Minden évben március 15. előtt kutatom, újraolvasom, hogy mit kívánt  a magyar nemzet, s számba veszem, abból mára mi valósult meg, illetve mit veszítettünk el, noha már úgy éreztük: megszereztük. Jókai Mór a nemzet akaratát így fogalmazta meg 174 évvel ezelőtt: Legyen béke, szabadság és egyetértés.

Béke még csak van az egyre csendesebb, belenyugvóbb Európában. Feltéve, ha elfogadjuk azt, hogy Európa az Atlanti-óceántól a Prutig tart, nem pedig az Urálig. Nem tehetünk azonban úgy, mint akik nem látják, hogy vörös sarlóként gyújtanak lángba mindent az öreg kontinens peremén a nagybirodalmi lázálmok.

Szabadság? Miközben folyton fenn akarjuk tartani a jogot, hogy mi írhassuk életünk forgatókönyvét, sorsunk másoktól függ, olyan erőknek és körülményeknek van alávetve, amelyekre nincs befolyásunk. S csak nyugtathatjuk magunkat, hogy a szabadság mértéke nem az élet értékének fokmérője. Eközben a zsarnokság hívei vagy naiv áldozatai arról győzködnek, hogy biztonság nélkül a szabadság mit sem ér, anélkül az emberi jogok luxuscikknek számítanának. A biztonság pedig üres és önpusztító cél a szabad államok számára. Simán elfogadjuk, hogy emeljük meg a katonai kiadásokat, miközben az oktatásra továbbra sincs, sőt egyre kevesebb pénz van.

A modern magyar nemzet egyesíti a politikai és a kulturális nemzetet, létrejöttében alapkőnek tekinthető az 1848-as szabadságharc harmadik kívánalma, a nemzeti egyetértés létrejötte még várat magára. Noha a nyolcvankilences rendszerváltás idején úgy tűnt, Erdélyben a magyar egyetértés megvalósulhat. A diktatúra, a szabadságnak a hiánya egyakaratúvá tette a Ceaușescu és háttértámogatói által halálra ítélt erdélyi magyarságot. Magyarországon már akkor, a kilencvenes évek elején mélyültek a törésvonalak, s ma már áthidalhatatlan szakadék tátong a politikai kizárólagosságtól vezérelt csoportok között. Az árokásás gyakorlatát az erdélyi magyarok is eltanulták Budapesttől.

Szomorúan kell igazat adnunk azoknak, akik azt tartják, hogy mindaddig készek vagyunk áldozatokra, együttműködésre, összefogásra, amíg megszületik a szabadság, ám a következő pillanatban ismét viták, széthúzás következik, nem tudjuk teremtő erőként hasznunkra fordítani a szabadságot.

A március 15-i taps nem a soros miniszterelnöknek, vagy kihívójának kellene szóljon, hanem mindenhol és mindenkor a márciusi ifjaknak, akik noha lobbanékonyak, lánglelkűek voltak, heves indulataik közepette is olyannyira józanok maradtak, hogy mindjárt az elején leszögezték: azt kívánja a magyar nemzet, hogy legyen egyetértés a közös célokban. Egyetértés abban, hogy a szólás- és véleményszabadság a politikai párbeszéd elengedhetetlen feltétele, miként az is, hogy a más véleményen levő nem ellenség, nem nemzetidegen, hanem alternatívát felkínáló, szabadon gondolkodó társunk. Egyetértés abban, hogy a közösségi érdek kerülhet veszélybe, ha ki-ki a gyűlölet útját járja, önös hasznát követve.

Nincs meg ez az egyetértés ma, amikor viszonylagos a béke és viszonylagos a szabadság. Március idusa és a márciusi ifjak példája viszont arra késztet, próbáljuk meg mi magunk megteremteni, foglalkozzunk a még viszonylagosan szabad sajtóban leginkább azzal, ami összeköt és ignoráljuk azt, ami szétzülleszt.

A magyar miniszterelnök március 15-i üzenetében ezt írja: „Legyen béke, szabadság és egyetértés! 174 évvel ezelőtt Jókai Mór ebben a három szóban foglalta össze, mit kíván a magyar nemzet. Mi, magyarok pedig azóta is ezekkel a szavakkal tudjuk leírni mindazt, amire vágyunk. Békét akarunk a minket körülvevő szűkebb és tágabb világban, az önrendelkezés szabadságát saját életünk alakításához, és egyetértést nemzeti ügyeinkben, hogy a velünk élő népekkel közösen biztos jövőt építhessünk magunknak a Kárpát-medencében”.

Ma, amikor a biztos jövő bizonyosságát kikezdte az orosz–ukrán háború, az újrainduló fegyverkezési hajsza, az elszabaduló infláció, ma sem lehet más célunk, minthogy legyen béke, szabadság és egyetértés. És ezen munkálkodjunk, mint a márciusi ifjak tették, s mindazok, akik felismerték e három szó lelkesítő hatását.

(Nyitókép forrása: MTI/Kátai Edit)