Megkérdeztük publicistáinkat: mi jut eszükbe a Rio de Janeiro-i olimpiáról – először? másodszor? harmadszor? Hogyan értékelik és mivel magyarázzák: 1. a magyar, 2. a román olimpikonok és sportvezetés eredményeit? Mi a véleményük a Játékok jövőjéről? 

Ágoston Hugó: Büszkék lehetünk!

Azon kapom magam mindegyre, hogy térek vissza a (nagyon boldog, nincstelen, de felhőtlen) gyermekkoromba. Mániákusan bújom, forgatom, elemzem, helyesbítem az eredményeket, statisztikákat. Pompás emlékidéző: az ember meglát egy számot, s bevillan egy emlék. (Vagy nem.) Mint a bolondokházi viccben, amikor a beutaltak az egyszerűség kedvéért megszámozzák a vicceiket, s már csak számokat mondanak; amikor a 44-nél az egyik tovább nevet, s a társai értetlenül néznek rá, az azt mondja, azért nevetett olyan jóízűen, mert ő azt a viccet még nem hallotta... Most is már napok óta táblázatokat és versenyeredményeket böngészek. (Usain Boltnál mindig kiakadok, de az sem semmi, hogy Hosszú Katinka egymaga a huszonötödik „ország”, a nemzetközi éremtáblázaton, holtversenyben Argentínával, de megelőzve például Svédországot, Ukrajnát, Lengyelországot, Szerbiát, Romániáról nem is beszélve.)

Először a riói olimpiáról nekem – a vége felé – az jutott eszembe, hogy teljesült, amit egy rádiójegyzetemben vizionáltam: Magyarország megszerezte az 500. olimpiai érmet és a 175. aranyat. Ez a lakosságszámra vetítve szinte páratlan eredmény, azt jelenti, hogy minden millió mai magyar lakosra jut (több mint) ötven érem, ennek (több mint) 38 százaléka arany. Ennél jobban e mutató tekintetében csak a finnek állnak a maguk 303 érmével (amiből Rióban csak egy bronzot szereztek!) 5,44 millió lakosra: tehát náluk egymillió lakosra valamivel több mint 55 érem jut, ennek kereken egyharmada, 33 százaléka arany. Tehát esetleg egy egészen kis lakosságú aranyos országot leszámítva Magyarország a nyári olimpiákon megszerzett 175 (egymillió lakosra számított 17,6) aranyérmével világelső. És erre csakugyan minden magyar büszke lehet, ezt a dicsőséget a sajátjának érezheti. Körülbelül olyan csúcs ez, mintha egy kétszázmilliós ország tízezer érmet és ebből háromezerötszáz aranyat szerzett volna. (Természetesen ezzel az összehasonlítás képtelenségét is jelezni akartam.)

Másodsorban a mostani olimpiáról egy világvezető jutott eszembe, formálisan a világ legfontosabb embere, egy végtelenül szerény, elragadó koreai: Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár. (Akitől Borbély László révén egy kézfogásra vagyok!) Nos, Ban Ki Mun főtitkár csodálatos cikket írt az olimpián szerepelt menekültek kapcsán a fiatalok felelősségéről, a fiataloknak kijáró bizalomról az emberibb jövő építésében. És ez a sportolókra is érvényes: „Mindenhol, ahova megyek, és mindig, amikor lehetőségem adódik rá, buzdítom a fiatalokat, hogy legyenek világpolgárok, hallassák a hangjukat és változtassák meg a világunkat. Sok fiatal erőfeszítéseinek sikerét láthatjuk, de további milliókra van szükség ahhoz, hogy elérjük céljainkat.” Az igazi sport, a még érvényes olimpiai eszmétől áthatott sport szelleme a világra nyitottság, a szolidaritás, ellentéte mindannak, ami szűk bezárkózás, elszigeteltség, gyűlölet s alacsony lélek és gondolkodás. Ezt jó lenne tudatosítaniuk a vezető politikusoknak is, különösen, ha Olimpiai Játékokat akarnak szervezni.

