Mindig is sejtettem, hogy én is ember vagyok. De hogy ennyire, az – 2015-ig – meg sem fordult a fejemben.

Amikor Angela Merkel kijelentette, hogy a multikulturalizmus megbukott, azaz tévedés volt azt hinni, hogy mi, eltérő kultúrájú emberek valamiféle szép harmóniában együtt élhetünk egymással, fájt, s mivel a „mi” Sarkozynk és az angolok Cameronja ugyanezt a gondolatot egyhangúlag ismételgette, egyenesen kétségbeestem. Kétségbeesésem csak fokozódott, amikor Angela Merkel Kolozsváron a Babes-Bolyai uraival maradéktalan egyetértésben kifejezésre juttatta, hogy Romániában nincs nemzetiségi kérdés, majd később az általunk, kisebbségiek által is megválasztott, de rögtön utána fennkölt románná átnemesült szász államelnökünk a tételt németországi látogatásakor – egyfajta paradox nagynémet konszenzus jegyében – szorgalmasan vissza is szavalta neki.

Aztán jött az akkor még a Wilkommenskultur mintapéldájaként aposztrofált, de később egyre inkább „migránsválsággá” lefokozott menekültáradat, amikor is Angela Merkel a német társadalom jelentős részével szembeszegülve, tárt kebellel fogadta az idegeneket. Miért tagadnám, a magam nem kevésbé tárt kebelével ismét szívembe fogadtam a Fraut. Vannak csodák! Egyáltalán nem paradoxon: én a még éretlen gyerekkorban belém táplált – és utána évtizedekig, ha nem is elvakult, de sokáig töretlen – kommunista hit jegyében mindig is szerettem volna hinni bennük. Mármint a csodákban. Angela Merkel igazi csodának tűnt, olyan európai politikusnak, aki nem csak arra volt képes, hogy szembeforduljon korábbi kisebbség-, implicite idegenellenes elfogultságaival, de a német Volkkal bátran szembeszegülve képes volt nem csak befogadni, de szeretni is a valóban szánalomra méltó, üldözött idegeneket.

De alig törültem ki szememből a meghatottság könnyeit (sok barátom tanúsíthatja, siralmasan érzelgős férfiú vagyok, az összes – akár csapnivaló – amerikai filmgiccset bátran végigkönnyezem, mert egy dolog a ráció és más dolog a szív), a kint és bent egyaránt szorongatott Angela Merkel körülbelül két héttel ezelőtt pártjának kongresszusán tiszta vizet öntött a pohárba. Az idegeneket meghatott szeretettel gyermektelen keblére ölelő Frau (hogy némiképp a mi Szilágyi Domokosunkat parafrazáljam) elmondotta akkurát, hogy a migránsoknak (lehetőleg tökéletesen) el kell sajátítaniuk a német nyelvet és kultúrát, magukévá kell tenniük a német viselkedésmódokat, és (ezzel nekem sem lenne gondom) maradéktalanul be kell tartaniuk a német törvényeket, de (nesze neked nyelvi koherencia!) mindez (vagyis az integrációnak becézett asszimiláció) nem válhat multikulturalizmussá, azaz nem alakulhatnak ki párhuzamos társadalmak.

Elképesztett az is, hogy mindez a magyarországi, sőt a romániai magyar sajtóban sem verte ki a biztosítékot. Hogy a német, az angol, a román sajtót a kijelentés a legkisebb mértékben sem sokkolta, az a nyugati nemzeteszmék ismeretében magától értetődő volt.

Pedig ezek miatt a mondatok miatt akár Adolf Hitlert is elfoghatta volna az irigység. Angela Merkel ugyan nem fizikailag akarja megsemmisíteni az idegeneket (ez olyan infantilis barbárság, amit értelmes és ép erkölcsi érzékű ember nem követhet el), hanem pszichikailag, erkölcsileg, kulturálisan. Ezt a gyöngédséget a Nyugat értelmes és ép erkölcsi érzékű, az emberi jogokért lelkesedő politikusai ma is menetrendszerűen elkövethetik.

Vegyük sorra! Az, hogy a bevándorlóknak meg kell tanulniuk németül, magától értetődő. Az is, hogy meg kell ismerniük és tiszteletben kell tartaniuk a német társadalom hagyományait, szokástrendjét, illetve hogy tiszteletben kell tartaniuk a német állam törvényeit. Az azonban, ami ezután következik, mellbevágó.

Mert mit is jelenthet az utolsó két megszorítás? Azt, hogy a muszlimoknak a német társadalmon belül jószerével közük sem lehet egymáshoz, azaz kulturális vonatkozásban nem alakíthatnak ki „párhuzamos társadalmakat” (értsd: többé-kevésbé autonóm kulturális közösségeket). Ezen az alapon azonban a helyhatóságok, a szakszervezetek, az alternatív művészeti áramlatok, a szólás- és gyülekezési szabadság, azaz a demokrácia minden kelléke szeretetteljes mosollyal kiiktatható. A kettős identitás, a német és a muszlim kultúrához való egyidejű tartozás, illetve a nyilvános két- vagy többnyelvűség a sajtó által máris gleichschaltolt német univerzumban továbbra is kizárt. Legfeljebb a vallás fogadtatik el, igaz, az is csak fogcsikorgatva. (Hátha éppen ebben a tényben rejlenek az úgynevezett párhuzamos társadalmaknak tulajdonított „németgyülölet” gyökerei?) A kultúrák közül – a német Willkommenskultur jegyében – egyetlen egy elfogadható: a német. De ha a muszlimoknak maradéktalanul asszimilálódniuk kell, akkor előbb-utóbb a németeknek sem lesz más választásuk. Minden – és ismételten – a „németség” definícióján múlik. A demokratikus német egységet felválthatja az ismét antidemokratikus „német” kizárólagosság.

A játék korántsem babra megy: azokat a „menekülteket” (legyenek akár nők vagy gyerekek), akik „vonakodnak” lelkesedéssel fogadni a német gyöngédséget, drákóian fogják büntetni, a juttatásokat is megvonják tőlük, legalábbis részben.

Adolf belebukott a dologba, Angela feltehetőleg nem fog. Ha a német szélsőjobb észhez tér, ráébredhet, hogy Merkel némi sztálinizmussal megspékelve (lásd a hírhedett kilencperces vastapsot), voltaképpen az irányzat legdédelgetettebb eszméit valósíthatja meg. A reakciósan primitív fajgyűlölet helyett a progresszíven kifinomult kulturális kizárólagosságot. 

Fotó: p3k.hu