A kormány kitörölheti. Az ígéretlistájáról néhány olyan tételt, amelyekhez több mint makacsul ragaszkodott retorikai szinten majd egy éven át. Ha kabinettag lennék – ami ugyancsak megtisztelő, egyben felelősséggel járó feladat – most érezném azt, hogy itt az ideje enyhéden hátradőlni a tudatlansággal és felületességgel kipárnázott tárcavezetői székben, és szunyókálni picit, mielőtt neki gyürkőznék az év utolsó nagy vívmánya, a 2018-as büdzsé összeállításának.

Nem zavarna különösebben a lej egyre határozottabb lejtmenete, Isărescu baljóslatú közeltávú prognózisai. Holmi multik hőzöngései, a hirtelen magukra találó szakszervezetek fenyegetőzései, az ellenzéki közgazdászok konkrét kifogásai, a várható brüsszeli fejcsóválások és hümmögések sem. A forradalmi tett tudata oly mértékű szakmai elégtétellel tölt el, hogy az előbbi tényezők mindössze háttérzörejként jöhetnek számításba: nem zavarhatják érdemben a megdicsőülés ódai emelkedettségét.

A felhős novemberi délelőtt jó alkalom az ébredésre; mert ha folytatnám az első két bekezdés stíljében, az már túllépné egy véleményanyag kereteit és a political fiction (tudományosság kizárva, legfeljebb ha tudálékosság...) zabolátlan terepére hajszolna. Amit ugyebár folyóiratokban, kötetekben vagy képernyőn szokás művelni. Mégis elidőzök a képernyőnél. Mişa minisztert nézem, amint könnyekre fakad, előbb elcsuklik a hangja, amikor három gyermek apjaként mutatkozik be, mintegy sugallva, mennyire együtt tud érezni a néppel vagy legalább azzal a pár százezer ugyancsak háromgyerekes családfővel, akik nem látják az optimális kibontakozást a horizonton, mely ugyan nyolcasban végződő évszám köntösében köszönt ránk, de valamiért tényleg úgy gondolják, hogy nekik immár nyolc. Ifjú politikusunk szeme akkor nedvesedik be határozottan, amikor megvallja románságát és patrióta elvhűségét. Vagyis ha jól értem a(z emotív-erkölcsi) sorrend így mutatna: előbb hazafi, majd apa, arrébb politikus, és a legvégén szakminiszter (ha még marad hely talán közgazdász is). Aki éppen álláspontot véd, egy ráoktrojált döntés következményeit igyekszik elkendőzni. Merthogy a hatalmi koalíció kommunikációja megint jelesre vizsgázik; miközben tudvalevő, hogy Dragnea erőltette át a kormányon a forradalmi fiskális döntést, az utóbbi napokban egyetlen kurta sajtónyilatkozatra sem méltatta aggódó (vagy csak érdeklődő) közvéleményünket. Tăriceanu jó érzékkel már idejekorán háttérbe vonult, sőt kisasszézott, Tudose is már elég dörzsölt ahhoz, hogy ne exponálja magát módfelett. Maradt a főpénzügyér és államtitkárai (ha most sportarénában zajlana mindez, akkor a kommentátor feljajdulna és ilyeneket mondana: „Uraim, akkora leshelyzet ez, hogy a Holdról is látszik...”): válaszaikból visszacseng az éveleji botrány legmediatizáltabb hősének, Florin Iordachénak a bizonytalanságból fakadó enerváltsága, legfeljebb arroganciában szordinósabbra fogták a diskurzust.

Ezzel a csődös-ködös kommunikációval párhuzamosan zuhognak ránk az adatok: minden ötödik fiatal nem dolgozik, és nem is tanul tovább, a külföldre való elszivárgás folytatódik, a fizetésképtelenséget bejelentő cégeknek törvény tiltja, hogy bért emeljenek, és ez „csupán” százezer alkalmazottat érint, az export–import arány majdnem 9 milliárd eurós deficitet produkált.

1989 decemberében, amikor egy másik forradalomban osztottak szerepet Romániának, közvetlenül a Nagy Pálfordulás után Victor Rebenciug a már/még szabad köztévé stúdiójában indulatos monológra fakadt, és központozás helyett a neves színész egy guriga vécepapírt csapott az asztalra, a morális megtisztulást elősegítendő. A kormánypalota előtt a minap tüntetők szintén vécépapír göngyölegeket dobáltak az épület felé. Bő negyedszázad alatt a hátsó fertály higiéniáját szolgáló termék minősége bizonyára hatványozottan jobb, de csupán ennyi lenne a különbség? Arra mindenképp jó, hogy ne sértse fel Mişa miniszter szeme sarkát, ha esetleg nincs nála a szolgálati zsebkendő, és újból könnyezhetnékje támad. 

(Címoldalas illusztráció: Inquam Photos / Liviu Florin Albei)