Meghalt Nicolae Balotă.

Egyike volt azoknak a román kultúrembereknek, akiket nagyon jól – nem ismertem. És most már sohasem pótolhatom be, most már nem reménykedhetek abban, hogy egyszer talán mégis valahol.

Annak a Szebeni Irodalmi Körnek volt a tagja, amelyet már évek óta tanulmányozok: mindent elolvasok, ami csak a kezembe kerül, és gondolkodom, hogy lehetett. Hogy lehetett, hogy a bécsi döntés után, amikor erdélyi románok lévén lelkesen acsaroghattak volna a magyarok ellen, inkább a tanulást, a nyitottságot, a kíváncsiságot és a szellemi kalandozást választották, és Blaga segítségével és irányításával megteremtettek valamit, ami nem volt olyan káprázatos, mint a 27-esek (Cioran, Eliade, Ionesco, Noica) tejútja, de bizonyos értelemben sokkal hasznosabb. Semmi vasgárdás hevület, viszont nagyon sok megértési vágy a fiatalkori elfogultságok mellett.

Ion Negoițescu irodalomtörténész, Radu Stanca és Ştefan Augustin Doinaş költő, I. D. Sîrbu, aki elsősorban emlékíróként lett híres 1989 után – többek között ők azok, akik mellett Balotă az ifjúságát tölti. Ez a nemzedék a legrosszabb korban született, bele a „kommunizmus” építésének örvényébe; Doinaş máig sem kielégítően tisztázott körülmények között „aláír”, Sîrbu „karrierjének” egyik stációja a politikai fogolyság, s maga Balotă is megjárja a poklot, a Bărăganba deportálják (Visky András onnan ismeri), aztán nyilván megzsarolják, és besúgó lesz, N. C. Munteanu, a kiváló újságíró még egy meglehetősen elvakult toplistára is felveszi.

Én azonban nem így és nem ezért emlékszem reá, és nem ezért szerettem volna találkozni vele. Hanem egyrészt azért a káprázatos intelligenciáért, amely az abszurdtól Arghezi költészetéig mindent asszimilált és mindent elemzett; másrészt azért, mert a Szebeni Irodalmi Körre vonatkozó kíváncsiságom kielégíthetetlen; harmadrészt azért, mert megtanult magyarul, és egy könyvet is írt Romániai magyar írók címmel; negyedrészt, mert Kolozsváron született, azon a régi, sokak visszasírta Kolozsváron, amely már csak azért is tökéletes, mert régen elmúlt.

Ezúttal csupán a harmadik pontnál állok meg. Hány kortárs román író venné nem is a fáradságot, hanem a nagyvonalúságot és a tudást, hogy Áprilytól Karácsony Benőig és Dsidától Szilágyi Domokosig (vagy László Noémiig) mindenkinek az életművét elolvassa, kijegyzetelje, és megpróbálja megérteni? (Mielőtt elkezdenének potyogni a könnyeink: magyar sincs sok, aki meg tudná tenni ezt a román irodalommal. Nekünk legyen mondva.)

„Nicu bácsi” – emlegette olykor Visky András. Talán ezt is szerettem benne ismeretlenül is: hogy „Nicu bácsiként” lehetett emlegetni. Most pedig meghalt, és úgy érzem, minden furcsa kanyarja ellenére nagyon jó lett volna találkozni vele.