Harmadsorban arra gondoltam, hogy mint annyi minden a világon, a sport is mind gyakrabban jelzi életünk kaotikussá válását, olyan értelemben, ahogy a kaotikus folyamatok alapvető vonása az ok-okozati összefüggések „elaránytalanodása”, vagyis hogy kis okok nagy hatásokat válthatnak ki. Soha ennyi (tört)másodperc alatt eldőlt csata, utolsó pillanatban kialakult végeredmény, szerencse vagy bírói tévedés okozta győzelem/vereség nem volt olimpián, mint most. Annyi mindenhez hasonlatosan a sport is egyre kiszámíthatatlanabbá válik, olyan sok tényező befolyásolja az alakulásukat, hogy az eredmények nem is mindig tükrözik a reális értéket, tehetséget, felkészülést. Azt lehetne mondani, hogy statisztikailag végül kiegyenlítődnek a dolgok, „kijön” a reális kép – ám ez is kétséges, ha a tudatos torzító külső beavatkozások (bírók, ajzószerek, sportdiplomácia, favoritizmus, szurkolók) hatását is figyelembe vesszük... A sport kegyetlen is tud lenni, versengés, küzdelem, és az ókortól, tudjuk, hogy jaj a legyőzötteknek! De mintha az olimpiák éppen ezt a célt szolgálnák, hogy a vesztes se semmisüljön meg, erkölcsileg sem. Az is elég, hogy ha lemarad az éremről, lemarad például az életjáradékról is... Másfelől közhely, hogy megvédeni egy olimpiai címet, helyezést valamivel nehezebb, mint egy doktorit, ezért is van több doktor, mint olimpiai érmes – ugyanakkor egy sporteredményt tulajdonképpen nem is lehet megvédeni annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem lehet elveszíteni. Ki vehet el egy olimpiai (arany)érmet, ha már a versenybírók nem gondoskodtak ott helyben, hogy elvegyék?

A népes magyar csapat eredményeivel mindent összevéve elégedettek lehetünk. Az idei olimpián szerzett magyar érmek száma és megoszlása (8-3-4) eléggé megközelítette a négy évvel ezelőtti, londoni mérleget (8-4-6), a nemzetek sorrendjében az akkori kilencedik hely után ez most a tizenkettedikhez volt elég. A magyar sport teljesítményei alapján Budapest természetesen megérdemli az olimpiát, és a miniszterelnöknek igaza van, amikor ezt hangsúlyozza. A harcias, diadalittas felkiáltás viszont, hogy nyolcszor győztük le a világot (nocsak, az egész világot!), abban az összefüggésben érvényesül igazán, ha hozzátesszük: és a világ körülbelül háromszázszor győzött le minket. (Vagy legalábbis annyiszor nem győztük le.)

Nem tudom, alapjában véve mivel magyarázható a „magyar csoda” – statisztikusok, társadalom- és sportpszichológusok elemezhetik, találhatnak például (kapásból cáfolható) összefüggéseket tekintélyelvű politikai vezetés és sportbeli eredmények között –, csak éppen a nemzetkarakterológiai magyarázatoktól óvnék. Ugyanis akkor emlékezni kellene arra is, hogy az első magyar olimpiai aranyérmet Guttman (Hajós) Alfréd szerezte, hogy az éremrekorderünk a mai napig Klein (Keleti) Ágnes – akinek a csúcsát Egerszegi Krisztina után most Kozák Danuta is beállította –, nem is beszélve a zseniális kardvívó Petschauer Attiláról, aki nem csak kétszeres olimpiai bajnok volt, hanem újságíró, tehát kolléga is, és aki munkatáborban végezte, mint Radnóti Miklós vagy Szerb Antal.

Vannak azonban aggasztó jelek is a magyar szereplés nyomán. Rémítően szűkül a sportági szórás. A mostani tizenöt érmet – túl azon, hogy a nyolc aranyból hetet a nők szereztek és az összes tizenötből tízet (milyen jó is, hogy az uralgó macsó felfogás ellenére nem maradtak a fazék és a fakanál mellett!) – mindössze négy sportág versenyzői hozták: úszás (3-2-2), kajak-kenu (3-0-0), vívás (2-1-1), atlétika (0.0.1), tehát tíz magyar érem a vízben, a vizen született. Még ezekben a sportágakban is lehetett volna jobb a mérleg, de hol voltak, hol vannak a birkózók, az öttusázók, az ökölvívók, az atléták, a tornászok, a céllövők, az asztaliteniszezők, a súlyemelők?

