Laczikó Enikő államtitkár: téves az, ha csupán saját jogaink eltiprására vagyunk érzékenyek

Furcsállja, hogy a huszonegyedik században egyáltalán firtathatják azt a közbeszédben, ki miért tekinti magát egyik vagy másik nemzeti közösséghez tartozónak. Ugyanakkor tévesnek tartja azt az állítást is, hogy a romániai nemzeti kisebbségek számára „fenntartott helyek” vannak a törvényhozásban – mondta Laczikó Enikő az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának (DRI) államtitkára. Az intézmény RMDSZ-es vezetője azt is elárulta: mikor tekinthetjük majd úgy Romániában, hogy a kisebbségi jogokat megnyugtatóan és maradéktalanul biztosítják.

Az utóbbi időben a román média figyelme jobban kiterjedt a kisebbségekre, de mondjuk el azt is: nem éppen pozitív értelemben. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának háza táján a kisebbségi szervezetek költségvetése iránt érdeklődtek az újságírók. Tulajdonképpen milyen hatásköre van a hivatalnak e tekintetben?

Azok a kisebbségi szervezetek, amelyek tagjai a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának, támogatást kapnak az állami költségvetésből, amely az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala közvetítésével jut el az illető szervezetekhez. A hivatal ebben közvetítő szerepet tölt be, hiszen a kiutalt összeget, illetve a költségtételeket, amelyek szerint ezt a pénzt elkölthetik, tulajdonképpen a parlament határozza meg évente az állami költségvetés törvényében.

Itt nagyon fontos elmondanom azt is, hogy a Nemzeti Kisebbségek Tanácsában maguk a tagszervezetek osztják el egymás között azt a globális összeget, amelyet a parlament nekik megítélt. A későbbiekben azt egy kormányhatározatba foglalják bele, hogy ki mekkora költségvetésre jogosult ebből az összegből. Ugyanebben a kormányhatározatban részletezik azokat a költségtételeket is, amelyeket a költségvetési törvényben csupán felsoroltak, nevezetesen, hogy mit is kell érteni pontosan egy-egy költségtétel alatt. Tehát, gyakorlatilag lehatárolják azokat a lehetőségeket, amelyekre ezek a költségvetési alapok elkölthetők.

Ezen kívül, mivel intézményünknek együttműködési hatásköre van tulajdonképpen a Nemzeti Kisebbségi Tanáccsal, a pénzt pedig a kormányfőtitkárság a hozzánk benyújtott igénylések alapján folyósítja, ezért van egy úgynevezett monitorozási hatáskörünk. És itt fontos megjegyeznem, hogy emellé semmiféle ellenőrzési lehetőség nem társul, nem vagyunk ellenőrző szerv, ezt a feladatkört az állam mindenki által ismert intézményei gyakorolják ez esetben is – a számvevőszéktől a pénzügyi hatóságokig. A hivatal tulajdonképpen kisebbségüggyel foglalkozó intézmény, amely a mindenkori kormány kisebbségi támogatáspolitikájának részét képezi.

A monitorozási hatáskörhöz hozzáfűzném, hogy a DRI a kisebbségi szervezetek időszakos pénzügyi jelentései alapján állapítja meg, hogy ezeket a tételeket tiszteletben tartották-e az alapok elköltésekor. A kormányhatározatban pedig azt is leszögezik például, hogy a kisebbségi szervezeteknek milyen időközönként kell jelentést tenniük: havonta egy vázlatosabb, negyedévente egy jobban átlátható jelentést nyújtanak be a hivatalnak. De ezeknek egyike sem tartalmaz könyvelési dokumentumokat, hiszen mi nem is kérhetnék ilyeneket tőlük, túllépnénk a hatáskörünket. A jelentések azt tartalmazzák például, hogy egy-egy kulturális esemény megszervezése milyen jellegű költségeket feltételezett, vagy ha például szerzői jogokat fizettek, ki kapta az illető összeget és mire.

Ha a monitorozási folyamat alatt a DRI bármit is kifogásolna, akkor sincs hatásköre intézkedéseket hozni, csupán javasolhatja ezeket a kormányfőtitkárságnak, amelynek alárendeltségébe tartozik, hiszen nem rendelkezik önálló jogi személyiséggel. Az intézkedésekről tehát ez az intézmény dönt a mi javaslataink alapján. Viszont azt is megemlíteném, hogy éppen a monitorozási folyamatban tapasztaltak alapján évről évre kiegészítjük a jelentéstevő űrlapokat azért, hogy az a lehető legkorrektebb képet mutasson a pénzek elköltéséről. A jelentésekbe foglalt adatokat más szempontból is hasznosítani tudjuk, ezeket például a különböző országjelentések megírásakor vagy különböző háttéranyagok elkészítésekor is nagyon hasznosak.

