Rossz idők járnak manapság az orosz kémekre. Úton-útfélen leleplezik őket, elképzelni nem tudom, hová tűnt ilyen gyorsan a nemrég még rettegett KGB profizmus, amelytől a Szovjetunió széthullása és a szolgálat átkeresztelése után is változatlanul tartott a Nyugat. Csúnyán melléfoghatott az ex-KGB-s elnök, ha ügynökeit olyan titkosszolgálatok leplezik le, amelyek soha nem voltak tényezők ebben a kusza, a mindennapi ember számára teljesen érthetetlen, felfoghatatlan és átláthatatlan kémvilágban.

Magyarország csúcsügynököt fogott, mert nemcsak új generációs fasiszta Kovács Béla, hanem a második legnagyobb párttá vált magyar formáció brüsszeli képviselője is. De Lettországban is bajba került az orosz-lett Mucuska, Tatyjana Zdanoka, úgyszintén Európai parlamenti képviselő. Ellene a lettországi biztonsági szolgálat indítványozott vizsgálatot, kideríteni, hogy az ország leghangosabb kisebbségi képviselője valóban Oroszország érdekében befolyásolja Lettország politikai életét és ássa alá a baltikumi ország „állami alapjait”.

Ukrajnában orosz újságírók lepleződtek le, akik újságíró igazolványuk birtokában és a sajtószabadsággal visszaélve tulajdonképpen „terrorista és kémtevékenységet” folytattak. Például nyíltan szimpatizáltak a szakadár fegyveres oroszokkal, filmezték akcióikat, szakadár szimbólumokat (György-szalagot) viseltek.

Nos, vagy egy félresikerült orosz Argó-akció és a KGB/FSZB látványos leépülésének tanúi vagyunk, vagy épp azt szemléljük tátott szájjal, hogyan hal ki az európai emberből, újságíróból és politikusból a szolidaritás, a valós demokrácia és jogállam iránti igény, miként asszisztálunk – nemcsak hogy tétlenül, hanem jóváhagyólag – ahhoz, ahogy a mi kis weimari köztársaságainkból szemünk előtt építik fel újra a tehetetlen nemzetközi intézmények és új Führerek Európáját.

Nem Kovács Bélát siratom, s azért sem fáj a szívem, hogy netalán ez a kémcirkusz megárt a bakancsosok imidzsének, egy-két százalékkal visszavetve EP-esélyeiket. A Jobbiknak nem kellene helye legyen a magyar politikában, az általa terjesztett eszméknek a magyar közgondolkodásban. De ha már a cél szentesíti az eszközt, akkor azt hiszem, sokkal nagyobb a baj annál, mint hogy ők – remélhetőleg átmenetileg – virágkorukat élik Magyarországon.

A gazdasági válságok mindig, elkerülhetetlenül társadalmi-politikai válságokba torkollnak, amelyek  megteremtik a maguk torzszülötteit. Ahogy most is történt Európa legtöbb államában kisebb-nagyobb mértékben. Ezeknek a pártoknak és eszméknek a népszerűsége ugyanolyan mulandó lehetne, mint maga a válság, hiszen tudjuk a történelemből, eddig mindegyikből kilábalt az emberiség. Csak nem mindegy, hogy hogyan és milyen áron. Macerás dolog ugyan a demokrácia, játékszabályai szerint játszva nem könnyű visszaszorítani az „ordas eszméket”, de talán még veszélyesebb ezeket ürügyként használni újabb tekintélyelvű, titkosszolgálati módszerekkel operáló rezsim bebetonozásához. Mert a beton tartós, a lakossági politikai szimpátiák pedig változékonyak.

Nem Kágébélát siratom, hanem azt, hogy a pillanatnyi érdek miatt a hosszú távú érdekeket áldozzuk fel. Nem egy szélsőjobboldali politikus  jövője izgat, hanem az, hogy miért nem merül fel az, hogy bármilyen eszméket valljon is, joga van nyílt tárgyaláshoz, ahhoz hogy védekezni tudjon. A társadalomnak, a közvéleménynek pedig egy demokratikus jogállamban joga van ahhoz, hogy tisztán lásson, ne pedig azzal etessék, hogy az üggyel kapcsolatos információk titkosak.

