A nyugati sajtóban az utóbbi évtizedek nemzetközi fejleményei nyomán mind gyakrabban merül fel a kérdés: Vajon a nemzetközi jog nem puszta illúzió, önáltatás?

A kérdés tisztázására Lenz Jacobsennek, a Zeit riporterének kérdései nyomán Anne Peters, a nemzetközi jog (németül népjog, azaz Völkerrecht) egyik legnevesebb svájci szakértője tesz kísérletet. A kiindulópont: Vajon Gáza ez idő szerinti bekerítése és egyéb izraeli eljárások minősíthetőek-e illegálisaknak?

Anne Peters válasza egyértelmű: ha a jelenlegi helyzet tényleg egy totális blokáddá válik, az már a nemzetközi jog humanitárius kitételeinek, s egyben az emberi jogoknak a megsértését jelentheti. Az államoknak fegyveres konfliktusok esetében sincsen joguk ahhoz, hogy a velük háborúban álló felek civil lakosságát megfosszák létfontosságú igényei kielégítésének lehetőségétől, vagy éppenséggel kiéheztessék őket. Jelen esetben Izraelnek humanitárius engedményeket kell tennie, ellenkező esetben valóban megsérti a nemzetközi jogot.

Ez alól a kötelezettség alól akkor sem mentesülhet, ha a szemben álló fél civileket (két határmenti kibuc lakóit) gyilkolta le és ártatlan embereket ejtett foglyul. A harcosok foglyul ejtése nem ütközik a nemzetközi jogba. Az ugyanis önmagában is humanitárius cselekedet. Az ellenség azzal, hogy a harcképtelenné vált vagy a reménytelennek tűnő küzdelmet feladó katonát pusztán foglyul ejti és nem gyilkolja le, az életét kíméli meg. A nemzetközi jog megsértése az volna, hogy ha az ellenség fegyvertelen katonákat gyilkolna le.

A gázai harcosok éppen azért számítanak terroristáknak, mert fegyvertelen civileket rabolnak el, ejtenek túszul és gyilkolnak meg. Izrael azonban, bár a gázai terroristák utolsó szálig való kiirtását ígérte, nemzetközi jogot sértene ugyan, mert az önmagukat végül megadó Hamas terroristák életét jog szerint meg kellene kímélnie, a civil lakosság számára azonban mégiscsak biztosítja az egérutat. Legalább. Izrael az egyenlő csapás elvét sem szándékszik betartani, hiszen a térség legerősebb hadseregének birtokában tör a jóval silányabb fegyverzetű Hamas maradéktalan megsemmisítésére. Ami azonban a legszomorúbb, az az, hogy örökre szóló győzelmek nincsenek. A történelmi sérelmek csak újratermelhetik a legyőzöttnek vélt ellenséget. Mely aztán csak az újabb alkalomra vár…

Ennek ellenére bizonyosra vehető, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa Izraelt nem fogja Nemzetközi Bíróság elé citálni. Pedig Izrael számára a nemzetközi jogilag valóban elfogadható megoldás a palesztin állam létének elismerése, és a palesztin területekről való visszavonulás lenne. Ilyesmiről azonban a jelen körülmények közt már szó sem lehet.

A nemzetközi jog egyik meghatározó árnyoldala sajnos az, hogy különbséget tesz az áldozat és az agresszor jogai közt. Ezt történt az ikertornyok szeptember 11-ei lerombolása után Afganisztán lerohanásakor, Irak megtámadásakor vagy Szerbia bombázása esetében. A nemzetközi közösség nyugati nyomásra mind a három esetben az áldozat jogának elsődlegességére alapozott. A közbelépéseket „jogelleneseknek, de legitimnek” tekintette, azon az alapon, hogy az agresszor, hacsak a szó szoros értelmében meg nem semmisítjük, megismételheti emberiességellenes cselekedetét, azaz maga valósítja meg azt a népirtást, melyre adott esetben ítéltetik.

Ezek a jogértelmezések mindazonáltal a nemzetközi jog degradációjához, azaz koherenciájának csökkenéséhez vezettek.

