Papp Sándor Zsigmond: A Terminátor könnyei

Sokszor nem értenek egyet.

Mármint a bennem élő sznob és a bennem élő laza. A sznob nem tud laza lenni, a laza meg mindent megtesz, hogy borsot törjön a sznob orra alá. A sznob csak szépirodalmat hajlandó olvasni, a lektűr leghalványabb jelére is szenteltvíz után kiált, mert az métely, ördögi ármány, puszta időpazarlás. A laza akkor is megnézi az új zombifilmet a mozikban, ha már épp az lenne az ötvenedik a témában, és alig várja az ötvenegyediket. Pattogatott kukoricát rág hozzá, nagyokat szürcsöl a kólából, és ahogy mondani szokás, elmerül a popkultúrában.

Mert csakis a pop maradt valódi kapcsolatban az élettel, minden más csak imitálja azt. Hiszen ki ne tudná, hogy a zombik gyorsasága mennyire kulcskérdés az esztétikában? Hogy a kezdeti vánszorgás után mára őrjöngő folyamként zúdulnak rá az emberiségre, ezzel is érzékeltetve, hogy mennyit változott a világ? Már nem lesből és lassan behálózva támad ránk valami a sötétből, hanem ellep, elborít, mint a felesleges információk cunamija. Hát hol máshol lehetne ezt ilyen érzékletesen bemutatni, mint egy zombis moziban. Hiszen a zombi mindig is a legtitkosabb félelmeink szimbóluma volt, mint az összes mumus a film- és irodalolmtörténetben.

A sznob szerint a magas kultúrán kívül minden más csak műanyag. Valódi kérdéseket nem tesz fel, csak a hatásvadászat érdekli, sírjon és nevessen a néző és olvasó, ijedjen meg, ahol kell. És nagyokat kuncog, amikor nem sikerül. Például a több milliós példányszánban fogyott bestseller (A lány a vonaton) filmváltozatában tízpercenként fakad sírva egy Oscar-szobrocskában reménykedő színésznő a vásznon, miközben a néző szeme olyan száraz marad, mint a prézli. De legalább jól szórakoztak, jegyzi meg a sznob kajánul az utcán, és elképzeli, ahogy az egész stáb arra várakozott, hogy végre fotogén módon zokogja el magát premierben a sokat próbált színész, gördüljenek a krokodilkönnyek, mert az mélységet ad a legnagyobb silányságnak is. Mert a sznobnak sosem a pénz, az eladott példányok után járó honor mértéke a mérvadó, hanem hogy sikerült-e valamit kicsippentenie az örökkévalóságból. És még kajánabbul nevet, amikor valaki azt hiszi, hogy a sikeresség egyben mélységet is jelent, érvényes gondolatokat és nem a pusztán a szerencse függvénye. Méghogy Harry Potter pálcája bármit is érne Anna Karenina eleganciájával és időtlenségével szemben? Egy mitugrász parvenü képes lenne elvarázsolni a Művészetet? Majd ha fagy…

A laza szerint viszont igenis beszédesek a számok. Azt, amit több millió elolvas vagy megnéz, arra igenis oda kell figyelni, mert abban, ha tetszik, ha nem, van valami, amit csak ő tud, senki más. Lady Gaga és a Terminátor éppúgy a kultúra része, mint a Mona Lisa vagy a Carmen. Sőt annak idején épp a Mona Lisa és a Carmen volt a kor Lady Gagája, ha ezt nehéz is most elképzelni. Arra csápoltak, mármint képletesen. Csak az idő mindent elboronált és összemosott, és a sznobok az ötszáz éves tehénszarra is olyan áhítattal tudnak nézni, mintha maga a reneszánsz nagymestere tolta volna ki magából pályája zenitjén.

A divat sosem divat pusztán, mondja a laza, hanem minden kritikusnál érzékenyebb értékmérő. Egy-egy embert át lehet verni a lila köddel, de sokat nem. A divatos a sznobnak bezzeg mindig blöff, mindig gyanús, mert irtózik a megmérettetéstől. Akkor lenne a legboldogabb, ha nézők nélkül peregne a film, olvasó nélkül maradna a könyv. Mert az érthetetlennél nincs misztikusabb, nincs kihívóbb, ezerszer az Ulysses kínai fordítása, amiből egyetlen sort sem ért, mint a szürke egyetlen árnyalata.

Hát hogy is tudnám összebékíteni őket?

Fotó: nerdlikeyou.com

Kimaradt?