A romániai választások egyik fontos vonása, hogy – főként a szociáldemokratáknak köszönhetően – javult a Parlament két házában a nők képviselete. Ebben a vonatkozásban Románia már jó ideje megelőzi Magyarországot. Annak ellenére is, hogy a magyar nyelv a férfi-nő egyenlőség archaikus emlékeit szóanyagában máig megőrizte. Feleség szavunk ugyanis nem a nő félértékűségére, éppen ellenkezőleg az egészen (mármint az embervolton) belül betöltött meghatározó szerepére utal, akárcsak a felebarát és társai. Igaz, az Ágoston Mártonné megnevezés már erősen patriarchális vonásokat mutat. Érdemes tehát a kérdést alaposabban is körüljárnunk.

Platóntól maradt ránk az ember teremtésének legismertebb androgün mítosza. Eszerint az istenek az embert eredendően kétnemű, s ekként tökéletes lénynek teremtették. A szándék annyira bevált, hogy az új teremtmény kezdte – éppen tökéletességéből fakadóan – teremtőinek hatalmát is veszélybe sodorni. Az istenek – a maguk istentelen módján – úgy orvosolták a helyzetet, hogy a tökéletes embert két – önmagában tökéletlen – félre, férfira és nőre darabolták. De miután hegemóniájuk biztosíttatott, isteni méltányosságérzettel úgy vélték, hogy némi kárpótlást mégiscsak nyújtaniuk kell kedvenc teremtményeiknek. Így aztán az újraegyesülés, azaz a tökéletes boldogság és önfeladás – sajnos pusztán kérészéletű, s ezért csak ismétlés gyanánt gyakorolható – lehetőségét is fenntartották számukra. A szexualitás kiváltotta gyönyör következésként nem egyéb, mint az eredendő teljességbe való visszatérés semmihez nem hasonlítható mámora.

Ez a – még a férfi-nő egyenlőség jegyében fogant – archaikus történet, mint sok minden egyéb, a dominancia eszközévé alakult. Szakemberek szerint a váltás – egy fordítási hiba következtében – a keresztény mitológiában is tetten érhető. A Biblia szerint ugyanis az úr az embert (mármint Ádámot) férfinak és nőnek teremtette. Szó szerint: „Isten megteremtette az embert saját képmására, Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” A fordító zavarodottságát az egyes és többes szám használatának bizonytalansága is jelzi. Az említett szakemberek szerint az első ember a Bibliában is kétnemű lény volt. Ezt a történet későbbi előadása valóban kétségtelenné teszi, hiszen az újramesélés során megtudhatjuk, hogy Isten a nőt nem ugyanakkor teremtette, mint az embert (azaz a férfit). Az Úr ugyanis „álmot bocsátott az embere, s mikor elaludt, kivette az egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki.” Az ember ekkor így szólt: »Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel férfiból lett.«”

A félreértés az említetett feltevések szerint nem csak abból fakadt, hogy – az androgün-mítosz eredeti értelmét már nem ismerő – fordító az Ádám és Éva fogalmakat (azaz közneveket) személynevekként értelmezte, hanem főként abból, hogy a teljes dolog egyik oldalát jelölő szót, mely a héberben oldalbordát is jelent, az ember másik (női) oldala helyett oldalbordát (a fenti szövegben „oldalcsontot”) fordított.

Azt persze aligha feltételezhetjük, hogy a patriarchális világképet a fordítási hiba rovására kellene írnunk, valószínűbb, hogy a fordítót magát is a patriarchális világkép kialakulása vezethette tévútra.

Bárhogy lett légyen, a férfiközpontúság ma is rányomja bélyegét az emberi társadalmakra. Felségem szokta mondogatni, azért olyan a világ, amilyen, mert ti uraljátok. S a kijelentésen nem szoktunk összeveszni, hiszen mindkét állítás kétségtelenül igaz. A világ olyan amilyen, s valóban mi, férfiak uraljuk.

A világ államainak átlagában a nemzeti parlamentek nőtagjai pusztán húsz százalék körül vannak, arányuk még az Európai Unióban sem éri el a harminc százalékot. S a sereghajtók mi, kelet-közép európaiak vagyunk, „élünkön” Magyarországgal. De Románia, Szlovákia, Szlovénia, Lengyelország sincs sokkal jobb helyzetben. Ötven százalékhoz közeli arányt csupán az északi államok, Svédország, Finnország, Dánia mutatnak fel. De csak öt európai állam élén áll nő, s azok közül is pusztán Németországban van nőnek – a legfontosabb döntéseket is befolyásoló – hatalma.

Nem véletlen hát, hogy – főként a nőnapok tájékán – a kérdés mint az emberi egyenjogúság meghatározó fontosságú problémája kerül előtérbe. Vannak pártok (jelesül a zöldek), melyek szigorú kvótarendszerrel próbálják rendezni az anomáliákat. Az esetek többségében kétséges sikerrel. Amit megteremteniük sikerül, az legfeljebb az egyenlőség látszata. Alaposabb vizsgálatra náluk is kilóg a lóláb.

A kudarc oka nézetem szerint nem az, hogy a férfiak és a nők még mindig nem egyenlőek, hanem az, hogy maguk a nők sem tisztázták, mit is jelenthetne a férfiakkal egyenlőnek lenni. Sokan úgy vélik, hogy az egyenlőség a férfiak és a nők közti minden különbség felszámolásában rejlik. Sajnos, a különbségek eltüntetésére tett erőfeszítések nem a férfi és női egyenlőség útját, hanem a férfias nők szelekcióját „eredményezik”. Pedig nyilvánvaló: a nők és a férfiak csakis nők és férfiak, és nem valamiféle nem-telen emberpéldányok gyanánt lehetnek egyenlőek.

Természetesen az ilyen típusú egyenlőség is kifejeződhet a parlamenti képviselet számarányaiban. De csak akkor, ha a nők nőként és nem férfivá asszimilált „kisebbségként” bontakoztatják ki önmagukat. Például azzal, hogy a politikát a gyűlölködés, a hiúság és az ideológiai erőszak gyakorlásának terepéből – amúgy női módra – az együttműködés, az összetartozás-érzet, az egymásért érzett aggodalom kiművelésének terrénumává változtatják.

Azaz: ha megszűnnek (a szókapcsolat mindkét értelmében) férfi oldalbordának lenni, s minden vonatkozásban az elveszített androgün egységhez visszavezető utakat segítenek mindannyiunk számára újrafelfedezni.

Fotó: részlet Jackson Pollock alkotásából