Nemcsak a szervezetek által elköltött pénzek voltak terítéken a médiában, hanem a képviselőház kisebbségi frakciójának politikusai is, akik több esetben nem olyan származásúak, mint akiket képviselnek. A hivatalnak van-e beleszólása abba, hogy a kisebbségi szervezetek hogyan válasszák ki a jelöltjeiket?

Ebbe nemcsak a hivatalnak, hanem – az illető közösség kivételével – senki másnak sincs beleszólása. A kisebbségi szervezetek a választási törvény előírásai szerint állíthatnak jelölteket a parlamenti választásokon. Beleszólni abba, hogy ők hogyan választják ki a jelöltjeiket, egyszerűen törvénybe ütköző volna. Sőt, még azt is hozzátenném: meglehetősen zavaró, hogy egyáltalán firtatják a sajtóban kinek-kinek a származását.

Nagyon jól el lehet csámcsogni azon, hogy egyik-másik képviselő vajon az illető kisebbségi közösséghez tartozik-e, de tegyük hozzá azt is, hogy ez itt a huszonegyedik század, amikor tulajdonképpen senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki milyen közösséghez tartozónak vallja magát. Ezt szigorúan mindenki saját maga határozza meg, hiszen alapvető joga és még az sem tartozik másokra, hogy milyen meggondolásból tartozik éppen egyik vagy másik etnikumhoz. És ez mindenkire egyformán érvényes. Ennek az elvnek a tiszteletben tartást az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala továbbra is támogatja, szorgalmazza.

A rendszerváltozás utáni demokratikus államrend kialakulásának egyik hozadéka volt az, hogy valamennyi nemzeti közösség képviselteti magát a törvényhozás alsóházában. Még akkor is van számára fenntartott hely, ha nincs elég választója egy mandátumhoz. Harminc év után megfelelőnek tekinti-e ezt a rendszert, és miben különbözik a többi kisebbségi közösség képviseletének megválasztása a magyarságétól?

Itt van egy kicsi ferdítés a megállapításban és ez meglehetősen gyakori, több helyen is előfordul, még különböző politikusok is szokták emlegetni ezeket, a „kisebbségek számára fenntartott helyeket”. Ez azonban nem így van, még akkor sem, ha magának a rendszernek ez a része rendkívül kedvezményes eljárásnak minősül.

Az alkotmány előírásai szerint, azok a kisebbségi szervezetek, amelyek részt vesznek a választásokon, de nem érik el a választási törvény által előírt, de valójában szimbolikus bejutási küszöböt, kaphatnak egy helyet az alsóházban. De a képviseletet itt két feltételhez is kötik: az egyik az, hogy kell léteznie egy kisebbségi szervezetnek, ennek pedig részt kell vennie a választásokon, ami azt jelenti, hogy a Központi Választási Irodának (BEC) minden esetben jóvá kell hagynia a jelölést. Ha ez nem történik meg – a legutóbbi választásokon a tatár kisebbség esetében volt is egy ilyen helyzet –, akkor nincs az illető kisebbségnek képviselete. Itt dől meg az elmélet a „hivatalból járó” mandátumról és arról, hogy márpedig mindenkinek van „fenntartott helye” a képviselőházban.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a kisebbségi szervezetek általában erre az egy törvényi előírásra alapoznak, és meg sem próbálnak több képviselőt indítani, mert ez az egy mandátum is biztosítja számukra a Nemzeti Kisebbségek Tanácsában való részvételüket. 

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem eszerint vesz részt a választásokon, hanem megpróbál minél több képviselőt bejuttatni a törvényhozásba, kisebbségi szervezetként viszont ugyanúgy tagja a Nemzeti Kisebbségek Tanácsnak. Azonban mivel teljesíti a politikai pártok számára megszabott bejutási küszöböt, nemcsak az alsó-, hanem a felsőházban is van képviselője.

Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalát általában olyan intézményként ismerik, mint amely pályázatok alapján támogatást nyújt különböző kulturális projektekre. Mivel foglalkoznak még, meddig terjed a kisebbségügyi hatáskörük?

