A terrorizmus célja, hogy a félelem, a gyász és a szorongás beköltözzön a szívbe. És ott maradjon sokáig, hogy felülírjon mindent, amit az életünkről, annak alapértékeiről, céljairól gondolunk. Ne párizsi legyél, hanem egy kiszolgáltatott, remegő ember, aki nem mer kilépni az utcára. Aki azon töpreng a négy fal között, hogy ez csupán a kezdet, és újabb akciók, újabb halálos áldozatok várhatók, vagy talán most egy ideig biztonságban van a saját félelmébe zárva.

A világ most gyászol, és egy kicsit mindenki párizsi. Ahogy a bukaresti tragédia után is történt, persze egészen más okokból. De az értelmetlenség, a megdöbbenés közös, mint ahogy a nyomán feltámadó közösségérzés és szolidaritás is egyre erősebbé válik. Talán ilyenkor jutunk el oda, hogy minden különbözőségünk, kicsinyes vitáink ellenére is összetartozunk, európaiak vagyunk, egyetlen családként hiszünk a testvériség, szabadság, egyenlőség eszméiben. Miközben újabb és újabb kihívásokkal küzdünk meg: válságok, politikai széthúzás, menekültáradat, terrorizmus.

Én magam is félek, nem tagadom. Ugyanarra gondolok, amire a füstölgő Pentagont látva gondoltam jó pár évvel ezelőtt: milyen, mekkora háború várható? Mikor jut egy politikus arra a felismerésre, hogy azzal mindenki veszít? Ártatlanok vére nem mossa el az ártatlanok vérét, még akkor sem, ha sokaknak az első gondolata most a bosszú, a rendrakás kíméletlen vágya. Miközben az igazi kihívás nem ez, hanem hogy mikor áll helyre a mi rendünk, a mi elveink és értékeink szerint lüktető és sokszínű, egy kívülálló szempontjából akár kárhozatosnak is tűnő rendünk. A liberális demokrácia keretei között szerveződő, magától értetődő rend. Ez a mi dolgunk. Dolgozni a saját életünkön: védeni és megélni azt. Hagyni, hogy a gyász után újra ellepi a párizsi, londoni, bukaresti és budapesti utcákat. Újra jelennek meg majd lapok, újra lesz majd rock koncert. Így lesz a gyásznak méltósága, értelme, perspektívája.

Félek tehát, mégis bizakodom. A családomra gondolok. Erre az olykor széthúzó, sokfajta sebességről álmodó famíliára, amelynek tagjai néha látványosan kakaskodnak, máskor látványosan kibékülnek. De talán ennek a családnak is ugyanaz az erőssége, mint a többieknek: baj esetén összezárnak, egymásból merítenek erőt. A világ félelmetes tempóban és mértékben sodorja elénk az újabb és újabb kihívásokat, amelyekre nagyon nehéz megtalálni a megfelelő válaszokat, reakciókat. A kultúrák harca a sokévnyi viszonylagos béke és egymás mellett élés után megint félelmetesen élesedni kezd. És olyan könnyű most engedni a zsigeri reakcióknak, lebontani mindazt, amit a kultúra nevében, annak égisze alatt felépítettünk. Könnyű engedni az erőszaknak, amely újabb erőszakot követel. De vajon a történelem során hányszor oldott meg bármit is az elszabadult indulat? Hacsak úgy nem, hogy mindent elsöpört az útjából, és a túlélők építettek új világot a régi romjain.

Most ahhoz is erő kell, hogy ne engedjünk a talán jogosnak tűnő gyűlöletünknek. Miközben felmérjük a veszteségünket, azt is meg kell tudnunk, hogy miképpen lelhetünk ebből megerősítésre, hosszútávra szóló tanulságra. Hogyan lehet ebből erkölcsi tartást nyerni. Az áldozat drámáját megérteni.

Képzeletben most nekünk is ki kell mennünk a párizsi utcákra. Virágot vinni, fejet hajtani, majd a puszta életünkkel demonstrálni: itt vagyunk. Továbbra is. Ugyanúgy. Talán még kicsit büszkébben is arra, hogy kik vagyunk, mi vagyunk. És főként arra, hogy kik leszünk majd, ha minden elvonult.