Mindenkinek vannak mindenféle ismerősei, akik a manipulált sajtó és média agymosó hatásait felülírva tájékoztatnak bennünket a közgondolkodás napi állapotáról. Megtudhatjuk, hogy a bükki füvesember feltalálta a rák ellenszerét, csak a gyógyszergyártó világmaffia minden erejével eltitkolja előlünk, hetenként átformálódik minden tudásunk a történelemről, mert – ugyan nem merik közzétenni – olyan leletek bukkantak elő, hogy csak ámulunk, valamint titkos eszközök és társaságok vannak összeesküdve a megsemmisítésünkre. Ezen túl négy nap alatt megtanulhatok bármely idegen nyelvet, és aki megosztja a négylevelű lóherével kombinált szerencsemalac fényképét, azt nagy baj nem találhatja, sőt hatalmas szerencse fogja érni…

S vannak elsőre értelmesnek látszó dolgok is, ilyen ez az „ami magyar, az csak jó lehet” csoport is. Csak éppen nehezen definiálható, hogy mi a magyar. A posztokban és megosztásokban keveredik a száz év előtti kacagány-divat a gyermekkor savanyúcukrának emlékével, a Kádár-nosztalgia a Szörényi-Bródy féle István – Koppány balhéval, meg a Székelyföld-skanzen a golyóstoll feltalálásának világméretű nagyszerűségével. Sorolhatnám tovább, de elég csak utalni a fociválogatott EB-szereplését követő nagy ünneplésekre, hogy lássuk, ki vagyunk éhezve egy kis sikerre, elismerésre. Ez a nagyszerűség-tudat, azt hiszem, minden népnek elemi szükséglete (helyettesítsük be: minden ami román, csak jó lehet, minden, ami szlovák, szerb stb…), csak felnőttkorra a legtöbb ember belátja, hogy mások lenézése, avagy a magunk fényezése általában nem vált ki elismerést a környezetből.

S mindennek a büszkeségnek megvan a miniszteriális szintű állami megfelelője: a hungarikumok. Minden összegyűjtve, amire mi magyarok büszkék vagyunk. Ugyan kategorizálva a dolgok, de – szubjektív közbeszúrás: a fogalmi gondolkodás nem túl elterjedett kis hazánkban – valahogy nem stimmelnek a kategóriák.

Például: kulturális örökség: száztagú cigányzenekar, matyó népművészet, gróf Széchenyi István szellemi hagyatéka, Herendi porcelán, budapesti Duna-partok.

Ipari és műszaki megoldások: Kürt adatmentés, Neumann János életműve, Zsolnay porcelán.

Sport: Puskás Ferenc életműve.

Agrár- és élelmiszer-gazdaság: fröccs, magyar akác, kürtőskalács, alföldi kamillavirágzat, Gyulai kolbász, Csabai kolbász.

Egészséges életmód: Béres csepp, Ilcsi szépítő füvek, Magyar Védőnői Szolgálat.

Egy kategórián belül Neumann és Zsolnay, a kulturális örökségben Széchenyi a kakukktojás, mert a többi valami folklór-jellegű vagy épített örökség (egyébként külön kategória), a Herendi porcelán kulturális örökség, a Zsolnay – ipari, műszaki megoldás. A sport kategóriában egyedül Puskás, pedig a nemzetközi hírnév többeket fölkapott s őriz. És – úgy tűnik – valamiféle kapcsolattal, helyezkedéssel is be lehet kerülni (Ilcsi kozmetikumok meg Kürt adatmentés). Anélkül, hogy kétségbe vonnám bármelyiknek a nagyszerűségét.

És voltak, volnának még önerejükből nemzetközi hírnévre vergődött íróink, tudósaink, zeneszerzőink és költőink. Tudom, nyitott a lista, bárki ajánlhat bárkit és bármit felvételre a Magyar Értéktárba, ha felveszik, akkor nemzeti érték lesz belőle, majd kiemelkedő nemzeti érték, végül beléphet a hungarikumok közé.

Ez a nemzeti értékpiramis, amelyben bizottságként működő bizottságok időnként üléseznek, és felelősen beengednek valamilyen hagyományt, terméket, szellemi akármit a szikvíz meg a fröccs közé mint elismerésre méltó teljesítményt.