Ha én orosz lennék, akkor biztosan már fejlett üldözési mániám lenne. Mint ahogy van is egyre több orosznak.

Ha pedig orosz sportoló lennék, akkor legalábbis száraz éhségsztrájkba kezdenék, így tiltakozva az ellen, hogy engem azért büntetnek, mert orosznak születtem, s esetemben olyan alapjog sem érvényesülhet, mint az ártatlanság vélelme. Ha éhségsztrájkoló orosz sportoló lennék, akkor odatelepednék vagy a WADA (a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség) montréali központja, vagy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság lausanne-i székháza elé, nyakamba akasztanék egy táblát, amelyre kiírnám, hogy „Nem vagyok hibás sem a gulágért, sem Leninért, sem Sztálinért, sem Putyinért. Ne büntessetek helyettük, miattuk!”

Félreértés ne essék, nem pártolom a doppingolást, nem azt kifogásolom, hogy a doppingoló oroszokat kitiltották az olimpiáról, hanem azt, hogy mindezt kollektív büntetésként mérték az orosz atlétikai csapatra, és majdhogynem minden orosz sportolóra. Azt kifogásolom, hogy a WADA nagy felbuzdulása annak a Grigorij Rodcsenkovnak a vallomására épül, aki több mint egy évtizedig vezette az orosz doppingellenes hatóságot, majd amikor szorulni kezdett nyaka körül a hurok, mert a nemzetközi és az orosz nyomozás egyaránt érintettnek találta, akkor fogta magát, lemondott s elmenekült Oroszországból. Az Amerikai Egyesült Államokba távozva kitálalt a New York Timesnak, aminek köszönhetően ma az amerikai titkosszolgálat, a CIA tanúvédelmi programjában vesz rész, természetesen büntetlenül.

Meglehet, hogy Rodcsenkov minden szava igaz, s a McLaren jelentés kémfilmeket lepipáló izgalmai – az orosz titkosszolgálat közreműködésével, a labor szellőzőnyílásán át kicserélt vizeletminták stb. – mind megtörténtek, s tényleg államilag irányított doppingprogram fut Oroszországban ki tudja mióta. Ám láttam elég filmet arról is, hogy esetenként – az állam tudta nélkül – épp azok irányítják és működtetik a doppingprogramot, akiknek fel kellene lépniük ellene. S lévén, hogy filmeknek, meséknek is van általában némi valóságalapja, ez esetben miért zárnánk ki automatikusan azt a verziót, amit az orosz hatóságok állítanak, hogy maga Rodcsenkov volt a hálózat feje?

A moszkvai központi labor vezetőjeként Rodcsenkovnak volt hozzáférése a mintákhoz és a vegyészi szaktudása is megvolt a tisztává mosáshoz. Ha pedig tényleg csak kívülállóként asszisztált az állami csaláshoz – több mint tizenegy éven át, megtartva pozícióját és a vele járó nem kis fizetését, és eszébe sem jutott lemondani, bilit borítani, míg nem kezdett az ár átcsapni a feje fölött –, akkor van most erkölcsi alapja egykori bűntársait vádolni? Mitől válik szentírássá egy ilyen ember szava? Attól, hogy épp abba rúg, aki most az ügyeletes főgonosz a világban? OK, rendben lenne, nem ejtenék könnyeket, ha Putyint bármilyen botrány megbuktatná. De nem bármilyen áron.

Ám Putyin nem fog belebukni a doppingbotrányba, sőt, meggyőződésem, hogy erősödni fog általa, mert most még több orosz látja igazolva, hogy valamiféle „nemzetközi összeesküvés” zajlik országa ellen, mint ahogy azt az elnöke már elég rég hangsúlyozza, s a továbbiakban méginkább benne fogja látni a megváltót, az egyetlent, aki ezzel az oroszellenes kampánnyal hatékonyan szembe tud szállni.

Ha minden szó igaz, és tényleg bizonyított is, nem csupán egy magát mentő bűnös képzeletének szüleménye, akkor is méltánytalannak, embertelennek, és igenis politikai indíttatásúnak érzem, hogy kollektíven büntették az orosz atlétákat, hogy kollektíven minden orosz sportolóra ki akarták terjeszteni azt. Az ártatlanokra is, holott még a bűnösöket is megilleti az ártatlanság vélelme, mindaddig, míg az ellenkezője be nem bizonyosodik. De jelen esetben ez senkit sem érdekel, csak arról szól a fáma, hogy az „oroszok” doppingoltak.

Márpedig senki sem gondolhatja komolyan, hogy tényleg minden orosz doppingolt. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy annyira jók az orosz titkosszolgák meg egyebek, hogy nemcsak a szocsi téli olimpián – vagyis otthon – cserélték ki a gyanús vizeletmintákat, hanem a nagy világversenyek más színhelyein, a világ legtökéletesebbnek mondott doppinglaborjaiban is.

Ott van például a kétszeres olimpia és hétszeres világbajnok rúdugró atléta, Jelena Iszinbajeva, aki most nemzetközi emberjogi bírósághoz fordul az általa diszkriminatívnak tartott döntés miatt. Nos, az ő vizeletét, vérét … talán a világ minden laborjában megvizsgálták már, és mindig tisztának találták. Utolsó olimpiája lett volna, ő lett volna az orosz csapat zászlóvivője a brazil fővárosban, négy éve keményen dolgozott ezért a szereplésért. Nem adatik meg neki. Miért, mert orosznak született? Azért, mert pechjére országát Putyin uralja?

Hogyne, persze, tudom, sokszor a focisták is fizetnek azért, mert klubjuk valamilyen módon csalt, törvényt szegett. Kizárják a csapatot az élvonalból, eltiltják a nemzetközi indulástól, meg egyebek, azért, mert klubvezetőik bundáztak, adót csaltak vagy ilyesmi. De az talán mégis más, mégsincs ilyen kollektív büntetés íze, nincs mögötte tapintható politikai indíttatás és nem egy bizonyos nemzetet céloz.

Most már csak arra vagyok kíváncsi, mit és hogyan reagál az emberi jogi bíróság. Ha az emberi jogok eme legfőbb fóruma is helyénvalónak találja az oroszokra mért kollektív büntetést, akkor szép lassan én is, nem oroszként is, paranoiás leszek.