A magyar olimpikonok húsz éve nem tudnak nyolcnál több aranyérmet szerezni. Atlantában, 1996-ban hét aranyuk lett, sporttörténelmi mélypontként 2008-ban, Pekingben mindössze három. Úgy néz ki, 2020-ban, Tokióban sem lesz több nyolcnál. Ennek ellenére, mondom, büszkék lehetünk, örüljünk a meglévő sikereknek, a világon tizenkettediknek lenni nem is olyan rossz dolog, és jó lenne, ha legalább a sportban megszabadulnánk az átkozott vesztesország-szindrómától, http://nol.hu/sport/teher-alatt-reccsen-1628449 inkább arra ügyelve, hogy ne tolassunk eleve a vesztes oldalra...

A román szereplés Rióban olyan volt, mint az ország állapota: zavaros, kiszámíthatatlan, irányítatlan. A legszigorúbb minősítés: botrányos. És ahogy az ország állapota, úgy a sport állapota sem kezelhető. Az, hogy Alin Petrache, az Olimpiai és Sportbizottság elnöke bejelentette, hogy lemond tisztségéről, semmit nem old meg. Azt hiszem, tulajdonképpen semmi sem old meg semmit, és a mostaninál lesz még rosszabb helyezés. Románia eddig az olimpiákon 305 érmet (89-95-121) szerzett, beleértve az idei ötöt (1-1-2). A visszaesés elképesztő, még akkor is, ha mondjuk az 1984-es Los Angeles-i ötvenhárom érem (20-16-17) nem volt reális, ugyanis a szocialista tábor bojkottja miatt (ami válasz volt a négy évvel azelőtti, Moszkva elleni bojkottra) többen, így a magyarok is, hiányoztak. Ha azokat az olimpiákat vesszük figyelembe, amelyen mind a magyarok, mind a románok részt vettek, előbbiek érmeinek száma mintegy kétszerese az utóbbiekénak. Persze ez a statisztikai tény egyiken sem segít – és a sportban nem (sem) elég a múlt dicsősége, a jelent pedig és a jövőt minden pillanatban, órában, percben építeni kell.

Ambrus Attila: Oda a sport...

Hogy mi jut eszembe a Rio de Janeiro-i olimpiáról?

Először, hogy szurkolói életem legláthatatlanabb, legnézhetetlenebb világjátéka volt.

Másodszor, hogy volt doppingbotrány, a sportolók helyett bírók nyertek meg érmeket a kedvezményezett szakszövetségeknek, minden bizonnyal nem ingyen, és hogy a biccnic, az biccnic a sportban is.

Harmadszor, hogy Coubertin báró bizonyosan nem így gondolta, ő még Ódát írt a sporthoz (A szépség vagy te, Sport!... S igazságos vagy, Sport, igen!...Tisztesség vagy te, Sport!... A béke vagy te, Sport!) Coubertin kora és körülményei lehetővé tették, hogy az álmok valósággá váljanak. Ám a huszadik század kikezdte az olimpia eszméit, a huszonegyedik század kizárólag merkantilis gondolkodásmódja jobbára tönkre is tette. Mára az olimpia üzlet, az egyik legnagyobb biznisz lett. A doppingesetek mutatják, hogy mennyi köze van az egészséghez, a test-lélek-szellem összhangjához. Nem csak az erő és az akarat jelölhet az atléta pályája csúcsán új határt. Az igazság sem lelhető fel már a sportban. A nemzetek politikai és gazdasági versengése is inkább kiütközik a játékokon, mint a kölcsönös elfogadás vagy megértés. Többször szorítanak a szurkolók az ellenséges nemzet sikertelenségéért, mint saját nemzettársuk sikeréért. Magyarországon még magyar is drukkol a magyar kudarcért, mert a siker netán a másik politikai tábort erősítené...

Coubertin kétségtelenül jót akart. Kerestem is a riói játékok alatt azokat a felemelő pillanatokat, amelyek a báró szándékára, a sport szépségére, igazságosságára, tisztességére emlékeztetnek. Szerencsére az igazi sportemberek a merkantilizmus ellenére vagy ellenében is bizonyították, hogy a cél az emberiség számára ma sem lehet más, mint a „Citius, altius, fortius!” parancsát betölteni.

A magyar csapat ismét bebizonyította, hogy a sportban Magyarország kelet-közép-európai nagyhatalom, s nincs is messze a világ élvonalától. Ez egyrészt hagyomány, másrészt felkészülés, harmadrészt támogatás, infrastruktúra kérdése.

A román sport kudarcának oka éppen a felkészülés, a támogatás és az infrastruktúra hiánya.

