Úz-völgye a Keleti Kárpátok egyik legkevésbé ismert átjárója az Ojtozi és a Gyimesi-szorosok között, de a két világháború egyik legvéresebb csataterei közé is tartozik magyar viszonylatban. Többségében ezeknek a harci cselekményeknek a magyar hősi halottai nyugszanak az úz-völgyi hősi temetőben (ahol most éppen egy román parcellát alakítanak ki), amelyet még az első világháború ütközetei közepette hoztak létre az itt harcoló osztrák-magyar katonai alakulatok. A honvédek emlékére állított keresztek egyikén az annak idején itt szolgált katona-költő, Sassy Csaba verse olvasható dátummal ellátva: „Erdély határhegyét harcolva bejárták / S a szép Székelyföldet már szabadnak látták / A hazai földért harcoltak itt bátran / S hantjuk itt domborul a szabad hazában. 1916. okt. 18.” Nagy József történész segítségével idézzük meg az Úz-völgyi harcokat és azokat a történelmi eseményeket, amelyek nyomot hagytak a kollektív emlékezetben.

Úz-völgye először

Az első világháborúban semlegességet hirdető Románia hadserege 1916 augusztusának végén váratlanul megindult a Kárpátok hágóin, hogy birtokba vegye Erdélyt. Gondolom, hogy ekkor válik az Úz-völgye is hadszíntérré.

Valóban. A Román Királyi Hadsereg csapatai a székelyföldi szorosokon keresztül is benyomultak az akkori Magyarország területére, és a Csíki-medencét elfoglaló román 7. gyaloghadosztály Udvarhely vármegye nyugati területéig hatolt előre. 1916. október elején indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének ellentámadása Székelyföldön, a Német Birodalom hadserege pedig Dél-Erdélyt foglalta vissza. Az osztrák-magyar 1. hadsereg 1916 októberében, gyakorlatilag 10 nap alatt visszaszorította a román csapatokat a történelmi határra vagy azon is túlra. Mindegyik hegyszorost visszafoglalta nagyjából október 15-re egy-egy osztrák-magyar seregtest. Az egész Kárpátok vonalán, 500 kilométeren zajlottak a harcok a szembenálló orosz cári és a román királyi hadseregekkel. Október közepén az Úz-völgyében, a magyar királyi 39. honvéd gyaloghadosztály is átlépi az akkori határt, Úzvölgy-telep is az osztrák-magyar csapatok kezére kerül. Az osztrák-magyar alakulatok kis létszámuk ellenére már két éve küzdöttek a különböző hadszíntereken, ezért harcedzettebbek voltak a román csapatokkal szemben. Továbbá szervezésük, kiképzésük, fegyverzetük és felszereltségük is sokat fejlődött 1914 óta, szemben a román haderő békeidőkre emlékeztető állapotával.

Hol voltak az összecsapások a román és az osztrák-magyar csapatok között?

A román 7. gyaloghadosztály már az október eleji osztrák-magyar ellentámadás alkalmával súlyos veszteségeket szenvedett Udvarhely vármegye területén, az Úz-völgyében ezért folyamatos visszavonulásban volt. Néhány kisebb-nagyobb ütközet után, október utolsó napjaiban a román hadsereg egységeit kivonták egész Székelyföld keleti határáról, az Ojtozi-szorostól északra. Ami tehát a kassai m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály és a román 7. gyaloghadosztály maradványai közötti harcot illeti, az néhány nap alatt lezajlott az Úz-völgyében és a Gyimesekben. 1916 novemberétől a kassai hadosztállyal szemben az orosz cári 9. hadsereg vette át a román csapatok helyét, tehát csak az Ojtozi-szorosban maradtak román csapatok az osztrák-magyar csapatokkal szemben. Úgyhogy 1916. november elsejétől 1918. január elejéig az orosz cári hadsereg és az Osztrák-Magyar Monarchia 1. hadserege állt szemben egymással ebben a régióban.

Mi történt a román alakulatok kiszorítása után?

Itt az Úz-völgyében a m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály négy gyalogezrede (kassai 9., miskolci 10., munkácsi 11., besztercebányai 16.) harcolt az orosz hadsereg XXIV. hadtestével szemben. Az osztrák-magyar hadosztály a cs. és kir. VI. hadtest alárendeltségébe tartozott, mely Csík vidékén helyezkedett el a cs. és kir. 1. hadsereg alárendeltségében, melyet az erdélyi szász származású Arthur Arz von Straussenburg altábornagy vezetett.

