Hetvenöt éves lenne idén, de már tizenegyedik esztendeje nincs közöttünk. Tar Sándorról akartam írni, de megdöbbenve jöttem rá, hogy semmi új nem jut az eszembe róla. És ez még jobban elszomorított. Mert nem akkor hal meg a költő, író, amikor leengedik a sírba, és elhangzanak a gyászbeszédek, hanem akkor, amikor a tankönyvekbe préselt közhelyeken túl már se a tanárnak, se a felelőnek, se a szülőnek nem jut eszébe semmi. Petőfi forradalmár, Babits okos, Radnóti mártír. Slussz.

A Mozgó világ friss, áprilisi számában Háy János szedi ízekre esszéjében Pilinszkyt és költészetét, és a generációk számára szentségként rögzülő ikon bizony nem jön ki túl jól az elemzésből. „A versszerű, sejtelmes közlések néha kápráztatóak, de mintha elöregedtek volna, s hiába a beléjük fogalmazott gondolati kontraszt, nem serkentenek gondolkodásra.” És a valahai slágerdarabokat is (Merénylet, Életfogytiglan) ma már közelebb érezni egy szellemes falfirkához, mint költeményhez, írja Háy, s bár helyenként vitatkozom vele magamban, mégis látom, hogyan repedezik mondatai alatt a megkövült szobor, a tekintély polcára feltett alkotó megmerevedett képe. Hogyan lesz hirtelen megkérdőjelezhetetlen fejedelemből ajtónálló alabárdos. De a kritikus felülvizsgálat ellenére is élő marad Pilinszky, már attól a komolyságtól is, amiért Háy oldalakat szentel neki, amiért vitára ingerlő mondatokat fogalmaz róla. Már ettől is éltető energiák költöznek a halott sorokba.

Tar Sándorról ezt most kevésbé mondhatom el. Bár tény, hogy Keresztury Tibor sokat tesz érte, hogy az életmű élő maradjon. Tavaly Bevezetés a pokolba címmel tartott előadást róla, majd a novelláiból írta színpadra A te országod című drámát, amit év végén mutattak be a Trafóban, és jó kritikákat kapott. Aki ott volt, újra átélhette, hogy Tar milyen kíméletlen, és épp ezért empatikus tekintettel szemlélte azokat, akiket mostanság a rendszerváltás veszteseinek szokás nevezni. Akiknek a gulyáskommunizmus adott biztos egzisztenciát, és ők ezért beérték a korlátozott szabadsággal, és ez az alku oly erős volt, hogy a valódi szabadsággal már nem tudtak mit kezdeni. Béklyóként szorította őket halálra.

Az utolsó, nem is a Magvetőnél megjelent könyvét, Az alkut olvastam újra mostanság. Talán az első novellát, a Túlélési gyakorlatokat nem számítva, egyik sem kiemelkedő, ám összességében mégis fontos könyv maradt nekem. Mert ebben már nagyon érezni Tar keserűségét, nem az alakjai adják fel, hanem ő, ezért kapnak egyre sötétebb és sötétebb színeket ezek a „gonosz történetek”, ahogy az alcímben hívta őket. Korábban erre nem volt szükség, a szenvtelennek tűnő, pontos hang az olvasóban színezte ki ezt a szürke világot, nem volt szüksége ilyen sok vérre, borzalomra.

A halála óta csak egy, bizony elég slendrián válogatás (az egyik novellából egy egész részlet tűnt el) jelent meg a Magvető novellárium sorozatában 2008-ban, majdhogynem egyedüli halott szerzőként (Zsámboki Mária volt a másik nem kortárs író). Csakhogy azóta a sorozat is megszűnt, és a novella sem igazán értékelődött fel. A magyar olvasók csak három-négy szerzőtől fogadják el a novellát, a többieké csak vegetálnak a polcokon. Tar viszont ízig-vérig novellista, egyike a legjobbaknak, még a regény felé elmozduló Szürke galamb és A mi utcánk is inkább hosszabb novella vagy novellafüzér.

De talán nem is ez az igazán nagy kérdés. Hanem az: megbocsátottunk Tar Sándornak? Egyik barátom így fogalmazott ezzel kapcsolatban: ő túl csúnyán jelentett a megbocsátáshoz. Nem úgy, mint Szabó vagy Hrabal. Meg aztán mindig jönnek új megbocsátanivalók, most épp Kiss László. Talán már a kérdés sem fontos. De a művei még azok.

Én nem bocsátottam meg neki, mert úgy érzem, ezzel elfeledném a kommunizmus máig élő bűneit, de a műveit folyton leveszem a polcról, és hagyom, hogy otthonosan hullámozzon bennem a keserűség. A szereteté.

Fotó: librarius.hu