Politikai szökőárként hatottak a vasárnapi választás eredményei. Elsodorták a fősodor politikai pártok vezetőit. A Nemzeti Liberális Párt elnök-tábornoka, Nicolae Ciucă katonásan lelépett, de mielőtt megtette volna, visszavonulót fújt segédeinek, az alelnököknek is. Marcel Ciolacu is visszavonult a a Szociáldemokrata Párt éléről a miniszterelnöki irodába és – mint pátosszal mondta – az ország építőtelepeire. Kudarcukkal ránk hagyták, hogy válasszunk magunknak a messianisztikus szélsőjobboldali és a progresszív baloldali „politikus” közül vezért vagy elnököt.

Hosszasan lehetne sorolni, hogy mi vezetett a történelmi pártok kudarcához. Most csak három politika-filozófiai kérdés semmibe vételére utalnék.

Bárhogyan is berzenkednénk ellene, a politikát politikusoknak kellene művelniük vagy legalább csinálniuk. A politikának pedig pártos formát kell öltenie, vagyis szükségünk van a „szekértáborokra”, mert határvonások nélkül politika egyszerűen nem létezhet. A határvonások és a megkülönböztetés teszi lehetővé az identitásformálódást és azt, hogy az emberek politikai elkötelezettséggel rendelkezzenek. A liberálisok és szociáldemokraták politikai házasságával eltűntek a határvonások, a liberálisok Klaus Iohannis iránti feltétlen rajongásukkal pedig kiürítették szekértáborukat.

Másrészt nem elég csak a józan észre apellálni a választási kampányban. Akkor sem, ha a kortárs politikafelfogásokban van egyfajta ódzkodás a politika érzelmi dimenziójától. A szenvtelenül felmondott és mantrázott általános „igazságok” nem hozzák lázba a választókat, akik ha valahol szemernyi affektivitást tapasztalnak, azonnal átpártolnak.

Harmadrészt ma már nem mozdul vezényszóra a politikai szekértábor, annak tagjai egyénenként elemzik a politikai ajánlatokat és egyénenként válaszolnak azokra, elfogadva vagy elutasítva azokat.

A hazai politikai élet színpadára berobbant a semmiből egy szürkének tűnő meteorit politikus. Aki most messiást alakít. Látszólag ugyanolyan ember, mint bárki más. Okosan, kimérten kommunikál, az elhívással bíró politikust játssza, aki sokak számára azonossá válik a karizmatikus vezetővel. Politikai karizmáját lassan egybecsúsztatja a vallási karizmájával, így a megtévesztés tökéletessé válik. Sergiu Nicolaescu filmjeiből vett formulákkal csábít, legionárius, antiszemita nézeteit Istent emlegetve fedi el.

Sok hívő embert megtéveszthet így, akiknek talán eszükbe sem jutnak Jézus szavai: „Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszen valaki titeket! Mert sokan jönnek majd az én nevemben, és ezt mondják: Én vagyok a Krisztus! – és sokakat megtévesztenek.”

Miközben Szilágyi Domokos sora is újfent motoszkált bennem – Mit ér a választójog, ha egyik jelölt rosszabb, mint a másik? –, Max Weber felvetésén is eltöprengtem: Ki az, aki uralomra méltó? A politikai dilettáns nem, a felelőtlen romantikus messiás sem, a túlzottan hiú sem, a puszta hatalomtechnikus sem. Csak olyannak (volna) szabad adni a hatalmat, akinek hivatása a politika!

Vasárnap ismét választások lesznek. Ezek fontossága felértékelődött a múlt vasárnapi eredmények tükrében. Ezért legyünk ott, higgyük el még egyszer, hogy érdekképviseletünk jelöltjeinek többsége olyan, akinek hivatása a politika, így kiérdemelte voksunkat.