A XXI. század Romániáját aligha jellemezhetnők találóbban, mint – a Cioloș-kormány költségvetés-tervezetének kapcsán fellobbant – országra szóló dilemmával: templomot vagy iskolát (urbánusabban: templomot vagy autópályát). A kérdést a Ponta-kormányt megbuktató tüntetők élezték ki, és juttatták el a közvéleményhez a „Templom helyett iskolát” jelszavával. A több tucatnyi ember halálát követelő bukaresti tűzesetet megelőzően jutott ugyanis nyilvánosságra, hogy Romániában 18.000 templom működik (az éppen épülőkről nem is beszélve). Az általános iskolák száma azonban mindössze 4.700, a kórházaké 425.

S az európai uniós szabályok miatt a 4.700-ból 1.160 iskola is működési engedély nélkül üzemel, ugyanis az épületekben nincs vezetékes víz és vízöblítéses illemhely. S a tűzesetben megsérült betegek egy része sem csupán égési sérüléseibe, hanem a bukaresti kórházak katasztrofális higiéniás állapotaiba (értsd: a velük járó fertőzésekbe) halt bele.

Ezek mellett már csak másodlagos jelentőségűnek tűnhetne, hogy az épülő autópályák 2016-os finanszírozása helyenként egyharmada, másutt alig egynegyede a 2015-ösnek.

Magától értetődőnek, azaz a normalitás jelének tűnt, hogy a parlament elé terjesztett költségvetés-tervezetben a Cioloş-féle – szakértőnek aposztrofált – kormány egyetlen lejt sem irányzott elő templomépítésekre. Csakhogy a tény nyilvánosságra kerülését követően a frissen kinevezett européer államfőt (az Európai Bizottság volt mezőgazdasági biztosát) maga a román pátriárka hívta fel telefonon. És láss csodát, a román nemzeti érdekeket Brüsszelben oly határozottan képviselő Cioloş késedelem nélkül beadta a derekát. Folytatódnak a templomépítések. Be fogják fejezni a Nemzeti Üdvösség Katedrálisának címzett 120 méter hosszú, 120 méter magas és 70 méter széles, egy milliárd lejbe (tehát egy jókora autópálya-szakasz árába) kerülő megaépítményt, a Ceauşescu-féle Nép Palotájának méltó párját.

Igaz, az egyház pénzügyeit vizsgáló (!) Számvevőszéket a kormány még nem rendelte vissza. Annak ellenére sem, hogy kiderült: az egyház, miközben az országban milliók nyomorognak, meglehetősen nagyvonalúan bánik az adófizetők pénzével. Vannak olyan egyházi személyek, akik papi munkájuk mellett az egyház keretén belül folytatott laikus tevékenységek, úgymint könyvelés, adminisztráció, lapszerkesztés stb. után is felveszik a – 60-80 százalékban az adófizetők pénzéből finanszírozott – javadalmazásukat. Az állam által folyósított szubvenciók elköltése is homályos. Úgy tűnik, az egyháznak eleddig nemigen kellett elszámolnia az állami támogatásokkal. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy ezután el kellene, hiszen az egyházfő őszentsége a pénzügyminisztert is felhívhatja telefonon, aki (ezek után) üdvözülésére való tekintettel, akárcsak Dacian Cioloş, késedelem nélkül beadja a derekát.

A magyarázat egyszerű. A román közvélemény számára – az üdvözülés kétségbe általam sem vont lehetőségétől (mert ugyebár ki tudja?) eltekintve is – a legfontosabb nemzeti intézmény nem az Elnöki Hivatal, nem a Kormány, még csak nem is a Parlament, hanem a Nemzeti Egyház és Hadsereg – a román nemzeti lélek, illetve a román föld legfőbb garantőrei.

Azaz, ismét ugyanahhoz a jól ismert nacionalizmushoz juthatunk vissza, melyből Románia minden problémája származik. Ez magyarázhatja azt a paradoxnak tűnő tényt is, hogy miközben országunk Európa egyik – természeti, sőt emberi adottságait tekintve is – leggazdagabb országa, a nemzeti jövedelem, s ebből következően az életszínvonal és az intézményi struktúra tekintetében az utolsók közé tartozik.

Az adófizetőknek nem csak egy túlméretezett egyházat és hadsereget kell üzemeltetniük, de egy szintén túlméretezett állami adminisztrációt is. A nemzet érdekeit kivont szablyával védelmező jó románokat ugyanis az államnak – kockázatos erőfeszítéseikért – valamivel kárpótolnia kell. Azaz: el kell tartania őket. Mert ha nem, a magyarok, a cigányok és más nemzetiségűek (a németek és zsidók immár kihulltak a pakliból) könnyen kiszoríthatják életterükből a „románokat”.

A nemzetinek deklarált egyház (a BOR) kiemelt szerepe és megbecsültsége „végső soron” érthető. Még akkor is, ha a román Alkotmány „nemzetállam” kitételét nyugatias „állampolgári nemzet” gyanánt aposztrofáló liberális értelmezéseket látványosan leleplezi. Az erdélyi románságot valóban (s itt iróniának nincs helye) évszázadokon át az ortodox egyház tartotta meg identitásában. S ezt a tényt a román értelmiség és – általa a román közvélemény – mindig is elismerte és értékelte. Rebreanu Ion című regényének Belciug pópája a regény zárlatában (mellesleg épp a templomépítés nagy művének köszönhetően) annak ellenére is egyfajta nemzeti hőssé magasztosul, hogy korábban a falu tetőtől talpig tisztességes tanítóját – közvetve ugyan, de tevékenyen – felfüggeszteti állásából és Iont, a regény imponálóan szorgalmas, bár Belciughoz hasonlóan rémisztően céltudatos paraszthősét magyar börtönbe juttatja. Ő, a román pópa!

A nemzeti egyház (immár a belciugi önvédelmen messze túllépve) azóta immár maga is a magyar hatalomnak egykor és azóta is joggal felrótt nemzeti térhódítás eszközévé vált. A horribilis templomszám egyebek közt abból is következik, hogy az ortodox egyház olyan településeken is templomokat épít, ahol ortodox hívők alig, vagy egyáltalán nincsenek, de a jövőben – a klérus felfokozottan szent meggyőződése szerint – lenniük kell majd.

A templom és – egy modern nemzet értékrendjében nem kevésbé szent – iskola, egészség- és közlekedésügy szembenállása tehát korántsem a román népesség (egyébként kétségtelen) vallásosságából, mint inkább az egyház nacionalizmusából következik. Ez az európai államok átlagához viszonyítva szinte már középkori, manapság legfeljebb a muszlimmal rokonítható, önmagában nem elítélendő vallásosság is magának a nacionalizmusnak az egyik következménye. Ebben a nem-román nyilvánosság elől gyakorlatilag elzárt szférában ugyanis a közbeszédből az Európai Unió elvárásai miatt némileg kirekesztett nemzeti elfogultságok továbbra is akadálytalanul virágozhatnak. S a román nacionalizmust a román átlagember épp úgy szívébe zárta, mint a magyar a sajátját. Legfeljebb az különös kissé, hogy mindezt az eltökélten antiklerikális Unió a románok esetében zokszó nélkül veszi tudomásul.

Fotó: atitudini.wordpress.com