A NOB-nak újra kell gondolnia, újra kell gombolnia a kabátot, vissza kell térni a báró szándékaihoz, másként összedől a jövő, hiába dől a pénz.

Gál Mária: Válogatottként képtelenek

Először az jut eszembe, hogy hálistennek különösebb tragédia és terrorcselekmény nélkül véget ért. (Bár amikor e sorokat írom, vasárnap délután, még nem aludt ki az olimpiai láng, néhány versenyszám és a záróünnepség hátra van.) Kezdettől fogva egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a NOB odaadta Brazíliának ezt az olimpiát, noha tudatában volt mind az ottani közbiztonsági helyzetnek, mind annak, hogy a tervezett olimpiai létesítményeket a kormányzat csak a lakosság terhére tudja felépíteni. A döntéskor nem volt ennyire tragikus a brazíliai gazdasági-társadalmi helyzet, mint most, de akkor is nyilvánvaló volt, hogy elviselhetetlen gazdasági terhet jelent majd az országnak.

Ugyanez jut eszembe másodszor és harmadszor, de még az is, hogy a Zíka vírus körüli hisztéria nyomán érdekes módon csak a teniszezők és golfozók mondták le a szereplést, vagyis olyan sportágak képviselői, akik anyagilag jobban járnak, ha pihennek, vagy fizetős tornán indulnak. Akinek a sportkarrierjében az olimpia a legfontosabb állomás, az érdekes módon nem rettegett a Zíka-vírust terjesztő szúnyogoktól.

Mi a véleményem a Játékok jövőjéről? Az olimpiai eszme az ókorban született meg, s igaz ugyan, hogy hosszú csipkerózsika álom után, de a modern korban újraéledt. Sokunk legnagyobb örömére. Csak a világháború tudta ideiglenesen felfüggeszteni. Reméljük, több ilyen alkalom, több megszakítás már soha nem lesz. Az olimpiai játékok élni fognak, de hosszú távon igencsak átalakuló versenynaptárral. Ezúttal is láthattuk mennyi új sportág került be a versenynaptárba az utóbbi időben – a strandröplabdától a különböző kerékpáros versenyszámokig –, s hogy hagyományos versenyszámok szabályaiban történtek módosulások a nézettség fokozása érdekében. Sok hagyományos versenyszám – köztük a cselgáncs és a vízilabda is – pengeélen táncol. Egyértelmű, azok a sportágak maradnak olimpiai számok, amelyek világszerte tudják hozni a televíziós nézettséget, hiszen ebből van az anyagi haszon. Azok a sportágak, amelyek csak egy-egy kontinensen népszerűek és erősek – ilyen sajnos a vízilabda is – ki fognak hullni a versenynaptárból, ha nem történik változás a sportág elterjedése és erőviszonyai tekintetében.

Az eredményeket értékelni egyszerű, magyarázni viszont nem szeretném. Sem a magyar, sem a román versenysport „nincs topon”. Magyarország ugyan nyolc aranyérmet szerzett, de mindezt három sportágban. A nyolcból hatot, tulajdonképpen két lány szerzett, ami a végeredményt nézve mindegy, de a távlatokat nézve nem. Vízen és páston még hozta Magyarország a kötelező éremszámot, de sokak számára ez sem tudta gyógyítani azt a fájdalmat, bosszúságot, amit azért érez, mert vízilabdában immár másodjára sem „mi vagyunk a király”. A férfiak kajak-kenu előzetes doppingügyei és olimpiai szereplése is elkeserítő volt, mint ahogy az is, hogy úszásban is gyakorlatilag egyedül Hosszú Katinka tudott aranyérmet szerezni, és mindenki más alulmúlta önmagát, korábbi eredményei és a vele szemben táplált elvárásokat.

Az is elgondolkodtató, hogy a kiemelt állami támogatások ellenére, a vízilabdán kívül egyetlen más csapatsportnak sem sikerült olimpiai kvótát szereznie. Nyilván a legmegdöbbentőbb a kézilabda volt, hiszen a magyar női bajnokság a világ legerősebb bajnoksága, rengeteg magyar tehetséggel és sztárral, akik azonban válogatottként képtelenek a jó szereplésre. A férfi csapat Londonban negyedik helyen végzett, most meg itthonról nézte (volna) a közvetítéseket (ha a magyar közszolgálati televízió ezt a Magyarországon igencsak népszerű sportág küzdelmeit is közvetítette volna). Azért nem kívánom értelmezni, mert nem vagyok sem sportszociológus, sem sportpszichológus, márpedig annak biztos van szakszerű magyarázata, mi történt az úszókkal, a férfi kajakosokkal. Az azonban egyértelművé vált, hogy a milliárdos stadionépítések jótékony hatása (még?) nem érződik és a kiemelt csapatsport támogatások egyelőre a visszájára sültek el.

