majd az új nyilvántartásba, netán az ott létrehozandó emlékműre, annak érdekében, hogy az áttervezés sikeres legyen.

Emlékmű a 90-es években

A szülőföldet védő helytállásnak a példáját  a második világháborús székely veteránok a háború után több mint negyedszázadon át őrizték. Titokban, bár három megye szekuritátéjának megfigyelése alatt voltak, minden év júniusának utolsó szombat-vasárnapján felkeresték a harcok színtereit és virágot helyeztek el a névtelen sírokra. Voltak, akik nem vettek részt ezekben a csoportos látogatásokban, hanem magányos kirándulókként járták végig az Uz-völgyét, de otthon, közel fél évszázadon át dugdosták az ereklyéket, gyűjtötték az emléktárgyakat, dokumentumokat.

1992-ben Sylvester Lajos sepsiszentgyörgyi újságíró, a Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület elnöke az úz-völgyi veteránok felkérésére elkezdte felgöngyölíteni elsősorban a  II. világháború történéseit. A túlélőkkel készült mélyinterjúk a Háromszék napilapban láttak napvilágot, majd Buglya Sándor rendezésében és  Sylvester Lajos közreműködésével dokumentumfilm is született a történetből, Úzvölgyi hegyomlás címmel.  1994-re körvonalazódott a szándék, hogy egy II. világháborús emlékművet állítsanak az úzvölgyi hősi temetőbe.  Egy kőtömbös, kopjafás emlékmű felállítása mellett döntöttek, amelyet 1994. augusztus 26-án lepleztek le, pontosan az úz-vögyi harcok kitörésének 50-ik évfordulóján. Még tartott az ünneplés eufóriája, amikor megjelent az első román nyelvű tudósítás az eseményről. A cikk tartalmát Sylvester Lajos a Háromszék napilapban ismertette és kommentálta, 1994. augusztus 30-án:

A valóságban a két világháború között állított cserefa keresztek rég elkorhadtak, az emlékműállítók alig néhányat találtak, amelyeket jelképesen az emlékmű mögé állítottak fel. Az emlékműállításról sokáig cikkezett a román sajtó, a magyar válaszokat, mint Sylvester Lajos több cikkében is megírta, nem közölte egyetlen román médium sem.

Zarándokhely a 90-es évek második felétől

Az elkövetkező években  minden augusztus 26-án egyre többen látogattak ki az úzvölgyi temetőhöz. Az első világháborús hadikápolnában is emlékező szertartásokra került sor.  A háromszékiek az Ojtoz völgye felől, a csíkiak a Gyimesi-szoroson át Dormánfalva (Dărmăneşti) irányából zarándokoltak az úzi temető emlékművéhez.  És a látogatók köre egyre bővült földrajzi vonatkozásban is, átfogva az egész Kárpát-medencét. Az érdeklődés átszivárgott olyanok közé is, akiknek nem volt itt se halottjuk; se rokonuk, se ismerősük nem vett részt az úzi eseményekben. Ez a mozzanat rendkívül fontos, mert az érdeklődés itt hatolt be a kollektív emlékezet tartományába, ennél a momentumnál emelkedett közösségi dolgaink közé. A hagyomány aztán önmagát éltette, dúsította tovább.

1996-ban Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere figyelt fel az úzi emlékek megelevenedésére, 1996-ban feleségével együtt személyesen is részt vettek az úzi ünnepségen, nagy hatású beszéddel tisztelegve két háború áldozatainak emléke előtt. Nem csoda, hiszen anyai nagyapja, a híres Sáfrán Géza ezredes, a miskolci 10-ek vezetője volt,  a Magyaros tetőt visszahódító hős hadvezér. Az ünnepségre és a sepsiszentgyörgyi filmbemutatóra ( a fentebb említett Úzvölgyi hegyomlás) magával hozta Sassy Csaba A csíki határszélről című verseskönyvét, amelyet a költő Sáfrán Géza ezredes úrnak dedikált „tiszteletteljes szeretettel, ragaszkodással, hűséggel az együtt töltött időkemlékéül".  A verseskötet Sáfrán Géza előszavával jelent meg Klein, Ludvig és Szelényi r. t. kiadásában Miskolczon, évszám nélkül.

