Nemes Jeles László filmje a Saul fia négy díjat is elhozott a cannes-i filmfesztiválról. Ilyen már évtizedek óta nem volt. A magyar közvélemény olyasféle reakciókkal fogadja a nemzetközi mértékkel is nagy sikert, mint annak idején Kertész Imre irodalmi Nobel-díját. Gyakorlatilag senki nem látta a filmet a megszólalók közül, néhány részlet megtekinthető a neten, de ez a legkevésbé sem zavarja a véleményalkotókat.

Ami tudható: újabb holokausztfilm készült, és a filmipart eluraló üzleti szemlélet ezt a műfajt jutalmazza, különösen művészfilmek esetében. Békés, hazai, kormányközeli véleményformáló értelmiségünk egy kis szalonzsidózással lereagálta az ügyet, hogy lám-lám minket neveznek fasisztának, amikor ilyen sikeres filmeket támogatunk a szűkös filmalapból. Akik pedig várakozással tekintenek a bemutató elé, netán büszkék is lennének a magyar sikerre, azok nyilván liberálisok, idegenszívűek, hiányzik belőlük a magyar érzés. Ez utóbbi nehezen definiálható, de teljes és komplett fasiszták beleférnek, Nobel-díjasok ritkábban.

A hírt közreadó internetes sajtóoldalak komment-szekciójában nehéztüzérségi harc zajlik a megszokott színvonalon. Azt, hogy eltérő vallású, világnézetű és értékrendszerű emberek elegye a magyarság, eddig is tudtuk, s arról is vannak fogalmaink, mekkora hányad olvas könyveket, néz művészfilmeket. Ami lassan már unalmas, hogy szinte indulásból minden téma egy bal – jobb vagy magyar – nemmagyar purparlévá alakul, s leginkább a Fradi – Újpest szurkolótábor vitakultúrájának eszközeivel.

Ebbe a közállapoti hangoskodásba csendül bele legfölülről a bevándorlás-ellenes konzultáció az országvezető és népe, a halálbüntetésről szóló vita a nemzet és Európa között, valamint a holokauszt, Horthy, Kádár és a magyar történelem közismert tényeinek aktuálpolitikai megvitatása pártszimpátia alapon a ketrecharc szabályaival. Nyilván belefér a dolog a chemtrailező, világösszeesküvést leleplező, illiberális és szívcsakrás sumerológia jelenségei közé a fokozódó helyzetben.

Furcsán paradox helyezkedés zajlik a sajtómunkások és kaméleonok között. A Jobbik menetelése olyan meggyőzőnek tűnik alulnézetből, hogy nem látszik túl nagy rizikónak kicsit (úriemberesen) rasszistának lenni, kicsit nemzeti színűbbé festeni magunkat, búslakodni Trianonon sat. Míg a Jobbik meg elindult a középpárti visszafogottabb viselkedés irányába. Valahol középúton létrejöhet egy találkozás, amely teljesíti a csodavárók minden álmát, véget vet a weimarizálódásnak, és teljes mértékben elveti a demokratikus álcát, amit a Fidesz nem mert megtenni.

De bizonyára van, lennie kell, egy normalitásnak is ebben a magyar világban.

Csak emlékeztetőül és tanulságul egy régi adoma (mai szóval story) a régi békebeliségből. A vidéki város lovas szobrot rendel az országos nagyság szobrásztól dicsőséges történelmi témakörben. El is készül az alkotás, és a városatyák a kifizetés előtt testületileg megtekintik a főtér jövendő díszét. Járják körül a szobrot, s teszik a megjegyzéseket: mintha vékony lenne a lába, és a szügye is keskeny, a marja meg inkább alacsonyan van… Mire kifakad a művész: Nem lú ez, hanem szobor!