A román szereplés valóban katasztrofális volt, amelyben, azt hiszem, a sporton belüli kaotikus állapotok és a korrupciós helyzet, illetve az azt övező hisztéria és politikai boszorkányüldözés is szerepet játszottak. Valami nagyon kedvezőtlen folyamat indult el Romániában, ha már a román torna is ilyen mélyre süllyedt. De nem hiszem, hogy pusztán pénzhiányról van szó. Hogy miről, azt nem tudom.

Krebsz János: Globális cirkusz

Emlék. Ötödik osztályos voltam a tokiói olimpia idején. Az első órára a rajztanár behozta a táskarádiót, s miközben rajzoltuk a művészien fénybefordított szitát, hallgattuk a magyar válogatott mérkőzését. Focistáink elhozták az aranyat, s az ötödikesek fejébe az is nagyon belevésődött, hogy Japánban délután játsszák azt a meccset, amit most reggel hallgatunk.

Dél-Amerikával kicsit más a helyzet, reggel elolvassuk a neten, hogy mi történt, amíg aludtunk.

Versenysport. Alighanem nagyon eltávolodtunk az újkori olimpiák kezdeti szellemétől. Pierre de Coubertin báró himnuszát keveset idézik újabban, mert esetleg gúnyolódásnak tűnne, és hatalmasan meghatódunk, amikor valami sportszerűt látunk a vérre menő küzdelmek közepette. Tized- és századmásodpercek döntenek az elsőségről, és sok versenyszámban nincs egy másodperc különbség az első és a tizedik között. Mondjuk, az úszósport eredményeiért be kell áldozni egy teljes gyermekkort (ami a szülők döntése), de csak egynek jut hely a dobogó legfelső fokán, csak egynek húzzák a himnuszt. De erre a mintára elrontották világszerte három- vagy inkább harmincezer gyermek életét. És említhetnénk a tornászokat, atlétákat… Meg a teljesítményfokozó készítményeket, amelyeknek nem várt mellékhatásai majd később fognak jelentkezni.

Üzlet. Az újkori világ egyik nagy átverésének érzem azt az üzleti modellt, amit az olimpia is megvalósít. Van egy hatalmas rockopera vagy segélykoncert, felhőkarcoló vagy autópálya, szigetfesztivál vagy dzsembori, előzetes költségvetés készül, s mindenki számára világos, hogy csak ráfizetéses lehet, legjobb esetben nullszaldós. Ennek ellenére megszervezik, megépítik, megcsinálják. Az alvállalkozókat kifizetik, a nagyvállalkozók busás hasznot realizálnak, az egészet körbelengi a korrupció baljós árnya. Valahogy a végén marad egy nagy rakás adósság, amit valakinek fizetnie kell. És mindez előre látható volt. Számolok azzal, hogy Rióban is a végén harmincezer rendőr nem kapja meg a túlórapénzét, meg ötvenezer takarító kifizetésére már nem jut. De a sztráda- és stadionépítő nagyvállalkozások már zsebre vágták a megérdemelt profitot.

Jövő. Fiatalabb és idősebb sportolók a siker vagy a kudarc pillanatában kijelentik, hogy négy év múlva jön el az igazság pillanata, ott akarnak lenni Tokióban, nyolc év múlva Budapesten(?). Életek, sorsok, egzisztenciák kapaszkodnak ebbe a négyévente megrendezett játékba. Nem lehet abbahagyni. Hősökre van szükségünk.

Kuszálik Péter: Utó-pia az Olim-piához

Az M. Kir. tévé illetékes elvtársa nem figyelt oda, és az osztályellenség letiltotta a határon túlra való közvetítést, ezért csak a Duna hullámain érkező reggeli összefoglalóból lehetett megtudni ezt-azt. Az utóbbi napokban háromszor is megvigasztaltak, hogy ha négy év múlva nem is, de nyolc év múlva biztosan magyar kommentárokkal láthatjuk majd az olimpiai közvetítéseket. Piszkosul örvendek neki, de nem tudom, ki garantálja azt, hogy nyolc év múlva lesz még magyar tévé – meg én is.