Az emlékműavatás és az egyre népesebb zarándokcsoportok ellenére a ma látható fakeresztek mindössze néhány évvel ezelőtt lettek felállítva. Vásárhelyi Gábor József, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület elnöke 2008-ban járt először az úzvölgyi temetőben. Ezt követően kezdte el az általa vezetett egyesület a temető karbantartását. Kitakarították az első világháborús sírokat, visszaállították a meglévő kereszteket, és 2014-ig 600 darab új fakereszt elkészítésére gyűjtöttek pénzt adományokból, támogatásokból.A 2014-es  megemlékező ünnepség alkalmával a magyar honvédelmi minisztérium képviselői Maruzs Roland alezredes, főosztályvezető és Illésfalvi Péter főtanácsos emléklapot adott át az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjainak, a szervezet pedig szintén emléklappal tüntette ki azokat az egyházi és polgári személyeket, közbirtokosságokat, civil szervezeteket, akik az elmúlt több mint két évtizedben a legtöbbet tettek az Úz-völgyi zarándokhely rendbetételéért, az úzi szellemiség népszerűsítéséért.

Három év múlva, 2017-ben, a Marosfői Nyári Egyetemen, a székelyfödi románok találkozóhelyén fölmerült az úzvölgyi katonai temető rehabilitációjának gondolata. Illetve az összes székelyföldi katonai temetőé. Ennek következménye a jelenleg dúló temetőháború. Az ötlet azonban nem precedens nélküli.

Magyar haditemetők sorsa Romániában

Néhány évvel ezelőtt, 2010-ben, a sepsiszentgyörgyi vártemplom közelében található közös temetőben elhelyezett honvéd emlékmű képezte vita tárgyát, ugyanis Ioan Lăcătușu, a megyei levéltár munkatársa szerint  a városvezetés elhanyagolta ezt az első világháborús, 1921-1935 között a Hősök Kultusza Társaság  és az akkori helyi önkormányzatok, illetve a katonai helyőrség által kialakított temetőt. Azt állította, hogy az idők folyamán több sírkő is eltűnt, és néhány román feliratot, jelvényt is eltávolítottak az obeliszkről. Az általa összegyűjtött dokumentáció szerint ebben a temetőben az elmagyarosított nevű román regáti hősökön kívül 9 náció több száz sarja is nyugszik, közöttük magyarok is. Azaz egy nemzetközi temetőről van szó!

2015-ben figyelt fel a sajtó az Ojtozi-szorosban található sósmezői hősi temető állapotára, amelyet a két világháború között szintén a Hősök Kultusza Társaság alakított ki a környéken található több kisebb temető felszámolásával. Négy parcellát hoztak létre, illetve egy osszáriumot, ahova az ismeretlen katonák hamvait gyűjtötték össze. Az osszárium fölé egy emlékművet állítottak, amelyen ma már kizárólag a román katonák hősiességét magasztaló szöveg látható. Az egykori magyar parcellában található sírfeliratok fokozatosan eltűntek, levésték, lecsiszolták, felülírták őket.A magyar hadisírgondozó hivatal 2011 óta próbál tenni valamit a temető érdekében. Eddig sikertelenül.

Szintén 2015-ben exhumálták a kolozsvári zsidó temetőből a tordai csatában elesett mintegy 90 honvéd földi maradványait. A kihantolást felügyelő Illésfalvi Péter hadtörténész akkor azt nyilatkozta, hogy egy év leforgása alatt újra fogják temetni őket a Marosvásárhelyen létesítendő központi hősi temetőben. Az engedély az újratemetésre mai napig késik, miközben a  kihantolt német katonák hamvainak újratemetését még abban az évben engedélyezte a hadisírgondozó hivatal.

A katonasírok és hadi emlékhelyek helyzete országonként változó. Gondozásukat a Genfi Konvenciók, illetve kormányközi megállapodások szabályozzák. A katonai temetők gondozására vonatkozó kormányközi egyezmények aláírását Magyarország már a 1990-es évek elején elkezdte. Megállapodást kötött Németországgal, Oroszországgal, Ukrajnával, Olaszországgal, Lengyelországgal, Ausztriával, Szlovákiával, és még sorolhatnánk, ugyanis több mint 20 országban léteznek magyar katonai temetők, emlékhelyek, hadisírok. Annak ellenére, hogy Magyarország már 1993 óta szorgalmazta, Romániával  csak 2008-ban sikerült aláírni a hősi temetők karbantartására vonatkozó egyezményt. Érdekes adaléka a történetnek, hogy akkor épp a külügyi tárca mostani vezetője, Teodor Meleșcanu volt a hadügyminiszter.

Illésfalvi Péter hadtörténész Atlantisz harangoz című tanulmányában közölt számadatok alapján elmondható, hogy Romániában  mintegy 379-re tehető azoknak a helyeknek a száma, ahol 5 fő, vagy annál több magyar katona volt/van eltemetve, akik az I. vagy a II. világháborúban  haltak hősi halált.