November elején az oroszok ellentámadást indítottak, hogy foglalják vissza a román csapatok által elveszített területeket, és 1916 utolsó két hónapjában itt az Úz-völgyében is súlyos harcokra került sor. December végén az Úz-völgyétől északra lévő Magyaros-tetőt (1340) megrohamozták az orosz csapatok, és visszaszorították Breit József tábornok „Előre” hadosztályát. A seregtest az „Előre” becenevet a keleti hadszíntéren érdemelte ki helytállásának köszönhetően. 1917 január-februárjában csupán állásharcokra került sor, azonban március 8-án a Magyaros-tető és néhány fontos magaslat (Söverjes, Lápos és a Névtelen-kúp) ellen megindult a Keleti Kárpátok erdélyi részén a legnagyobb osztrák-magyar támadás, és az orosz csapatokat sikerült kiverni az állásaikból. A rohamtámadás súlyát a 39. honvéd gyaloghadosztály miskolci 10. és munkácsi 11. gyalogezredei viselték. A gyalogság támadását több mint 125 tüzérségi löveg és 50 aknavető pergőtüze előzte meg e nap reggelén. Március folyamán e magaslatokat négyszer próbálták az orosz csapatok visszafoglalni, de mindannyiszor sikertelenül.

1917-ben kitör Oroszországban a forradalom. Milyen hatással volt ez a frontnak erre a szakaszára?

Miután kitört az orosz forradalom, már nem voltak nagyobb összecsapások, az orosz hadsereg fokozatosan demoralizálódott. 1917 őszén a bolsevik hatalomátvétel után a cári csapatokat elkezdték kivonni a különböző hadszínterektől vagy éppen maguktól vonultak vissza, megtagadva a harcot. 1918 januárjától az Úz-völgyében és más székelyföldi szorosokban is végleg megszűntek az összecsapások. Tavasszal a 39. honvéd gyaloghadosztályt is az olasz hadszíntérre vezényelték.

A másfél év alatt mekkora veszteségek voltak?

A hadműveletek óriási személyi és anyagi áldozattal jártak, így az arcvonal közvetlen közelében hoztak létre hősi temetőket. Az osztrák-magyar csapatok Úzvölgy-telepen kezdtek el temetkezni, mely akkoriban egy 500 lakosú falucska volt és Csíkszentmártonhoz tartozott. Ebben a temetőben a 39. honvéd gyaloghadosztály már említett négy ezredének és a német 225. gyaloghadosztálynak is külön parcellája volt, melyeket folyamatosan bővítettek. A román és az orosz csapatok hősi halottaikat Moldvában temették el, szintén erre a célra kialakított temetőkben. Az osztrák-magyar sebesültek a csíkszeredai hadikórházba kerültek. Akik közülük elhunytak, azokat a csíkszeredai hősi temetőbe temették el a Mikó-vár szomszédságába, ahol valaha több mint 1000 kereszt jelezte a hősi halottak helyét, ma sajnos a temető lepusztult állapotban van.

Az úz-völgyi harcok során több mint 1000 elesett osztrák-magyar katonát temettek el ebbe az úzvölgy-telepi temetőbe 1918 elejéig. Néhány kimagasló helytállást tanúsító tiszt külön emlékművet kapott.

Tehát a nagy háború végére az úz-völgyi katonai temetőben már több mint 1000 sír volt...

Pontosan. Bekerítették egy nyírfakerttel a területet, és minden katona nyírfakeresztet kapott. Ezek persze hamar elkorhadtak a két világháború között, de aztán a második bécsi döntés után, 1940-1944 között, a magyar állam felújíttatta temetőt. A kommunista diktatúra idején ismét tönkrement. A temető 1994-től ismét hivatalos megemlékezések helyszíne lett, és folyamatosan zajlik a felújítása. Jelenleg több mint 670 kereszt van helyreállítva, és több emlékművet is felállított a magyar állam támogatásával a csíkszentmártoni önkormányzat és más szervezetek.

A hősi temetőn kívül egy hadikápolna is az első világháborús eseményekre emlékeztet. Mi a története?

A hadműveletek alatt rendszeresen voltak tábori misék, istentiszteletek a honvédek részére. A tábori lelkészeknek gyakran a csíki papok is besegítettek, akik adott esetben az orosz ágyúk dörgése alatt, a futóárokba lehúzódva gyóntattak vagy áldoztattak. 