A fentiek okán igen kevés időt töltöttem a képernyő előtt, a Kossuth rádió pedig valami húsz éve eltűnt az életemből, mert amióta a frekvencia-modulált rádiózás tört az élre, a középhullám alig-alig fungál. Az újságok sportrovatáról pedig semmi jót nem tudok mondani. Internet nincs a közelben, így aztán a bukaresti tévét néztem: néha.

Számomra igen rövid volt az idei olimpia, péntek délután másfél órát töltöttem drukkerhez illő módon: elcsíptem a női tollaslabda döntőjét, kiváló meccs és frenetikus hangulat, a spanyol Carolina Marin legyőzte indiai ellenfelét. Következett a másik nagy élmény: a ritmikus sportgimnasztika selejtezője. Carolina Rodriguez labda-produkciójánál kapcsolódtam be és el voltam bűvölve a látványtól. Szombat délután Ana Luiza Filiorianu négy gyakorlatát – labda, karika, szalag, buzogány – ismételték meg, a leányka a 22. helyen végzett, s akkor (a kommentátorok objektív értékelését hallgatva) egy percig úgy éreztem, hogy él még a Coubertin báró által megfogalmazott eszme, de később, a triatlon-döntő szenvedőit látva meggyőződtem arról, hogy a világcirkusz vezetői útra tették az amatőröket. Már csak profik vannak a porondon–páston–pályán, akiknek harminc éves korukra megpudvásodnak az ízületeik, a túlzott erőkifejtés szétrágja a porcogóikat, elhasználódnak és kidobják őket. Usain Bolt huszonkilenc éves, és nyugdíjba megy.

Ja! Az érmeket és a helyezéseket nem tartottam számon, nem öl a sárga irigység, ha a pirézek viszik el a szittyák elől a pálmát. Ilyenkor Karády Katalin slágerének refrénjét idézem: „az egyiknek sikerül, a másiknak nem…”

Mit hoz a jövő? Szerintem már túllépték a normalitás határait, s az egész biznisz lassan lefelé csúszik (kábé Lillehammer óta); de nem rajtam áll vagy bukik a dolog, rendezzék, akiknek ez a dolguk.

Rostás-Péter István: Ráférne egy kisebb reformcsomag

Pro primo – hogy Koszovó és Románia is egyaránt egy aranyat szerzett. A holtverseny azért hatványozottan kínos, mert Bukarest (féltucatnyi európai állammal egyetemben) nem ismeri el Pristinát. Akkor most egál, vagy előny odaát?

Pro secundo – az alulszervezettségből (is) fakadó zavaróan gyér lelátók. Időnként ha nem lógott be a riós logo a képbe, holmi átlagos versenynek képzelted volna a közvetítést.

Pro tertio – ahogyan Bolt kivonult a szambatáncosnőkkel a sajtótájékoztatóról: a jó értelemben vett felszabadult showman és a velejéig profi élsportoló ötvözete.

A magyarok hozták azt a tizenöt érmet, amit a fogadóirodák és a statisztikákból kiköbözött saccok ígértek. A sportvezetésről nincs kellő háttérinfóm, de valahol mindenképp köze lehet az eredményekhez.

A román küldöttség teljesítménye a számára “biztosított” kétes minőségű sportfelszereléssel arányos. Csak reménykedni lehet, hogy a Rió után következő lavina katarktikus erejű lesz, és alaposan átrendezi a hazai sportberkek tektonikáját.

Tokióban olajozottabban megy minden, de elsikkad a latin-amerikai lezserség és életigenlés bája, amúgy meg az olimpiai mozgalomra is ráférne egy kisebb reformcsomag (bírók kiválasztása, bejutási kvóták részbeni átgondolása, újonnan felvett, de továbbra sem túl népszerű sportágak kiiktatása és az úgynevezett „olcsó és környezetbarát” játékok igénye).

Sebestyén Mihály: A pénz elmegy templomépítésre

Első fokon – alapfokon, hogy nagy volt a szervezetlenség, és baromság volt Brazíliában megrendezni az Olimpiai Játékokat. Önös Európa-centrikus köldöknézéssel azt mondom, ott kell megrendezni, ahol már megvan minden feltétel és nem Rio-gatják az embert zikavírussal, meg a közbiztonság silányságával, tehát szamba, szamba, de fordított szótagrendben.

