Miközben folyt az emlékezés és az összetartozás tényeinek felsorolása, a múlt legyőzésének vágya, a vágyak és a valóság finom/nyilvánvaló keverése, az ellenségkép színezése és a bennünket elválasztó határok fölé való emelkedés minősítése, azon vívódtam, szabad-e ilyen pillanatokban (napokban, hetekben) eretnek gondolatokat csatolni az évfordulóhoz, a nemzeti tragédiához.

Vagy inkább annak meghaladáshoz kellene lehetőségeinket mozgósítani… A meghaladás többféle lehet: politikai, emberi, történelemi, lélektani, neveléstechnikai. Ahány megközelítés, annyi feldolgozás, továbblépés vagy mocsárba süllyedés, belesüppedés az önsajnálatba: a jóvátehetetlenség tragédiájának fokozásába, a veszteség átörökítésébe nemzedékről nemzedékre.

Bevallom, történészfelem az átörökítést támogatja, tenni valamit, hogy ne merüljön feledésbe az 1920-as, a győzők által diktált Párizs környéki béke és az azt követő családi, emberi, etnikai, államéleti és a lelki-szellemi szférában lejátszódó tragédiák sora, a hontalanság és a számkivetettség, a kisebbséggé válás története. Felderíteni minél többet abból ami megesett velünk. Veletek. Velük.

Ugyanakkor ilyen alkalmakkor – a nemzeti összetartozás és szétszakíthatatlanság hangsúlyozása, a tudat és közösség, lélek és érdekazonosság alkatrészeinek, tényeinek emlegetése közben – valami mégis hiányzik, ami közvetve ugyancsak Trianon következménye. Ami a békecsinálás, határvonogatás, jutalmazás és győzelmi mámor nélkül talán meg sem történt volna. És ez a másik felem a történészi józansággal dacoló, azzal szembeszegülő szubjektív alkat.

Hiányzik az emlékezésekből, az összetartozásból annak vállalása, hogy a szétszakított nemzet részei voltak a holokausztban megölt magyarok és/vagy zsidó-magyarok, magyar zsidók tömegei. Hogy az 1938-ban és 1940-41-ben visszatért részek lakóinak egyrészét, több mint félmillió embert megbélyegeztek, törvényekkel és erőszakkal kilöktek a politikai és szellemi nemzetből, nem lehettek annak tagjai, nem élvezhették a visszatérést, az összetartozás erejét, örömét, már-már melegét. Tőlük megtagadták a kisebbségből a többségbe kerülés élményét. (Ha egyáltalán kívánták volna annak megtapasztalását...)

Lesz, aki majd bosszankodik e sorok olvastán, és felhördül: még ezekben a szent pillanatokban is ez jut eszébe a sorok írójának, nem tud fölülkerekedni egy percre sem? Pont a trianoni gyalázat és tragédia évfordulója közelében kellett a Saul fiát díjaznia a Cannes-ban a nemzetközi filmguruknak?

Pedig az állítás – a történelem szubjektív átértelmezése – logikusan következik az 1920-as békediktátumból. Nem először írom le, hátha valaki egyetért velem. Ha nem lett volna olyan kegyetlen, vak és elfogult a béke, amely Magyarországot, az Osztrák-Magyar Monarchia keleti tagállamát körbenyírja, szétforgácsolja, magyar népességét más-más államok fennhatósága alá utalja, akkor talán Magyarországon nem a revízió és a revans lett volna az elsőszámú politikai vezérgondolat két tévtizeden keresztül. Akkor talán nem csatlakozik Németoszághoz, nem köt vele szoros szövetséget, nem tart ki mellette a végsőkig, vezetői talán bölcsebbek és előrelátóbbak lettek volna, a kiugrás lehetőségét nem mulasztják el. Nem megy bele abba, hogy a nácik által követelt zsidótlanítás magyarországi lebonyolítását (zsidó törvények és rendeletek, a zsidók munkaszolgálatos századokba való beszorítása, a polgári lakosság összeterelése, gettóba zárása, az országhatárig történő kiszállításának megszervezése) magára vállalja.

Mondom, Trianon nélkül talán mindez elmarad. Azért kell hát erre is emlékezni a nemzeti összetartozás napján. És ha már megtörtént, hívjuk őket magunk közé – legalább gondolatban – az összetartozás megvallásának és vállalásának mindennapjaiban.