Az öregedés lehangoló. Az ember fokozatosan lelassul, jövője viharosan fogyatkozván egyre inkább a múltban reked. Néha szinte már rajzfilmszekvenciákban látja, amint elvágtat mellette az idő. Egyre nehezebben igazodik ki a mesterséges intelligencia és az on-line virtualitás világában. Néha már a gyerekei is elnézően megmosolyogják, s az unokái sem mindig értik.

A hatvanas évek Magyarországán szájról-szájra járt az anekdota, mely szerint az egyik legtehetségesebb magyar matematikust, a szakma igazi zsenijét, hosszas halogatás, időleges felmentések és közbenjárások dacára mégiscsak besorozzák katonának. Egy káplár keze alá kerül, aki jóindulattal fogadja a vézna, kissé kétbalkezes fiatalembert. De amikor kiderül, hogy még a „jobbra- és balra áttal” sem boldogul, a káplár úgy dönt, hogy külön is gondoskodik az oktatásáról. Félrevonulnak a gyakorlótér egyik sarkába és munkához látnak. A káplár kezdetben határtalannak tűnő türelme egy idő után – érthető okokból – fogyatkozni kezd. Ilyen fokú idétlenséggel – az emberi intelligenciáról alkotott illúzióit egyébként is szívósan romboló karrierje során – még soha nem találkozott. Végül ráripakodik a szerencsétlenre: „Maga mivel foglalkozik?” „Matematikával” – hangzik a válasz. „És hol dolgozik?” „Az Akadémián.” Az élet igazságtalanságától megrendített káplár, miután „értelmesebb” alárendeltjeitől megtudja, hogy mi is az az Akadémia, sőt azt is, hogy a reménytelen fiatalember máris nemzetközi hírű tudós, szomorúan motyogja (inkább csak maga elé): „Atyaúristen, mi lehetett volna Belőlem ott?”

Ez az anekdota egy öregember számára lassan mindennapi élmény. Egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy mind korlátoltabbnak nézik. S ezt néhány gerincesebb fiatalember a szemébe is vágja. Megsértődni sem nagyon tud már. Hiszen tényleg ő az, aki egyre több mindenről lemarad, mégis folyton az a (pszichológusok számára feltehetőleg tünet értékű) benyomása támad, hogy körülötte egyre inkább eluralkodik az akkurátus felületesség: a mobiltelefonokról szerzett wikipédiás információk, a Facebookon verbuválódó véleményterror agresszív hullámverése, mindenféle tekintély magabiztos ignorálása. S a mindent elborító egocentrizmus is mind idegenebb világot teremt körülötte. És azt sem zárhatja ki, hogy a test szaporodó nyavalyái, a halál közelsége őt is mind egocentrikusabbá teszik. Igaz, azzal is tisztában van, hogy több ezer évre visszamenőleg dokumentálható, miszerint az öregek mindig is úgy érezték, hogy testük és szellemük összeomlásával az erkölcs és a világ rendje is összeomlik.

De manapság mintha mégiscsak többről lenne szó. Mintha már a fiatalabbak is kezdenének „gyanakodni”. Úgy vélik, Trumpot a szó minden értelmében kivénhedt fehér középosztály, az úgynevezett bunkók választották az Egyesült Államok elnökévé. Talán nem véletlen, hogy a kevés – valóban kulturálisként számon tartható – tévéadók egyike, a német–francia Arte Trump elnöki beiktatását Mike Judge híres filmjével, az Idiocracy-val „köszöntötte”. A címet magyarra Hülyék Paradicsoma címmel fordították. A voltaképpeni cselekmény 2005-ben indul, amikoris a Pentagon szigorúan titkos hibernációs programot kezdeményez azzal a céllal, hogy egy jövőbeli konfliktus esetére az erejük teljében lévő, de rövidesen kiöregedő legénységet harcra kész állapotban hibernálhassa. Az egyévesre tervezett kísérletet (parancsra) Joe Bauers, a középszerű közlegény és (büntetése elengedése fejében) Rita, a prostituált kénytelen „vállalni”. Közben azonban a titkos program vezetőjét szexuális bűntények miatt letartóztatják, a program pedig feledésbe merül. A középszerű pár fél évezred múltán, 2505-ben ébred fel. Amerika szemétdombjai ekkor már az eget súrolják. Hibernációs szarkofágjaik egyik ilyen összeomló szemétdomb romjai alól kerülnek felszínre. 

A szép új világban Joe-t szinte azonnal letartóztatják, de mert az IQ-t a börtönökben immár szisztematikusan mérik, hamarosan kiderül róla, hogy ő a világ messze legintelligensebb embere. Joe-t Comacho, az Egyesült Államok – bokszbajnokból, hordószónokból, rocksztárból s agyafúrt politikusból összegyúrt – elnöke a kormányba is beemeli. Joe-nak és a szintén „szuperintelligens” Ritának mindeközben egyetlen vágyuk van, megkeresni a 20. század tudománya által megálmodott, s addigra már nyilvánvalóan elkészült időgépet, mellyel visszatérhetnének 2005-be. Az időgép azonban nem létezik, s közben – némileg mégiscsak intelligensek lévén – arra is rájönnek, hogy az új világnak ők lehetnek a legfőbb haszonélvezői. Így visszatérés helyett egy nem kevésbé merész vállalkozásba kezdenek: az intelligens(ebb) emberiség immár programszerű felszaporításába.

A film valóban figyelemre méltó alkotás (Luke Willson és Maya Rudolph alakításai is azzá teszik). Közvetítésének időzítését mindazonáltal elhibázottnak vélném. A történet tényleg az emberiség elhülyüléséről szól, csakhogy a süllyedés nem annyira az öregekhez, mint inkább a fiatalokhoz köthető. Egészen pontosan még hozzájuk sem.

A biológiailag megalapozott magyarázatot a film bevezető szekvenciái adják meg. A darwini evolúció alapszabálya, a természetes kiválasztódás ugyanis valamikor a 19-20. század táján végképp befuccsol. Két család családfájának alakulását követhetjük nyomon. Az egyik férj és feleség IQ-ja 140 körül van, a másik férjé és feleségé ennek alig több mint a fele. Az első „család” gyerek nélkül hal ki, a másik házaspár azonban ontja a gyerekeket, fényképes családfájuk elágazásai hamarosan az egész képernyőt beborítják. Az intelligencia és a gyermekáldás immár nyilvánvalóan összeférhetetlenek. A genetikai következmény nem is lehet más, mint a fokozódó kontraszelekció: az emberiség feltartóztathatatlan elhülyülése.

A – való világban azóta is tetten érhető – biológiai trend okait a film nem részletezi. Lehetséges, hogy a természet – merő önvédelemből – a devolucióval (a földtörténet egyfajta hegeli cselével) igyekszik kiiktatni a természet diadalmas leigázására felesküdött emberi „intelligenciát”.

Egyre több jel utal arra, hogy fennmaradásunk érdekében az intelligenciáról alkotott fogalmainkat kellene sürgősen felülvizsgálni.

Trump diadalán innen és túl.