Ahányszor Magyar Péter Erdélybe jön azt állítja, hogy nem szavazatokért jött. Akkor pedig minek? Ha mégis szavazatokért jönne, akkor nagyon rosszul csinálja, mert az egyes erdélyi sajtóorgánumok nagyadorjáni „párbeszéd-táborból” való kitiltásával riasztó (elő)jelét adta, hogyan értelmezi a sajtószabadságot a feltörekvő ellenzéki tábor, vagyis úgy mint ami ellen éppen most hadakozik okkal-joggal a Tisza az anyaországban, ahol mindennapos gyakorlat a kitiltósdi, az ellenzéki lapokat rendszeresen nem engedik be a kormányrendezvényekre és sajtótájékoztatókra. Ez méltánytalan és elfogadhatatlan állapot, az „áradó Tiszának” pedig a vallás- tehát a lelkiismereti szabadság földjén, Erdélyben kiváló lehetősége lett volna, hogy a sajtószabadsághoz való korrekt hozzáállását ország-világ előtt megmutassa. Meg is tették, a lehető legrosszabb módon: azzal, hogy szelektíven, „irányultságtól” függően engedték be vagy sem a sajtó képviselőit a táborkapun, azt demonstrálták, hogy semmivel sem jobbak a mostani hatalomnál.

A Tiszára nézve annyira illogikus és kontraproduktív ami történt, hogy a tett minden mentegetése nélkül akár valamiféle belső szabotázsra is gondolhatunk, hacsak ez a szomorú esemény nem volt mégis valamiféle „freudi elszólás”, vagyis a tudatalatti – hátsó? –  gondolatok és szándékok akaratlan nyilvánosságra bukkanása. Emberileg megértem, mégis sajnálom, hogy a kitiltott Maszol munkatársai, miután megkapták a kitiltás visszavonását a félreértéssel mentegetőző szervezőktől, nem mentek vissza a táborba dolgozni, hogy ott melegében Magyar Péterrel személyesen tisztázzák a nyilvánosság előtt, hogy mi történt valójában. Azt is sajnálom, hogy a magyarországi ellenzéki sajtó, mely a hatalom túlkapásait annyiszor és nagyon helyesen kipécézi, egy szót sem írt a sajnálatos esetről, én legalábbis sehol nem találtam erre való hírt vagy utalást a mérvadó ellenzéki lapokban. Elnézést kérek, ha tévedek.

A nagyadorjáni tábor Tusványos nyilvánvaló ellentáboraként szerveződött, és mint ilyen teljesítményében messze alulmaradt, módszereiben már kevésbé. Ki kit enged be, illetve kit honnan dobnak ki, ez valóságos nemzeti sport már, és mi, valamelyest még mindig naiv és jóindulatúan vendégváró erdélyiek csak kapkodjuk a fejünket, habár a szenvedélyes egymásnak feszülés mételye már minket is megfertőzött, mintha Erdély földjén éppen erre lenne a legnagyobb szükség. Az értelmes vita visszaszorul, marad az ostoba veszekedés, illetve a népet összeugrasztó vezérek nemzetmegváltó nagymonológja. Úgy látszik nem egy, de két magyar nemzet él a Kárpát-medencében: a „jómagyar” és a „rosszmagyar” nemzet. Aki éppen beszél, az mindig a jó, a másik pedig természetesen a rosszmagyar. Kós Károly forog a sírjában a házsongárdi temetőben! Hol van itt az annyira vágyott és várt, annyit emlegetett nemzetegyesítés?!

De hagyjuk a magasröptű beszédet, úgysem győzünk meg vele senkit. Térjünk vissza Nagyadorjánba: mindegy hányan voltak az ottani táborban, akik elmentek, jogukban állt tájékozódni, az ellenzék vezérét meghallgatni, éppen úgy ahogy a sajtónak jogában állt (volna), hogy jelen legyen, anyagot gyűjtsön, majd az eseményről tájékoztasson. Hacsak nem a Tisza valódi pártpolitikája a sajtószabadságot a sajtószabadság nevében meggyalázni, most Magyar Péter két dolgot tehet: határolódjon el nyilvánosan a történtektől, kérjen elnézést és a saját maga és pártja jól felfogott érdekében nézzen utána pontosan mi történt, ki a felelős. Ha nem teszi, akkor tulajdonképpen ugyanazt a képmutatást és cinizmust alkalmazza, melyet abból a hatalmi körből hozott magával, ahová sokáig tartozott, és amelyben szocializálódott. A nép pedig hallgat, de arra gondol, hogy két rossz közül mindig a kisebbik rosszat választja az okos, a már ismert rossz pedig mindig sokkal kisebb, mint az ismeretlen...

Mi, erdélyi magyarok gyakran felhánytorgatjuk, hogy sokan Magyarországról nem ismernek bennünket, nem figyelnek oda ránk, nem vagyunk fontosak számukra, viszont tény, hogy csak kevesen ismerik, és szinte egyáltalán nem beszélnek Erdélyben a valós anyaországi gondokról. Kisebbségi létünkben védelmet és támogatást várunk, ezért elismeréssel adózunk annak, akiről úgy véljük, hogy ezt a támogatást nekünk megadja, viszont saját köreinken kívül már semmi más nem érdekel minket. Az anyaországban oka van annak, hogy „árad a Tisza”, és egy erkölcsileg kifogásolható karakterű, amúgy nem tehetségtelen ember – aki egyébként a minket támogató politikai jobboldalból „vált ki”, hogy finoman fogalmazzak – most meglovagolja a hullámokat. Nincsen ebben semmi különös, így csinálják a politikát. A mi dolgunk, a választópolgároké, hogy legjobb megérzésünk szerint igyekezzünk a politikusok fölött ellenőrzést gyakorolni, az viszont nem megy, hogy míg Romániában demokráciáért kiálltunk, mert kisebbségi létünk diktatúrában igencsak bizonytalan lenne, addig nem tetszik nekünk, ha valakik kihívják és le akarják váltani az anyaországban másfél évtizede regnáló hatalmat.

Meddig gondolkodunk még „jó királyokban” és Csaba királyfikban? A mindenkori magyar kormány dolga a határon túli magyar nemzeti kisebbségeket támogatni, mert ha nem teszi a teljes magyar nemzet (meg)gyengül, viszont ez a támogatás nem lehet sem személy-, sem pártpolitika-függő. A mostani hatalom, míg megvan a kétharmada és ha a magyar nemzetnek valóban jót akar, foglalja bele az Alkotmányba, hogy a mindenkori magyar költségvetés, mondjuk 2%-a a magyar kisebbségek támogatására fordítandó. A méltányos szétosztási mechanizmus reformja sem lesz egyszerű, viszont lenne egy szolid sarokszám, melynek mértéke nem az esetleges és személyes politikai kegy gyakorlásától vagy annak megtagadásától függne. Emellett egy másik rendkívül fontos feltétel is teljesülne: a rögzített 2%-kal a méltányosság és az arányosság elve is biztosítható: amíg jól megy az anyaországnak, jobban megy a határon túli magyaroknak is, míg nehezebb időkben ez utóbbiak is osztoznának a gazdasági gondok elviselésében, ez pedig növelné a nemzeti kohéziót.

Nehéz időket élünk és még nehezebb idők jönnek. Egymás kitiltásával nem megyünk semmire. Messiásvárással sem. Nemzeti hősködéssel és feudális függőségek kiépítésével sem. Nem hiszem el, hogy népünk képességeiből csak ennyire futja, hogy ne lennénk ennél többre képesek?!