Van azonban egyéb is. Ha az ENSZ Biztonsági Tanácsának minden alapelvét betartanák, a Biztonsági Tanács határozatképtelenné válna. Carlo Masala, a müncheni katonai akadémia professzora úgy is véli, hogy a nemzetközi közösségnek előbb vagy utóbb el kell vetnie a nemzetközi jog mai szabályait.

Anne Peters is azon a véleményen van, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem csak anakronisztikussá vált, de alapvető módosításokra is szorul. Egyrészt a választott tagok rendszerével némileg fellazított állandó tagok szűk köre továbbra sem reprezentatív, azaz nem az államok (még kevésbé a népek) összességét képviseli. A nemzetközi jogot bizonyos mértékig kiszolgáltatja a nagyhatalmak önkényének. A vétójog gyakorta csökkenti az esélyét annak, hogy valóban észszerű döntések születhessenek.

Némileg enyhít a helyzeten, hogy a gazdasági szankciókat a nemzetközi jog észszerű korlátok közé igyekszik szorítani, és hogy a vétóval hozott döntéseket a Biztonsági Tanács tagjainak a közgyűlés tagjai előtt indokolniuk is kell. Mindkettő szerepet játszhat abban, hogy a legdurvább hatalmi visszaéléseket mérsékelni lehessen.

A fentiek ellenére a nemzetközi jog korántsem tekinthető merőben illuzórikusnak. Amit az is megvilágíthat, hogy a világrendszernek 195 olyan állama van, mely békében él egymással. Persze az is tény, hogy a helyzet ez idő szerint valóban rosszabb a nemzetközi jog aranykorának tekinthető 90-es évek időszakánál.

Azóta sajnos mint többet nyom a latban jogrendszer legsúlyosabb születési hibája, az az adottság, hogy a nemzetközi jogra – mint minden jogrendszerre – véső fokon a hatalmi viszonyok nyomják rá a bélyegüket.

Ez a probléma nézetem szerint a jog individualista felfogásából fakad. A jogokat alapvetően minden jogrendszer egyénekhez és nem közösségekhez köti. Márpedig minden többé-kevésbé is észszerű jogrendszernek az egyenlőségen kell (kellene) alapulnia. Ha a közösségek – a szó szűkebb értelmében az államok – nem lehetnek egyenlőek egymással, mert katonai, gazdasági, kulturális potenciájuknál fogva ráerőltethetik az akaratukat a gyengébbekre, a jog bizonyos értelemben halálos sebet kap.

Érthetőbben fogalmazva: a közösségek tényleges (nem csak szólamszerűen rögzített) egyenlőségének hiánya az individuális jogra alkalmazva azt jelenténé, mintha egy 120 kilós ember ugyanazért a lopásért, csalásért, gyilkosságért mindig pert nyerne egy 40 kilóssal szemben. Ez hasonlat abszurdnak hangzik, a nemzetközi jogban azonban „jogszerűtlen, de legitim.”

Aligha férhet hozzá kétség, hogy Anne Petersnek és társainak igazuk van abban, hogy a nemzetközi jog reformokra szorul. Ameddig ezek a reformok nem születnek meg, addig az orosz–ukrán szerű háborúk, a palesztin–izraeli szerű összecsapások s egyéb eljövendő katasztrófák továbbra is életünk részei maradhatnak.

A nemzetközi jog nem illúzió, de egy beszédes hasonlattal élve annyit tesz, mint a pénz. A papírpénz is csak addig maradhat a társadalmi lét egyik alapeszköze, ameddig mindannyian hiszünk benne. Amíg elhiszem, hogy az a papírdarab, melyet a munkáltató kezembe ad, az eladó kezében, a taxiséban, a piacon vagy az ékszerésznél ugyanannyit ér, mint amennyit az én zsebemben. S ezt mások is így hiszik. Ha ez a hit meginog, a pénz is papironggyá silányul.

A jog – mint az emberi társadalom minden más intézménye – annyit ér, amennyire hiszünk benne. A vallások is csak addig tartottak össze bennünket ameddig hittünk bennük. Egészen pontosan Isteneinkben.