Másodsorban, hogy megint nem lehetett semmit sem látni magyarul. Holott mindenféle ígérgetéssel andalítottak. Bezzeg a BBC nem törődik az efféle szerzői álszentséggel és tulajdonképpen a nézői jogok tiprásával, megnyirbálásával: vígan megmutatja híradóban az olimpiai játékok sikereit, az éremszerző pillanatokat az egész világnak, és nem állóképekben, mint mások. A Magyar Királyi Televízió mindnégy csatornája annyira ortodox, hogy még a hangot is elcsavarja, ha az olimpiai híradások következnek. Gyáva meghunyászkodás, marhaság. Jogunk van tudni, amire a román önkényuralmi tévé részéről nem számíthatunk.

Harmadsorban az jut eszembe, az RTV helyszíni közvetítői idegesítőek és unalmasak voltak. Viszont jó volt örülni a sikereknek és a balsikereknek. Mert hát az is belefér a romániai magyar néző érzelemvilágába.

A két ország sikereit/sikertelenségét sok mindennel lehet magyarázni, eltúlozni vagy borogatni. Tény, hogy Magyarország igen motivált volt, sportolói jól voltak morálisan is felkészítve, valószínűleg anyagilag is alaposan megtámogatva. Az egykori sikerek is serkentettek. Magyarország rossz külföldi sajtójának feledtetése ezúttal sikerült. Az ország „sportnagyhatalom” státusa forgott kockán. Bár sok régebbi sikerszámban nem született meg a várt brávó, de a további világ- és Európa-versenyeken még mindig lehet érmet szerezni, javítani, visszatérni diadalmasan. Meg fogják tenni. És sokat számított, hogy maguk mögött nem egy ország, hanem 15 millió itt-ott élő (közvetlen közvetítéstől itt-ott megfosztott) magyar szurkolt nekik. Politikai elkötelezettségtől függetlenül vagy csak úgy, etnikai háttérrel. Meggyőződésből.

Hosszú Katinkával pénteken este a BBC hosszabb interjút is közvetített. Katinka csodásan beszél angolul, flottul felelt, szellemes volt. Magabiztos – szerény is (ezúttal).

A román sport sikertelenségének sok egyéb oka között ott a szociológiai, társadalomtörténeti: három és félmillió ifjú ember dolgozik külföldön. A tömegsportot benépesítő gyerekek vagy csellengenek, vagy nincs pénzük, vagy a gyámok (nagyszülők) nem küldik sportolni a gyereket, vagy külföldön vannak szüleikkel. Nincs kikből kinevelni negyedszázad alatt az élsportolókat. Nincs foci a grundon, mert a szabad helyeket beépítik garázsnak, elkerítik, magánterületté nyilvánítják, kóbor kutyák zavarják a focizókat. Focizni az öregfiúk szoktak, akik pénzért bérelnek éjszakánként pályát. Nincs elég uszoda, tornaterem. A sportfőiskolát végzett, diplomázott (lehetséges) edzők nem a szakmájukban helyezkednek el, egészen mást csinálnak. Hiányoznak a sportpszichológusok, tehetségkutatók. A nacionalizmus nem elégséges. Nem érdekel senkit igazán a pénzhajhászó világban a sport, nincs rá pénz, elmegy a templomépítésre, márpedig az ortodoxia két sportot kedvel, az ezerméteres hajbókolást és a tízpróbás korrumpálókat.

Az olimpiai játékok folytatódni fognak, de talán kevesebből is meg lehet valósítani, nem úgy, hogy egy rosszul felkészült ország, amely valamilyen isteni kegy folytán elnyeri a játékok rendezési jogát, semmivel sem törődve, belerokkan, összeroppan. Az olimpiák helye – a megfelelő létesítmény-hátterű országok. Elvégre a verseny és versenyzők fontosak, nem az, hogy most Antarktiszon rendezzük meg a nyári játékokat – mert ott még nem volt olimpia.