Három fő tevékenységünk van tulajdonképpen. Az egyik az, amelybe valóban beletartozik nemcsak a kulturális, hanem emellett az identitás kifejezésre juttatásához kapcsolódó projektek támogatása is. De ezek mellett nekünk saját, ilyen célzatú projektjeink is vannak, mint amilyen például az immár hagyományosnak számító nagyenyedi etnikumközi képzőművészeti tábor és vándorkiállítás, vagy a „Kisebbségi vagyok, tehát számítok” nevű, országos lefedésű, középiskolásoknak szóló projekt is, de több ilyet is fel tudnék sorolni. Ezeket részint önerőből, részint partnerségben valósítjuk meg más intézményekkel, de nem tartoznak a vissza nem térítendő alapokból finanszírozott kulturális kezdeményezések közé.

Egy másik fő tevékenységi körünk a kisebbségi jogok gyakorlatának nyomon követése. Ez nemcsak a kisebbségi szervezetekkel való folyamatos kapcsolattartást feltételezi, hanem annak a figyelemmel követését is, hogy a különböző intézmények miként értelmezik a kisebbségi jogokat, sérülnek-e ezek például valamely közigazgatási folyamatban, és miben áll ez a jogcsorbítás. Ezen a téren hozzájárulunk a különböző országjelentések megírásához, mert azt is megfigyeljük, hogy miként alkalmazza és tartja be az ország a különböző nemzetközi egyezmények – például a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját, vagy a kisebbségvédelmi keretegyezmény – előírásait. Kisebbségügyekben talán nekünk van a legjelentősebb hozzájárulásunk az országjelentésekhez, de azt is tudni kell, hogy ezeket a dokumentumokat nem kizárólag a DRI hozzájárulásával állítják össze, hanem a különböző minisztériumok is beleszólnak, és általában minden olyan intézmény, amelynek hatásköre van az adott területen.

A harmadik fő tevékenységünk, amint azt már említettem, a kisebbségi szervezetek pénzügyi monitorozása, de ez kormányrendeletben nagyon pontosan lehatárolt tevékenység, amelynek minél akkurátusabban megpróbálunk eleget tenni.

Gyakorta fel szokott lépni a hátrányos megkülönböztetés ellen akár személyes, akár hivatalos oldalán, de nemcsak a nemzeti kisebbségek, hanem más közösségek védelmére is kiterjed a figyelme. Mit tekint ezen a téren a hazai társadalom legnagyobb problémájának ma?

Annak kockázatával, hogy magamat fogom ismételni, csupán azt tudom válaszolni, amit a téma kapcsán legutóbb, az RMDSZ Nőszervezetének küldöttgyűlésén mondtam, amelyen meghívottként vettem részt. Ez pedig az, hogy bár az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala elsősorban és főként a nemzeti kisebbségekre vonatkozó jogokkal és az ellenük irányuló, őket érintő visszaélésekkel foglalkozik, én magam mindig sokkal szélesebben értelmeztem a jogvédelmet. Gondolok itt mindazokra a társadalmi rétegekre, más kisebbségekre, amelyekkel szemben hátrányos megkülönböztetés tapasztalható. És igenis, bármelyiket ítélik el, ostorozzák vagy teszik nevetség tárgyává, kipellengérezik, én továbbra is szóvá fogom tenni.

Úgy gondolom, hogy a kisebbségi jogok kudarca tulajdonképpen csak félig-meddig az, amikor az állami szervek nem alkalmazzák egyik vagy másik törvényt. Hasonlóan súlyosnak tartom azt, amikor valaki közülünk például csak és kizárólag a saját jogaira érzékeny. Csak ezek lábbal tiprását tekinti jogfosztásnak, a másokét nyugodtan meg is lehet vonni, mert nem is annyira érdekes. Amíg ezt így gondoljuk, addig a mi ügyeink sem lehetnek sikeresek. És ezt azért mondom, mert téves azt hinni, hogy egy társadalom csak bizonyos kisebbségeket különböztet meg hátrányosan. Nálunk, de mindenütt máshol is, általánosságban a kisebbségekhez való viszonyuláson kellene változtatni, nem kizárólag azon, ahogy például a magyar közösségre tekintenek. Tetszik, nem tetszik: a pakliban mindenki benne van, mindenki, aki valamely kisebbséghez tartozik. A szexuális kisebbségek is, többek között.

Van-e arról valamiféle felmérésük, hogy melyek az intoleranciának leginkább kitett nemzeti kisebbségek? Mi a legtöbbet a magyarellenességről hallunk, de van-e még inkább sújtott közösség? Mi a helyzet például a romákkal?

Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala nem végezhet ilyen jellegű felméréseket, kutatásokat, azonban az Elie Wiesel Kutatóintézet 2017-es adatai alapján tudni lehet, hogy a romák, a zsidók és a magyarok az intoleranciának leginkább kitett nemzeti közösségek. De ugye azt is tapasztalhatjuk, hogy a német közösséget is egyre több támadás éri… Mindezt amúgy visszajelezték nekünk az említett kisebbségek szervezetei is, akikkel mi folyamatosan tartjuk a kapcsolatot a jogok nyomon követése tekintetében is.

