Többen észrevették már, hogy az utóbbi években elég gyakran hivatkozom Széchenyi Istvánra. Egyik szatmárnémeti olvasónk a Nem bombasiker című jegyzetem kapcsán, egy picit idegesen (mintha féltékeny volna rám, mintha tőle is elvenném) azt írja, talán túlzottan szeretném kisajátítani magamnak Széchenyit.

Mit válaszolhatnék erre? Először is azt, hogy a magyar reformmozgalom vezéralakja túlságosan nagy, sőt óriás ahhoz, hogy bárki kisajátíthatná. Ne is próbálkozzon senki, mert a nevetségessé válik. Bár látnivaló, hogy a magyarságnak ma is nagyon szüksége lenne hasonló egyéniségekre, mostanában mintha megközelítőleg sem születnek hozzá mérhetőek.

Nálam csupán arról van szó, hogy elzártságunk miatt csak a rendszerváltás után ismerhettem meg közelebbről Széchenyi István életét és munkásságát, juthattam hozzá olyan meghatározó műveihez, mint a Hitel, a Stadium és a Napló, vagy akár a Lovakról és a Kelet népe. Mint ahogy az is igaz, hogy a szülőfalum, az avasi Kőszegremete fölött álló Széchenyi-emlékmű és az utóbbi huszonöt évben oda szervezett kárpát-medencei ünnepségek, találkázások hatással vannak rám.

Ám a Széchenyire való hivatkozásom okai inkább az elmúlt években keresendők. Másokkal együtt úgy vélem, hogy a többször lépést vétett magyar kormányzáshoz és a pártpolitikusok által cafatokra szakított nemzethez ma senki nem szólhat olyan hitelesen, mint éppen gróf Széchenyi. (Milyen üresen kong és mennyire propaganda-ízű a mostanában nem ritkán pátosszal emlegetett nemzetegyesítés!)

Széchenyi által az a pragmatikus nemzetpolitikus szól hozzánk, aki soha semmiféle pártnak nem volt tagja, mert a pártoknál sokkal többre tartotta a civil önszerveződést. Szinte egyértelmű, hogy a korszerű hazafiság legnagyobb példaképe ma is ő – a hivatásos cselekvő, ahogy egyik neves méltatója találóan írja róla –, aki annyira szerette nemzetét, hogy a jót is és a rosszat is őszintén és keményen kimondta róla.

Úgy vettem észre, hogy őszintesége miatt szatmári tanár barátunknak már az előbbi jegyzetemben közölt idézet sem tetszett. ”Az embereket nem annyira a nemzeti érzület, mint inkább az erkölcsi és anyagi haszon motiválja.” Ezzel arra utaltam, hogy az erdélyi magyarok a maga helyén értékelték a kettős állampolgárságot és az anyaországi választásokat (benne az oda-szavazást), mert jól tudják: a mi dolgaink először, másodszor és harmadszor is itt dőlnek el, nem pedig Budapesten. Széchenyi igazát a motivációval kapcsolatban az is egyértelműen bizonyítja, hogy a Romániába irányuló magyarországi tőke nyolcvan-kilencven százalékát (ezt több lap idézte már) Bukarestben fektetik be, mert ott sokkal nagyobb a haszon, nem pedig a Székelyföldön, amelyet az érzelem okán ugye minden magyar annyira szeret. A százmillió eurók hadd fialjanak csak a Dâmboviţa partján, munkát adva sok ottani románnak (azért néhány ott rekedt vagy oda csábított magyarnak is), Csíkban és Háromszéken pedig összeborulunk a székelyekkel, együtt lengetjük a székelyzászlót és énekeljük a székely himnuszt. Az élet már csak ilyen kegyetlen, ha pénzről van szó. A nemzeti érzésnek marad a zászló és a himnusz, meg a vállveregetés, hogy legyetek jó magyarok és tartsatok ki!

Talán észrevette a tanár úr, hogy Széchenyi-idézeteim nem öncélúak, mindig valamihez kötöm őket. A felesleges múltban-vájkálás és a napi politikához igazított múltátrendezés kapcsán igazán találó a nagy reformer intelme: ”A múlt kiesett hatalmunkból, a jövő urai vagyunk!” Aligha véletlen, hogy a nagyceki Széchenyi-múzeum főbejáratánál is olvasható ez az idézet.S mennyire aktuális manapság, mikor mind több az önmutogató zsinóros és dicsekvő magyar: „Nem száj, hanem tett-magyarokra van szükségünk!” Máshol: „Ne szájjal, vállal legyünk hazafiak!”

Nehéz találni műveiben olyan mondatot, amelyben a mi sorsunkért másokat, törököt, németet, zsidót, egyéb nációt tenne felelőssé. Egy helyt azt írja: kutyát kellene temetni őseink mellé, mert kínálkozó alkalmakkor sem gondoskodtak függetlenségünkről. Kimutatták, hogy ezt a kritikus nemzet-szemléletet Ady is Széchenyitől tanulta. Ugye, tanár úr, Ön is ebben a szellemben neveli magyarságra diákjait?!