„Felmérés: a románok tényleg nem szeretik a magyarokat” – olvasom többfelé, ennek az újságnak a virtuális hasábjain is, melybe most írok, s valósággal mellbe vág az a problémátlanság, amivel a nemzetneveket használja mindenki. Mintha senki nem hallotta volna azt a viccet, mely szerint az egyik szomáliai gyermek megeszik két banánt, a másik nem eszik egyet sem, és éhen hal, átlagban tehát a szomáliai gyermekek ettek egy banánt. Bizonyára jobban is el lehet mondani, de most nem a csattanó a lényeg, hanem az, mekkorát csal egy bármilyen alacsony hibaszázalékkal elvégzett felmérés, és a leginkább, a legsúlyosabban, a legmegbocsáthatatlanabbul éppen abban csal, amit a legnehezebben vagyunk képesek kezelni: az érzelmi viszonyulás tekintetében. Egészen más ahhoz viszonyulni, hogy „ettek egy banánt”, mint ahhoz, hogy „éhen hal”. A statisztika teljesen összezavarja és átveri azt, aki szemügyre veszi, mert úgy tesz, mintha az emberekkel különféle számtani műveleteket lehetne végezni, s ebből a képtelenségből még hiteles következtetéseket is le lehetne vonni.

A hógolyó meg vidáman gördül tovább: a cikkhez egy csomó komment érkezett, nagyrészt olyanok részéről, akik megerősítve látták saját feltevéseiket. „Nem baj, mi sem őket”, „végre kiderült” és virgonc társaik pancsoltak egymás mellett a lájkolások tengerében. Holott egy előítéletről van szó, melyet „ők” és „mi” egyforma lelkesedéssel táplálnak és -unk.

Éppen ezekről az előítéletekről, ezekről az elővigyázatosan kezelendő „ők”-ről és „mi”-kről írtam legutóbbi bejegyzésemet az adevărul.ro-n. Az egyik bekezdésben megfogalmaztam néhány sztereotípiát a „románokról”, a másodikban „a magyarokról”, s elég keserűen (akkor kérdeztek meg a fenti felmérés eredményeit illetően) azt fejtegettem, milyen ostobák is vagyunk nemzetiségtől függetlenül. A kommentekben ugyanazt tapasztaltam, mint a maszol.ro Facebook-oldalán: azok lihegtek a legtöbbet, méghozzá gyakran rendkívüli dühökbe gurulva, akik egyértelműen igazolták, hogy csak előregyártott sémák szerint képesek gondolkodni.

1990-ben, érettségiző koromban, nagy kavargás volt a világban. Mi, brassaisok, az akkor még a Deák Ferenc utca elején álló anyafarkas köré gyülekeztünk, ott tárgyaltuk meg Marosvásárhely márciusát. A legtöbb román méltatlankodott, kerülgetett bennünket, magyar középiskolásokat, gondolkodott, milyen ürüggyel üthetne meg – a statisztika fényes győzelmet arathatott volna.

Egyszer csak odajött egy ápolt külsejű, ősz hajú, ötvenes úr, és azt mondta a vitatkozóknak, akik éppen ott tartottak, hogy „acuma ei vor sarea şi marea” (nekik most a comb is kell, a bárány is), mármint a kisebbségieknek: én ortodox vagyok, meg tudom mutatni a személyimet (jól van, jól van, zúgott a tömeg engedékenyen), mégis azt mondom, itt együtt kell élnünk, ha már így hozta a sors. Még két forduló (ilyen helyeken senki nem ért egyből), aztán elment.

Azóta is azon gondolkodom, ő „román” volt? Ha román volt, mit ér a statisztika? Vagy a statisztika erősebb lenne, mint néhány emberi mondat? Erősebb, mint maga az ember? Vagy jönnek majd a „kivételeket” emlegető kommentek?

Legyen nekik könnyű a föld.