Pályázatot hirdetett Winkler Gyula Ep-képviselő, hátha valaki kitalálná, eltalálná, mi lenne a legbeszédesebb román megnevezése az erdélyi magyar szórványnak, mert a jelenleg használt diaspora félrevezető is, félreértelmezhető is, s így könnyen félredobható, politikai tárgyalóasztalokról lesöpörhető lehet. Hiszen a diaszpóra kifejezés (diaspora, jelentése: magok elvetése vagy szétszórása) valamely etnikumra, vallás követőire, illetve közösségre utal, akik külső kényszer hatására elhagyni kényszerülnek szülőföldjüket, majd a világ valamely táján más népek közé szóródva/szétszóródva folytatják életüket, építik kultúrájukat.

Az erdélyi magyarsággal ennek az ellenkezője történt: a külső kényszer hatására és belső indíttatásból, sajátos, erős identitásvállalásból szülőföldjükön maradni, megmaradni és közösséget építeni kényszerültek, kényszerülnek.

Talán ezért van az, hogy a szórvány szót sem szeretem, hiszen az valamiféle szétszóratást jelöl, valamiféle széttartó erőt, miközben a nem tömbben élő erdélyi magyarok példázzák a leginkább azt, hogy számukra az összetartó erő jelentette, jelenti a túlélés egyszerű, ám eredményes stratégiáját. (Végképp nem tudok mit kezdeni a zárvánnyal, amely minden szónál erősebben jelzi a véget, noha jelentése egy tömbben élő magyar kisebbség, mely a közigazgatási egységek szintjén döntő többséget alkot.)

Szórvány helyett szívesebben használnám a maradék szót, mely egyáltalán nem hangzik számomra lekicsinyítőnek, sőt, azt idézi fel bennem, hogy ők a maradók. (Aki elment, nem közülünk való – nyugtatta magát és a hűségeseket is a költő. Aki elment Erdélyből, vagy aki elment, elküldte gyermekét többséginek. El kell mondani: Brassóban a Székelyföldről betelepült szülők voltak elsősorban azok, akik a boldogabb jövő reményében román óvodába, iskolába íratták utódaikat. Brassóban mondta azt Kacsó Sándornak a fiákeres, hogy ő csak otthon székely, itt birjar.)

A maradék maradói azok, akik tudják, hogyan maradjanak meg a más nyelvű, más kultúrájú közegben is magyarnak, hogyan lehet (politikai) petárdák robbantása helyett hidakat építeni, nem multikulturalitást mímelni, hanem kihasználni az interkulturalitás esélyeit. Hogyan lehet példát nyújtani a túlélési technikákból, amelyek nem a lét és nemlét határára taszítják a közösséget, hanem az értékteremtés lehetőségét kínálják. Hogyan lehet Brassóban 1928 után ismét alpolgármestert elfogadtatni a 93 százalékban román tanáccsal, ellentétben Sepsiszentgyörggyel, ahol a magyar többség megbotránkozott volna, ha a hídépítést alpolgármesterként folytathatta volna tovább az interkulturalitásban szintén lehetőséget látó román értelmiségi. A szórványban élő azonnal megérezte volna a veszélyt, hogy ezáltal a hivatásos hídrobbantók szerepét erősíti és nem adott volna esélyt rá a nacionalistáknak.

A szórványként sokszor lesajnált közösség jövője azonban nagy mértékben a tömbmagyarságtól is függ. A brassói megyei alelnök, városi alpolgármester csak akkor lehet eredményes, ha kormányzati segítséget is kap. Ennek feltétele az erős parlamenti képviselet.

Kelemen Hunor szövetségi elnök a szombati SZKT-n elismerte: a helyhatósági választásokon a legerősebben a szórvány tudott mozgósítani, vagy azok a vegyes közösségek, ahol a magyarság kisebbségben él. Szórványban – Brassó, Fehér, Beszterce megyében – a közösség inkább megérezte a választások súlyát, mint a tömb. Csakhogy az öt százalékos küszöbhöz, amelynek elérése a parlamenti választások célja, szükség van minden szavazatra, az ország minden megyéjében listát kell állítani – hangsúlyozta a szövetségi elnök.

A „csakhogy” megfejtése kettős. Egyrészt: a szórvány, azaz a magyarságához hűséges maradó maradék hozzájárul szavazataival az öt százalék eléréséhez, sok helyen önzetlenül, hiszen tudja, hogy átlagon felüli részvételével sem tud saját jelöltet bejuttatni a törvényhozásba, ám segítségét a tömbtől nem tagadja meg. Másrészt, ha a tömb nem tekint a szórványra, ha a tömbben az egyet nem értés kultúrája hatalmasodik el és fullasztja választási apátiába a közösséget, akkor fennmaradó szavazatokkal nem járul hozzá ahhoz, hogy a népesebb szórványközösségeknek: Temesnek, Aradnak, Hunyadnak, Brassónak, sőt – megesett már – Kolozsnak képviselője jusson be a parlamentbe.

A felelősség közös. Felismerése, elismerése még mindig kétséges, noha a szórvány léte hasznosítható tapasztalatot jelentene a tömbnek. A szórványban olyan megoldásokat kísérleteznek ki az ott élők, amelyet a tömbben nem ismernek, és még időben ahhoz, hogy hatékonyan alkalmazhassák. A tömb érdeke a szórványt támogatni. Önös érdeke mert ezáltal önmagát védi, s így és csakis így mentheti meg magát a szó szoros értelmében vett zárványosodásától.

Fotó: nyugatijelen.com