Az avokádó nem lágy idomú hazai körte, se nem vidáman pirosló alma, de csúnya, rücskös-méregzöld (táj)idegen szerzet. A latte sem gyermekkorom visszahozhatatlan finomságú, cikóriakávéval kevert tejeskávéja, melyet házikenyérből szelt nagy karéj vajaskenyér mellé ittunk. A latte az 1950-es években kifejlesztett kaliforniai ital, mely ma a Starbucks és a hozzá hasonló multinacionális-liberális kolóniák lakóinak már-már liturgikus szertartásossággal elfogyasztott kávéitala.

A latte és az avokádó, külön-külön még csak hagyján, ám legyen, mert nagy az Isten állatkertje, de a „latteavokádó” már igazi förtelem: egy velejéig romlott életformát, egy minden eresztékében téves világszemléletet, és ami a legrosszabb, a biztos apokalipszishez vezető végzetes geopolitikát jelöl, legalábbis bizonyos eszmerendszer nemrég bevezetett terminológiája szerint.

Bevallom nem rajongok a latteért – az erős feketekávét szeretem –, és az avokádó sem tartozik föltétlenül a kedvenceim közé, viszont meglepően sok embert ismerek, aki ezt is, azt is szereti. Különösen a fiatalabbak azok, akik még ha konzervatív világszemléletűek, sőt keresztény-konzervatívak, mi több patrióták, mégis életvitelszerűen fogyasztják az avokádót, isszák a lattet – a Székelyföldön is. Néhányukat megkérdeztem, nem tartanak-e attól, hogy a latte- és az avokádó együttes kedvelése révén esetleg elkárhoznak, hiszen egy megbélyegzőnek szánt, a mélyen lenézett liberális kifejezés szinonimájaként használt stigmát vesznek magukra? Kérdésemre nem válaszoltak, kicsit csodálkoztak, aztán átmentek az út túloldalára – egyik kezükben egy latte-gyanús coffe to go-val, másikban egy ínycsiklandó avokádókrémes szendviccsel.

Komolyra fordítva a szót: vegyük tudomásul, hogy a medve mellett, most már a latte és az avokadó sem játék. Ezek életveszélyes keveréke jobban fenyegeti az örök időkre változatlannak hitt és szánt konzervatív világrendet, mint a trinitro-toluol. De talán kicsit elgaloppíroztam magam, talán mégis meredek ez a hasonlat. A latteavokádót képzeljük el inkább egy lassan maró savnak, mely észrevétlenül korrodálja a megszokott régi világot, és mire észbe kapnánk, már össze is omlott annak évezredes váza.

Hagyjanak nekünk békét a mindenféle úri, vagy az annál is sokkal rosszabb amerikai és brüsszeli huncutságokkal: szilvapálinka és savanyútej kell nekünk! Csak az illik a soha meg nem hajló, inkább boldogan derékba törő fenyőkhöz, és az alattuk büszkén meredező bajuszokhoz. Nekünk aztán ne tempózzon itt senki ha tájainkra jön, vagyunk annyira jók mi is, mint mások: a szilvórium savanyú tejbe oltva van annyira jó has- és féreghajtó, mint a fáradt Nyugat romlott tájairól behurcolt, invazív latteavokadója. Egy szelet hagyma, szalonna és egy karéj kenyér kell nekünk, tőlünk aztán elrohadhat a világ összes avokádója.

Egyébként nincsen semmi baj, nem haragszunk mi senkire, csak dohogunk egy kicsit. Hordja csak ide nyugodtan a globális kapitalizmus összes szépen becsomagolt termékét, mi is éppúgy megvásároljuk azokat, mint mindenütt a világon a többiek. Lehet, hogy különbözünk politikailag, az is lehet, hogy nem, de egy dologban biztosan egyek vagyunk: mindannyian a globális fogyasztói társdalom önállótlan kis fogaskerekei, vagyis fogyasztók vagyunk. Politikai gyűléseken vagy a társadalmi médiában szenvedélyesen egymás torkának eshetnek a balos-libernyákok a szuverenista konzervatívokkal, de ugyanazok az emberek ugyanazokkal a termékekkel megrakott ugyanazon bevásárlószekerüket tolják ugyanazokban a multinacionális szupermarketben, és szép csendben sorban állnak a kasszánál. Latteavokadós költői címkézés és elítélő minősítés ide vagy oda, semmi különbség nincs az emberek között, mert egyetlen közös meggyőződésük és hitük van: fogyasztani. Az igazi szuverenista hazafinak az elszabadult hajóágyúként a világot szétverő kapitalizmus ellen, illetve a fogyasztói társadalomból való emancipálódásért kellene mindenáron harcolnia. Ahogy nézem, reménytelen vállalkozás ez, mind a jobb, mind a baloldalon…

(Nyitókép: Adobe Stock)