Ahogy a Magyaros-patak az Úzba torkollik, kicsit fennebb, a munkácsi m. kir. 11. honvéd gyalogezred katonái építettek egy szép hadikápolnát 1917-ben, amelyet Árpádházi Szent Erzsébet nevére szenteltek fel, és ma ez is kiemelt hely, ahol búcsút is szoktak tartani. A kápolna északi falán ez áll: „Tervezte és építette Varga János honvéd 1917.”

Úz-völgye másodszor

Mi történt itt 1944-ben?

A csíki származású Horváth Ferenc vezérőrnagy vezette, Székely Határvédelmi Erők csapatai védekeztek itt 1944 augusztus-szeptemberében a támadó szovjet Vörös Hadsereg seregtestei ellen. Románia 1944. augusztus 23-i átállását követően indult meg a Vörös Hadsereg offenzívája a térségben. A Székely Határvédelmi Erők határvadász-zászlóaljakból és a tartalékosokból álló székely határőr-zászlóaljakból álltak. Csíki, udvarhelyi és sepsiszentgyörgyi határvadász-zászlóaljak vagy részeik védték az Úz-völgyét mint fő erők, és a sepsiszentgyörgyi Székely Határőrség. Nagyjából erről a vidékről származó székely csapattestek teljesítettek szolgálatot itt, amikor 1944. augusztus 26-án reggel  bekövetkezett az első szovjet támadás, vagyis ebben a völgyben kezdődtek meg a magyarországi harcok. 

Gondolom, esélyük sem volt a határőröknek és a határvadászoknak a szovjetekkel szemben...

Semmi esélyük nem volt a szovjet csapatok létszáma, harcedzettsége és jobb felszereltsége miatt. A szovjet gépesített alakulatok órák alatt szétverték a székely határvédelem itt védekező alakulatait, és előrenyomultak az ún. Aklos csárdáig. Itt indult meg augusztus 28-án a székely határvadász csapatok ellentámadása, melyet támogatott a kaposvári 10. rohamtüzérosztály is. Mozgó háború volt, az első világháború állásharcaival szemben, ide-oda hullámzott az arcvonal az Úz-völgy körüli hegyekben. Szeptember 9-én Észak-Erdély kiürítésének részeként, az Úz-völgyéből is kivonultak a Magyar Királyi Honvédség alakulatai. 

Ezek a katonák különböző helyszíneken estek el: akiket sikerült hátra szállítani, az arcvonal mögé, azoknak Csíkszentmártonban van egy sírkertjük, de rengeteg névtelen sír van még mindig az Úz-völgyében is. Míg az első világháború állásharcai lehetővé tették hősi temetők létrehozását, 1945 után az új román államberendezkedés nem kedvezett magyar hősi temetők létrehozásának. Ezért az úz-völgyi hősi temető második világháborús emlékműveit 1990 után állították, többek között a háborút túlélő székely veteránok kezdeményezésére. Ezáltal lett a helyszín második világháborús emlékhely is.

Aztán vannak más „emlékek” is. A második világháború alatt a gyimesfelsőloki m. kir. 32. székely határvadász-zászlóalj erődszázadának részére a magyar állam felépített egy laktanya együttest, amelynek épületei jelenleg elhagyatottan, Úzvölgy-telep nyugati részén állnak. Nincs funkciójuk, nem használják semmire. Úzvölgy-telep ma lakatlan, 2017-ben költözött el az utolsó lakosa. Annak idején virágzó település volt: iskolája, keskeny nyomtávú vasútja, több fűrésztelepe, ládagyára volt. Persze, nagyfokú fakitermelés zajlott. A második világháborúban építette ki a Honvédség az odavezető utat, melyet az óta sem sikerült rehabilitálni, az akkori építkezések nyomai ma is láthatók.

Úgy tudom, hogy annak ellenére, hogy a diktatúra idején eléggé veszélyes volt ezeket a sírokat fölkeresni, a veteránok mégis kijártak az Úz-völgyébe, társaik emléke előtt tisztelegni.