Sajnos, mindeközben a roma közösséggel szemben még intézményi szintű rasszista megkülönböztetés is tapasztalható a társadalmi intolerancia mellett. Próbálunk ez ellen küzdeni a rendelkezésünkre álló eszközökkel, de azt gondolom: ha az ilyen intézményesített támadások egyik közösség esetében elterjedtek, akkor más közösségekre is bármikor kiterjeszthetők, hiszen az intolerancia nem nagyon válogat. Éppen ezért bármi effélét tapasztalunk, azonnal fellépünk ezek ellen, bárkire is vonatkoznak.

Többször is emlegette, hogy a hatályos törvényeket nem tartja be az ország, és azt is mondta: 2007 óta bukórepülésben van a kisebbségi jogszabályok alkalmazása. Akkor meg milyen hasznunk van abból, hogy ezek papíron léteznek? Bár szinte tudom erre a választ, megkérdezem: van-e hatékony módszer, amellyel ezek alkalmazását egyáltalán el lehet érni vagy a külföldön való „panaszkodás” az egyetlen járható út? Ugye, a román hivatalosságok erre általában érzékenyebbek, mint bármi másra…

Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert itt az is felmerül természetes módon, hogy melyek azok a helyzetek, amikor a külföldön való úgynevezett „panaszkodás” hatékony lehet… Én általában azt gondolom a kisebbségi jogtiprás külpolitikai ismertetéséről, hogy ez is csak akkor járható út, ha itthon minden lehetséges politikai, képviseleti eszközt latba vetve sem sikerült egyről a kettőre jutni. Mert különben miért menne előbb „panaszkodni” az ember, ha nem tud bármi ilyen hazai tevékenységet felmutatni?! Olyan esetekben használatos tehát ez a módszer, amikor már az országhatáron belül minden lehetőséget kimerített az adott kisebbségi szervezet.

De itt hadd mondjam el azt is: Romániában Dunát lehet rekeszteni azokkal a törvénycikkelyekkel, amely különböző kisebbségi jogokról, ezek alkalmazási módozatairól rendelkeznek. Azonban, amikor már semmiféle nyitás nem tapasztalható arra nézve, hogyan lehetne ezeket alkalmazhatóvá tenni, akkor én azt gondolom, megérett a helyzet a külföldi partnerség keresésére, a külső segítség feltérképezésére.

Számomra viszont az, ami itt igazából fejtörést okoz: bár kétségtelenül szükségesek, nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy a szankciók jelentik ilyen esetben az egyértelmű megoldást. Mert ha valakit rákényszerítünk valamire, korántsem jelenti azt, hogy elértük a célunkat, hiszen a jogokat hosszú távon kellene biztosítani – és ez szerintem nem csak a kisebbségi jogok területére igaz.

Én inkább azt mondanám, hogy Romániában a kisebbségi jogok akkor juthatnak igazából érvényre, ha az alkalmazásuk a világ legtermészetesebb dolga lesz, ha belátják, hogy ez mindenki számára nyereséges. Mert egyértelmű, hogy nem lehet minden kisebbségi pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani – ha élhetek egy ilyen rejtő jenős megfogalmazással.

Komolyra fordítva: nekünk intézményként is arra kell törekednünk, hogy a kulturális, nyelvi, vallásos és etnikai sokszínűség pozitív hozadékait minél szélesebb körben ismertessük. És azért, hogy valahogy nagy nehezen szülessen már meg az a felismerés, hogy ez nem teher, hanem gazdagság. Például, ha a soknyelvűség egy követendő társadalmi modellé válik, ha a többséggel együtt mi mindannyian fel tudjuk mérni, hogy ez igazából milyen rendkívüli lehetőség, és hogy a nemzeti kisebbségek értékei ennek szinonimái, és ott vannak egyetlen karnyújtásra, csak akkor lehetünk nyugodtak, hogy a kisebbségi jogokat nálunk maradéktalanul alkalmazni fogják hosszú távon is.

De addig még van tennivalónk, magyarán: sok munka és rengeteg kitartás szükségeltetik ehhez. Mert én nem hiszek abban, hogy a harcos hozzáállás, a kényszerítgetés és az ajtóstól a házba rontás bármiféle eredményre vezethet. Ennél sokkal többet ér a diplomácia.

Kapcsolódók

Kimaradt?