Becsületszóra higyjük el, hogy kém volt? Nem csak azért nem hiszem, mert eleve nevetséges a vád, hanem azért, mert az elmúlt években becsületszóra kellett elhinnünk azt is, hogy más ellenzéki politikusok egész sora korrupt, érdekes módon mindig az aktuális legnagyobb ellenfél egyik ígéretes üdvöskéje vagy épp nagyágyúja (kormánypárti politikus ellen még véletlenül sem derült ki semmi), utána aztán – miután jól derékba tört a vádlott karrierje, újra jól megtépázódott pártjának hírneve és bizalmi indexe – a bíróság több éves huzavona után jogerősen megállapította ártatlanságát/ártatlanságukat. (Lásd az épp e napokban jogerősen felmentett Molnár Gyula esetét is.) Véletlenek biztosan vannak, bár én személyesen nemigen hiszek bennük, de elég nehéz véletlennek tekinteni, hogy Magyarországon az utóbbi években, minden nagy ügy épp kampányban derül-robban ki. És az is furcsa véletlennek tűnő egybeesés, hogy amint a Jobbik átvette a vezető ellenzéki párt szerepét, azonnal akadt soraiban egy orosz kém, meglett az első Jobbik botrány is.

Persze, a sajtó vevő a kémbotrányra, nem véletlenül – az olvasó szereti a kémügyeket, a néző a kémfilmeket, legalább annyira vonzó, érdekes ez a világ, mint a Grál vagy az e körbe tartozó misztikum. Borítékolt kasszasiker, borítékolt példányszám. A bulvársajtó az olvasottságra hajt, a demokratikus orgánumok pedig leginkább azzal a dilemmával küszködnek, hogy hogyan lehet kiállni egy szélsőséges politikus mellett, akinek pártját a magyar társadalom szégyenének tartja. S ebben a nagy dilemmázásban elvesztődik a lényeg, mégpedig az, hogy hogyan lehet egy jogállamban, bárkit úgy megvádolni, hogy egyetlen bizonyítékot sem mutatnak fel ellene, esélyt sem kap a tisztességes eljárásra, védelemre.

Ilyen vádat bárki ellen lehet kreálni, ha a nyilvánosság már nem kötelező. És mit szól majd a demokratikus magyar és európai sajtó akkor, ha nem egy szélsőséges, hanem egy demokratikus párt politikusa, vagy bármilyen más közszereplő ellen húzzák elő a tarsolyból ugyanezt? Lesz akkor majd erkölcsi alapja másképp viszonyulni, mint Kágébéla esetében? Aligha.

Nyilván nehéz a kémváddal vitatkozni, hiszen annak minden tényezője ismeretlen. Nem is ez a dolga a közvéleménynek, hanem a nyilvánosság kikényszerítése. Volt rá számos példa a világpolitikában, hogy ügynökök, kémek lebuktak, voltak nyilvános perek is, s mindezt meg lehetett tenni anélkül, hogy azt adott titkosszolgálat a szükségesnél többet teregetett volna ki. Nem kellett ehhez ügynökeit lelepleznie, működését veszélybe sodornia. Jogállamban még a titkosszolgálat is egy kézben tartható, felügyelhető, elszámoltatható és kötelező szabályok korlátai közé szorítható szervezet (bár biztos, hogy mindegyik megpróbálja túllépni azokat). Tekintélyelvű rendszerekben annál kevésbé. Itt elég a legátlátszóbb, legnevetségesebb vád a perhez, a fej- és szabadságvesztéshez. A lenini-sztálini utat szemmel láthatóan tartósan kikövezték mifelénk.

A Kovács Béla ellen felhozott kémvád rossz vicc, de hat. Kovács tipikusan az a személy, akit eleve nem választana a KGB utód, de egyetlen más titkosszolgálat sem hasonló esetben, hiszen elsődleges célpont – orosz feleség, oroszországi rokonok, barátok, tanulmányok, oroszországi kapcsolatok és hangos kiállás Oroszország mellett. Maximum fordítva működne: ha más titkosszolgálat szervezte volna be Oroszország ellen kémkedni.

Továbbra sem Kovács Bélát siratom. És nem Tatyjana Zdanokát, és nem is a György-szalagos, Kelet-Ukrajnában talán kifogásolható újságírói etika mentén filmező, letartóztatott orosz újságírókat. Hanem az európai álmot. Azt, amivé ez az álom vált, hovatovább rémálommá. (Azért még mindig hiszek benne, szebbet mindmáig nem álmodtunk. S azt is hiszem, hogy egyszer valósággá válik.)

Álmaink Európájában ma nem követelik az újságíró és civil szervezetek foglyul ejtett újságírók szabadon bocsátását, mert azok oroszok. Az épp aktuális rossz oldalon születtek. Nem követelik a vád bizonyítását közszereplők ellen, mert azok nem a szimpatikus oldalon állnak.

És mi van, ha fordul a kocka, és változik a szimpátia, más lesz a jó oldal – rossz oldal aktuális besorolása? Késő bánat?