A három jelentős szövetségi tartományban Rainland-Pfalzban, Baden-Württembergben és Sachsen-Anhalt-ban megrendezett helyhatósági választások az Alternatíva Németországért (AfD) kivételével mindenkinek csalódást okoztak. A jobboldali-pupulista pártalakulatként számon tartott AfD ugyanis a közvélemény-kutatásokhoz mérten is növekedést produkált, főleg Szászországban, ahol – a magas részvétel ellenére – a választók közel egy negyede szavazott rá, s ezzel közvetlenül a CDU nyomában a tartomány második legnagyobb politikai alakulatává avanzsált. A szászországi AfD az előrejelzésekhez viszonyítva is öt százalékot javított szavazatarányán. A párt a másik két tartományban is tíz százalék fölötti eredménnyel végzett. Vezetőinek nyilatkozatai szerint elérték céljukat, mindhárom tartományban a második-harmadik politikai erővé váltak, azaz a továbbiakban figyelmen kívül hagyhatatlan ellenzéki alakulatként lehetnek jelen a német politikai életben.

Ez az eredmény a kelet-közép európai jobboldal várakozásaitól persze messze elmaradt. Ami a sajtókommentárok visszafogottságán is lemérhető.

De legalább ennyire csalódottak a CDU és a SPD politikusai. Mindkét párt támogatottsága jelentősen csökkent. A korábbi koalíciók sem tűnnek fenntarthatónak. Mindkét pártnak van tehát oka az aggodalomra. S ez utóbbi a ZDF és ARD által sugárzott helyszíni beszámolók alapján a pártszékházakban várakozó párttagság arcáról is jól leolvasható volt. Bár a szocialista Siegmar Gabriel végül is valamiféle optimizmus-félét erőltetett magára. A jobboldal vezére, Angela Merkel meg sem jelent a nyilvánosságban. Nem is nagyon volt rá oka, hiszen ahhoz, hogy a választásokat politikája támogatásának foghassa fel, pártjának legalább a korábbi szavazatarányt kellett volna megőriznie. Ez nyilvánvalóan nem sikerült. A párt élvonalbeli politikusai is „csípős” veszteségekről, politikai szintér tektonikus elmozdulásairól beszélnek. Sőt van, aki – nem minden kétértelműség nélkül – egyenesen a párton belül eluralkodó kapuzárási pánikról beszél.

Ennek ellenére Angela Merkel veresége korántsem egyértelmű, hiszen a zöldekre és az SPD-re adott szavazatok arra utalnak, hogy a bevándorlók iránti fogadókészség a német társadalomban még mindig erős. Így aztán a kancellár asszony másfél napos késéssel (bizonyára alapos megfontolás nyomán) közölte, hogy nincs szükség irányváltásra. Ami pusztán a szemben álló felek közti feszültség növekedését, a német politikai szintér amerikai típusú – a szembenálló felek közti bizalmat lehetetlenné tévő – polarizációját vetítheti előre. (még akkor is, ha az irányváltás apró, de határozott lépésekben már jó ideje folyik.) Így aztán a választások éjszakáján Siegmar Gabriel nem véletlenül beszélt a politikai közép elvékonyodásáról. Mind kétségesebb ugyanis, hogy a későbbiekben egy a jelenlegihez hasonló – a német politika irigylésre méltó stabilitását megalapozó – nagykoalíció még egyszer létrejöhetne. Ami természetesen nem zárja ki, hogy a jelenlegi kormányzat akadály nélkül kitölthesse mandátumát.

Az igazi kérdés persze az, hogy a politikai szintér átrendeződése a rasszizmus felerősödésének, valamiféle náci fenyegetésnek az előhírnökeként értelmezhető-e. Minden bizonnyal nem. Az AfD ugyanis minden migránsellenességével együtt nem a szó náci értelmében rasszista. A párt állítólagos rasszizmusa nézetem szerint egy nagyon is megalapozott félelem kifejeződése. És ez a félelem nem annyira a bevándorlók egy részének kétségtelen agresszivitásában gyökerezik, mint inkább az attól való rettegésben, hogy az Angela Merkel elképzelte integráció alkalmatlan a német mainstream média által sommásan menekültek gyanánt emlegetett bevándorlók beilleszkedésének lebonyolítására.

Minden józan ésszel mérlegelő német állampolgár sejti ugyanis, hogy Németország nem az Amerikai Egyesült Államok és a XXI. század immár nem a XIX., vagy a XX. Az asszimiláció ma már nem automatikusan következik be, sőt ahol úgy tűnik, hogy már befejeződött, ott is gyakorta kiderül, hogy a teljes asszimiláció csak látszólagos volt, vagy éppenséggel disszimilációs folyamatok is beindulnak. (Ezt a tényt újabban az Amerikai Egyesült Államokban végzett számos kutatás is megállapította.) A XIX.- XX. századi asszimilációs technikák ilyen körülmények közt épp az ellenkező eredményre vezethetnek: a kisebbségeket a többségi arrogancia teszi agresszívekké, a többségieket az úgynevezett német-, francia-, angol-gyűlölet.

A helyzetet az súlyosbíthatja szinte már kilátástalanná, hogy a nyugati társadalmak a különböző nyelvű, kultúrájú, vallású közösségekkel való együttélés technikáit nem csak nem ismerik, de vehemensen el is utasítják. Legtöbbször anélkül, hogy tisztában lennének azzal, hogy miről is beszélnek. Egy romániai magyar számára mindez evidencia. Magyarán a Nyugat egyszerűen nem áll készen arra, hogy a szó valóságos értelmében integrálja, azaz eltérő nyelvű, kultúrájú és vallású állampolgárokként befogadja őket. A jelenlegi helyzet tehát nem annyira a migrációról, mint inkább a kisebbségi problematika súlyos tisztázatlanságáról szól.

Ez esetben a szorongás és a félelem mindkét részről – a „multikulturalizmusnak” álcázott asszimiláció és a gyakran démonivá növelt „rasszizmus” híveinek részéről is – felette indokolt. S ha továbbra is e két „alternatíva” közt kell választani, a tragikus következmények aligha lesznek elkerülhetők.

Fotó: civilhetes.net