A 70-es években kezdődött a zarándoklat. Akkor még elég veszélyes volt kegyeleti céllal elmenni valahova és megemlékezést tartani, mert a hatalom mindentől félt, amit nem maga szervezett. Főleg azt tartották különösen veszélyesnek, amit magyarok szerveztek, ahol magyarokról emlékeztek meg. Néhány egykori székely határőr, a hatalommal dacolva, mégis elment az Úz-völgyébe, tüzet gyújtott és emlékezett az 1944. augusztus 26-án ott elesett bajtársaira. Egy-egy ilyen megemlékezés után gyakran bevitték őket a szekuritátéra, és ritkán úszták meg verés nélkül. Mégis vállalták, mert az egykori bajtársaik iránti kegyelet mindennél fontosabb volt. Azóta emlékművet állítottak, és rendben tartják az első világháború idején a munkácsi 11. gyalogezred által épített kis hadikápolnát is. 1990 után a völgy valóságos zarándokhellyé lett. Esztendőről esztendőre több százan mennek el az augusztus 26-án tartott ünnepségre, ökumenikus istentiszteletre, vagy csak azért, hogy megpihenjenek az Úz partján. Sokan sátrat vernek, napokon át kirándulnak és emlékeznek.

Történészként, a világháborús emlékezetkultúra kutatójaként mi a véleménye az úz-völgyi katonai temetőben elhelyezett román emlékműről?

A 19. században még nem léteztek hősi temetők.  Mondhatni, hogy jeltelen gödrökbe dobálták a halottakat, esetleg a királyoknak, hercegeknek vagy a hadvezéreknek emeltek emlékművet, akik még csak el sem estek az ütközetekben. Az első világháború volt az a Nagy Háború, amikor akkora volt a veszteség, hogy a tragédia felett érzett fájdalomból és kegyeletből minden elesett katona emlékére sírkövet állítottak. Innen ered az ismeretlen katona kultusza is, hiszen sok katona holtteste a felismerhetetlenségig eltorzult a harcokban, és nem lehetett megállapítani személyazonosságát. Az akkori európai idősebb generációk azzal szembesültek, hogy gyermekeik hamarabb haltak és tömegével. Ez egy olyan tragédia volt, ami kollektív gyászt eredményezett a nemzeti közösségekben. Idő és keret kellett ennek a feldolgozásához. Így váltak rendszeressé a hősi temetőkben és a hősi emlékművek előtt megszervezett nagyszabású megemlékezések. Ezek az 1920-as évek óta egy állampolgári nevelés részei voltak, ami meghatározta a nemzet hősi halottaira és áldozatiságukra való emlékezés mikéntjét és rítusait is. Ráadásul az erdélyi magyarság esetén a magyar államiság elvesztésének a tudata is rárakódott minderre. 

Az elmúlt 100 évben számtalan erdélyi magyar hősi temető pusztult el, vált az enyészetté (pl. a Gyilkos-tó környékén lévő, un. dancurási osztrák-magyar hősi temetőt 1987-ben kotrógépekkel dózerolták le a Ceausescu féle hatóságok). Az úzvölgy-telepi temető az egyetlen, nagyrészt rehabilitált monumentális első világháborús temető ma Székelyföldön, mely pótolni volt hivatott ezt a hiányt. Többek között ezért is vannak minden év augusztus 26 táján nagyszabású megemlékezések itt. Tehát ma a Székelyföldön a temető kiemelt fontossággal bír.

Úgy gondolom, hogy egy létező hősi temetőbe létrehozni egy másik előjelű hősi temetőt úgy, hogy a régi sírhantok keresztjeinek visszaállítása helyett ott sosem nyugodott katonáknak állítanak emléket, kegyeletsértésként értelmezhető. Hiszen mind a – korábban visszaállított – 670 kereszt alatt egy-egy osztrák-magyar vagy német katona nyugszik.

Hogy nézne ki, hogyha a Verdun-i hősi temetőben a franciák a német parcellában, az éj leple alatt szintén francia kereszteket állítanának a német sírokra? (1916-ban Verdunnél 900000 német és francia katona esett el. Ma az ottani hősi temetőben 60.000 kereszt a francia és szintén 60.000 a német katonák sírhantjait jelzi. A térségben ma számtalan múzeum és közös, francia-német emlékmű található).

A megoldás a közös román-magyar háborús emlékezet kialakítása lenne, ami a másik nép háborús szerepvállalásának és ez által hősi halottainak a kölcsönös elfogadásában ölthetne testet. Eddig még egyetlen román vagy magyar első vagy második világháborús naplót, visszaemlékezést sem adtak ki a másik nyelvén. Hogy alakuljon ki a kölcsönös tisztelet így egymás múltja iránt a napi politikai viszályok között?

Nagy József történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát, majd Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi Karán doktorált. Kutatási területe: Észak-Erdély 1940–1944 közötti hadtörténeti vonatkozásai és a korszak kollektív emlékezete Székelyföldön. Gyergyóremetén él.