Lassan lejáró szavatosságú államelnökünknek néhány éve sikerült az a ritka performansz, hogy – németként románnál jobb románná válva – egy hangsúlyosan nemzeti állam első emberévé avanzsáljon. Klaus Iohannis (született Johannis) ma már a Román Köztársaság elnöke. Második ciklusát tölti.

Azt persze ő is kezdettől tudta, hogy sikere korántsem politikusi vagy intellektuális erényeinek volt köszönhető. Még csak román feleségének sem. Ő eszméletlenül jól jött annak a román nacionalizmusnak, melynek legfőbb törekvései közé tartozott, hogy a nemzetközi nyilvánosságnak bizonyíthassa: szeretett hazánkban a kisebbségi jogok maximálisan garantáltak, hiszen egy európai államban egy kisebbségi szervezet – a Német Fórum – volt elnöke válhat a toleránsnál toleránsabb állam elnökévé.

Németként ez végképp jelentős teljesítménynek számított, hiszen ő nem csak román állampolgár, hanem Európa vezető államának, Németországnak is – hirtelen nem is tudom, hogyan nevezzem – egyfajta hozzátartozója. Következésként a hatalmi ambícióikból még korántsem kivetkőzött németek szemében az ő államelnöksége egyfajta, a németségnek (azaz az Németországban törvényen kívül helyezett, de a tudatok mélyén még mindig ott lappangó volksdeutsch tudatnak) szánt hízelgő gesztus is.

Elnökünk – mert kezdetben azért mi, romániai magyarok is kutyástól-macskástól rá szavaztunk – váratlanul, bár a meglepetés csupán számunkra, romániai magyarok számára lehetett valóban az, megválasztását követően késedelem nélkül „get beget” románná vedlett át.

Maradéktalanul teljesítette román választói jelentős részének elvárásait, és rögtön világgá kürtölte (főként a német nyilvánosság számára), hogy Romániában a kisebbségi kérdés maradéktalanul megoldatott, a magyarok követelései maradéktalanul megalapozatlanok, sőt azok a magyarok, akik elégedetlenkednek, nacionalisták, ahogy az Európa-szerte „közismert”. Nem csak a romániai magyarokra, de minden utódállam magyarságára és főként Magyarországra vonatkozóan.

Persze, minekutána sikerült learatni az elnökség diadalának gyümölcseit, egyre sűrűbbé vált az autochton frusztráció, hogy Traianus utódainak államában egy „bakszász” uralkodhat.

Az asszimiláns ugyanis egy nacionalista állam számára csak addig kedves, ameddig illendőképpen meghúzza magát. Ezt a zsidóság története fölösen igazolhatja. A zsidók Németországban is csak addig voltak jó németek, amíg illendően meghúzták magukat. De amikor a német gazdaság és kulturális élet meghatározó pozícióira kezdtek törni – németnél németebb németek gyanánt –, mint Heinrich Heine, Thomas Mann, Albert Einstein et. Company, rögvest visszavedlettek „büdös zsidóvá”.

A világ csodája lett volna, ha ugyanez Iohannis úrral nem történik meg. Úgy tűnik, csodák nincsenek. A román szellemi élet kontinuitáselméletre fölesküdött nagyágyúinak – amilyen a Babeș-Bolyai Egyetem egykori rektora, ma már a Román Tudományos Akadémia főtitkára, Ioan Aurel Pop – alapos történettudományi kutatómunkával sikerült kideríteniük, hogy Klaus Iohannis Nagyszeben polgármestere és a német kisebbségi pártalakulat, a Német Fórum elnökeként (még Johannisként) visszaperelte a román államtól az egykori fasiszta Volksbund tulajdonát képező székházat. S ezzel megkárosította a román nemzeti tulajdont.

Igaz, hogy közben Iohannis úr minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a magyarok hasonlókat ne tehessenek meg, sőt nemrégen az alkotmánybíróság elé utalta azt a közigazgatási törvényt is, mely a magyarok '89 után szerzett nyelvhasználati és kulturális jogait is tartalmazza, s melynek hatályon kívül helyezése esetén a romániai magyarság az ukrajnai magyar kisebbség sorsára juthat. Ioan Aurel Pop akadékus (elnézést: akadémikus) szemében azonban ez a szolgálat sem teheti semmissé azt a bűnt, hogy az elnök úr egykor román nemzeti javakra tört. Mi volt ez, ha nem kedves figyelmeztetés, hogy azt tegye, amit a román állam tényleges birtokosai, az Aurel Pophoz hasonlóan „jó” románok megkövetelnek tőle…

Hogy mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi! Ha csak azt nem tekintjük tanulságnak, hogy az asszimiláció minden látszat ellenére életveszélyes. Csak addig hatékony, amíg az újdonsült többségi illedelmesen meghúzza magát, illetve látványos ellenszolgáltatást nyújt.

S miután elnökünk a román politikai életet sikeresen összekuszálta, elérkezett a megváltó alkalom is. Nemrégen Németországban őt találták az európai egységért végzett kiemelkedő munkásságot méltányló Károly-díjra érdemesnek. A Nagy Károlyról elnevezett díj átadására csak jelentős késéssel került sor, mert akadtak, akik elnökünk érdemeit vitatták. De a díjkiosztó bizottság végül mégiscsak Iohannis javára döntött.

És köszönő beszédében Iohannis úr törlesztett is (kifejezetten a Román Akadémia elnökének ízlése szerint). Közvetve ugyan, de közhírré tette, hogy Románia demokratikusabb minden más európai államnál. A gyakorlatilag határtalan Európában ugyanis még nem fordult elő sikeres népszavazás, mely államhatárokat módosíthatott volna. (Sikertelen Angliában és Kanadában már igen.) Vagy ha mégis előfordult, azt vagy a nemzetközi közösség tekintette közönséges területrablásnak (lásd a Krím-félsziget esetét), vagy a szervezőket az államhatalom minősítette bűnözőknek és a siker ellenére (egészen pontosan amiatt) hosszú évekre rácsok mögé juttatta, amint az a spanyolországi katalánokkal történt. Az efféle népszavazás ugyanis az európai államok zömében alkotmányosan tilos.

Iohannis szerint ennek ellenére Erdély sikeres (azaz az erdélyi többség akaratát törvényesen érvényre juttató) népszavazással vált a román királyság részévé. Az egyoldalú népgyűlés és a népszavazás közti különbségek taglalgatásával az elnök úr nem fárasztotta jeles közönségét. Ahogyan a Trianon kulisszatitkait sem feszegette. „Doamne ferește!” Hallgatóságában talán olyan is akadt volna, akinek a románok által magyar állampolgárként még bátran hangoztatott (s a szászok által évszázadokon át birtokolt) területi autonómia igénye is eszébe juthatott volna.

Ahogyan nevéről lehullt a németek – alant ferde J betűje, hogy a jóval egyenesebb román nagy I kerüljön a helyébe, elnökünk úgy válik mind nagyvonalúbbá.

Kicsire ma már egyáltalán nem ad.

(Nyitókép forrása: toi.com)