Székedi Ferenc: Másképp kavarog a mély

1. Miközben a román köztelevízió mind a négy csatornája (1., 2., 3., HD.) ontja a riói olimpia eseményeit, a magyar sportcsatornán pedig a geoblokk miatt szinte állandóan ott az immár klasszikus felirat, nem tudok szabadulni valamiféle hiányérzettől: a nem tudomhány féle sportág (persze, megszámlálható) különböző versenyei mögött nem látom sem az immár két hete ott élő sportolók vetélkedőkön kívüli óráit, napjait, nem látok egyetlen képet az olimpiai faluból, közlekedésükről, szabadidejük eltöltéséről, egyáltalán arról, hogy az olimpia hogyan hozza közelebb emberileg is a világ országainak fiataljait. Pedig biztosan van ilyen, nem hiszem, hogy a versenyek után mindenki a szálláshelyére siet, azután pedig mást sem tesz, mind edz, edz és megint edz a következő versenyére készülve. A sportolói magatartás ennél jóval szélesebb skálájú: ha minden emberben nem is búvik meg egy kiváló sportoló, hosszas újságírói tapasztalataim szerint minden sportolóban ott rejtőzködik az ember. És persze szerettem volna sokkal többet látni Rio de Janeiróból, kimondottan jó érzés, amikor az evezős versenyek színhelyén a háttérben felsejlenek a hegyek körvonalai, vagy esetleg egy-egy légi felvételen megmutatja magát a város, de mindez kevés. Olyan felvételekre vágytam, amilyeneket élő adásban a Tour de France-on vagy más kerékpáros körversenyeken látok: a házak, az épületek, a megmunkált vagy érintetlen tájak, az út menti emberek a maguk érzelmi gazdagságában és így tovább. A brazil emberek a tévés közvetítésekben legtöbbször mint a háttér összeálló, tömegjeleneteket biztosító biodíszletei jelennek meg, és ez nagyon kevés. Mindez annak is a következménye, hogy évtizedről-évtizedre alaposan módosult az olimpiai eszme: mintahogyan jól érezhető, hogy immár nem a részvétel, hanem a győzelem a fontos, aki csak néhány centiméterrel, a másodperc töredékével, egy szerencsétlen büntetőgóllal, egy elhajló padlófogással lemarad az érem- vagy a pontszerzőktől, azzal már nem törődik senki, a média mellőzi és talán az is lehet, hogy az esti órákban, az éjszaka sötétjében megbújva érkezik haza, noha éppen olyan erőt, odaadást nem kímélve, éppen annyi áldozatot hozva, életéből megannyi évet elvesztegetve készült fel, mint a többiek, a győztesek. Hogy mi módosította az olimpiai eszmét, arról sokat lehetne beszélni: a pénz, a korrupció, a reklámok, a média, a dopping, a nacionalizmus, de tény és való, hogy a nagy-nagy versenylázban egyre inkább elsikkad a népek közeledésének eszméje, illetve úgy érzem, hogy leginkább már csak a megnyitó és záró ünnepségek nagyjeleneteiben, a sportolók közös be- és kivonulásában van jelen.

2. Természetesen örülök a magyar sportolók sikereinek, mint ahogyan bosszant, hogy a román sportéletet az utóbbi években sikerült ennyire tönkreverni. Nyilván, mindez összefüggésben van a sport intézményes hátterével, a támogatásokkal, az utánpótlással, az oktatással, a társadalmi közgondolkodással és még sok minden egyébbel, mint ahogyan az sem feledhető: az egyén, a sportember és edzője már önmagában is a sikerek kulcsa. Amit nem szeretnék, amit nem tudok és soha nem is tudtam elfogadni: hogy egy ország társadalmi közérzetét azonosítsák az olimpiai érmek csillogásával, az elért pontszámok nagyságrendjével. Szép számmal akadnak olyan kiegyensúlyozott, fejlődő, lakosainak jó életet és társadalmi békét biztosító országok, amelyek nem nyertek olimpiai címeket, mint ahogyan szegény, népük jelentős részét az élet peremére szorító államok egyfajta kárpótlásként csak úgy büszkélkednek az olimpiai helyezéseikkel. Az olimpiai érmek száma vagy hiányuk nem egy ország általános helyzetének, a kormányok működésének a fokmérője, nem a történelem ködében fogant nemzeti rátermettségnek a velejárója, hanem az emberi társadalmak és a világ életének egyetlen szelete, amely négyévente igyekszik ugyan a maga bűvkörébe vonni mindent, de azután csakhamar kiderül, hogy a felszín alatt másképpen kavarog a mély. 

(Borítókép: straitstimes.com)

* A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik.