Magyarországon tovább növekszik a távolság a szekértáborokként emlegetett politikai közösségek között. Valóban elszomorító jelenség. De úgy tűnik, a kór, azaz a demokratikusnak aposztrofált társadalom komplementer irányzatai közti összeférhetetlenség, nem csak Magyarországra jellemző. Az Amerikai Egyesült Államokból, a modern demokrácia szülőhazájából is hasonló jelenségekről hallhatunk. S a tünetek már jóval Clinton és Trump – a véghajráig borítékolhatóan tovább durvuló – összecsapásai előtt is jól kitapinthatóak voltak.

Reymer Klüver és Christian Wernicke, a Süddeutsche Zeitung amerikai tudósítói 2012-ben megjelent Amerikas letzte Chance (Amerika utolsó esélye) című könyvükben már az előző elnökválasztás kapcsán elmondták, hogy a szembenálló politikai táborok tagjai nem csak hogy szót nem képesek érteni egymással, de még ugyanolyan autóban sem hajlandóak utazni, kedvenc lapjaikról, könyveikről, ruháikról, házaikról és kertjeikről nem is beszélve. A kölcsönös intolerancia, sőt gyűlölködés szinte határtalan.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy Amerika úgymond Magyarországot utánozza? Vajon nem inkább a politikai összeférhetetlenség (demokráciagyilkos) amerikai divatja érte el Magyarországot is? Azaz lehetséges volna, hogy az árokásás korántsem magyar találmány? Szerfelett valószínűnek tűnik, hogy mint sok minden egyéb, ez is nyugati, jelesül amerikai import.

Érdemes végiggondolni, milyen folyamatok vezettek a demokrácia ellehetetlenüléséhez. A demokrácia ugyanis az eltérő, sőt bizonyos értelemben szembenálló politikai ideológiák szerves összetartozásán alapul. A demokráciára épp azért van szükség, mert a modernitás – mind bonyolultabbá váló – társadalmai az egyensúlyt már csak a politikai időben voltak képesek felkutatni. A politikai pluralizmus annak felismerésén alapult, hogy bár a társadalmi tér szakrális rendezettsége évezredeken át képes volt fenntartani valamiféle összhangot, ez ma már lehetetlen. A társadalmi csoportok közti átjárhatatlanság fenntartható rendet alapozhatott meg. A felvilágosodás által kimunkált szabadságideológia azonban, mely nem csak a társadalmi csoportok, azaz a – beszédes szóval – rendeknek nevezett képződmények közti átjárhatóságot és az csoportok és főként az individuumok közti békés versengés feltételeit teremtette meg, de a társadalmi egyensúlyt át is vezette az időbe, azaz a folyamatos változások világába. Az egyensúly – vagy tetszetősebb szóval a harmónia – ettől kezdve nem öröktől való adottságként jelent meg, henem mindig politikai küzdelmekben kellet kiharcolni újra és újra.

Ez a harc azonban nem az erőszak privilégiumain alapult, hanem a szemben álló ideológiák gyakorlati relevanciáján. A relevancia ugyanis folyton változott. A hatalmat demokratikus, azaz az állampolgárok szabad döntésein alapuló procedúrák során mindig azok ragadhatták meg, akiket az állampolgárok többsége – épp akkor és épp ott – a társadalmi összhang megteremtésére, egészen pontosan: visszaállítására alkalmasnak vélt. Azért a visszaállítás a pontos terminus, mert ha egy ideológia hatalomra jut, annak képviselői – az önnön igazságukba vetett hit jegyében – az adott ideológia teljesítménypotenciálját elkerülhetetlenül kimerítik. A szükséges korrekciókra csak az ellentétes tábor tagjai lehetnek képesek – szintén az önnön igazságukba vetett magától értetődő hit jegyében. A hatalomgyakorlás a politikust még akkor is szükségszerűen távol sodorja a társadalmi valóságtól, ha az úgynevezett ellenzék szempontjait is képes – többé-kevésbé – figyelembe venni.

Következésként a demokratikus politikai közösség szemben álló pártjainak magától értetődő szükségszerűségként kellett elfogadniuk a hatalomváltást, amit egykor (szintén beszédes terminussal) váltógazdálkodásnak neveztek.

Mintha ennek a szükségszerűségnek a belátása ment volna fokozatosan veszendőbe. Igazságait ma már mindenik politikai alakulat abszolút igazságokként próbálja tételezni, s a politikai küzdelmeket a politikai időből ismét a politikai térbe, valamiféle – Umberto Eco által újközépkornak nevezett – újrendiségbe próbálja konvertálni. A probléma csak az, hogy az egymással szemben álló politikai ideológiák immáron merőben eltérő rendi konstrukciókat szeretnének ráerőltetni a társadalomra. Ami demokratikus eszközökkel merőben lehetetlen. Effélére csak diktatúrák lehetnek képesek. Egyáltalán nem véletlen, hogy demokratikusnak aposztrofált társadalmaink egyre inkább polgárháborús viszonyokra emlékeztetnek. Vér még nem folyik. De ami késik, feltehetően nem múlhat.

Hogy a szemben álló táborok Magyarországon is amerikai eszmék és eszmények importjára rendezkedtek be, aligha lehet kétséges. Ahhoz, hogy a helyzet némileg átláthatóbbá váljon, talán az importőröket kéne – mindkét oldalon – felkutatni...