Ágoston Hugó: Fényes szellemek

Jancsó Miklós azért tartozik a filmtörténet legnagyobbjai közé, mert önálló filmnyelvet teremtett. Ennek legfontosabb eleme, mondják, a hosszú snitt, a míves képiséggel megfogalmazott lassú ritmusú jelenetek, azonban ahogy az lenni szokott, jóval több: ezek összhangja egy más módon kifejezhetetlen gondolati izzással. Mert miért nem untuk azokat a hosszú, elnyújtott jelenéseket, amelyek időt adtak nem csak az elgondolkodásra, hanem önmagunk belső megfigyelésére is, miközben a filmvászon mögé láttunk? Mert tudtuk, hogy azoknak a jeleneteknek ott van a helyük: egyediek, mint minden igazi műalkotás, tudtuk, hogy másutt és máskor úgy soha többé nem láthatjuk őket. Jancsó fekete-fehér filmjei, mint egy éjbarna szemű lány tekintete – a film néz minket, behatol az agyunkba, a lelkünkbe.

Mi, akkor, viszonylag frissen láthattuk azokat a filmeket. Ez önmagában felért egy csodával, dicsőség a bukaresti filmmúzeumnak. Jancsó alkotásait meghívni hálás dolog lehetett: világnagyság a közelben, karnyújtásnyira. De láttunk a Cinematecában Andrzej Wajdát, lélegzetállító oroszokat, olasz neorelistákat, Bergmant, sőt Fellinit is, boldog idők!...

A Szegénylegényeket magam is a legjobb magyar filmnek tartottam kezdettől fogva; egy viszonylag friss, kiterjedt „merítési alappal” rendelkező magyarországi közvélemény-kutatás most is az első helyre teszi. E felmérés szerint a második Makk Károly Szerelem című, Déry Tibor két novellájából készült remeke, a harmadik Huszárik Zoltán Szindbádja. Nem csoda, hogy mindhárom plasztikailag is csodálatos. Nálam az első helyeken van a Tanú is Bacsó Pétertől, a Mefisztó is Szabó Istvántól, és további Jancsó-filmek: az Oldás és kötés, az Így jöttem, a Csillagosok, katonák, a Csend és kiáltás, a Fényes szelek, a Szerelmem, Elektra, a Még kér a nép, a Magyar Rapszódia – ezeket mind láthattuk, és azóta is örök érvényű művészi példái a magyar „nemzeti lényeg” egyetemessé emelésének. A mai átmeneti urak, akik giccset csinálnak mindenből, ami nemzeti, vajon hogyan nézik ezeket a szabadságfilmeket, amelyek „belülről feszítették” a központosított rendszert, nyitották ki, reformálták a tudatokat? (Tudják, mit mondott a hatásvadász Nemzeti Könyvtár kiadásával megbízott kultúrvezér a sorozat indulásakor? „A Nemzeti Könyvtár a centrális politikai erőtér ajánlata hívei és leendő hívei számára.” Bizony: perszonifikálódik, jár-kel, játszadozik, de ha kell, odapörköl, és főleg ajánlatokat tesz a magyar centrális erőtér: itt a nemzeti vibrálás, egyelőre az antiszemita Tormay Cecile-lel, plusz egy nemzeti szakácskönyvvel. Szintén a centrális erőtér készül emlékművet állítani az ország hitleri megszállásának évfordulójára, a szobor még nincs, de már tetszik a nemzeti erő centrális alakjainak. Látta valaki a mi erdélyi magyar sajtónkban a petíciót az emlékmű felállítása ellen? Sötét szelek...) Nota bene: a leghitelesebb értelmezés szerint a Szegénylegények Horthy rendszerének Tanácsköztársaság utáni brutalitását akarja idézni. Bár olyan vélemény is van, hogy később (jóval a Kossuth-díj, sőt feltehetően a rendszerváltás után) Jancsó maga kádárkorszak-ellenesnek mondta...

Mindegy, nekünk a legfogékonyabb, legfényesszelesebb szakaszunkban a puha diktatúra magyar mozijának súlyos vonulata segített elviselni a ceauşescui kemény diktatúrát. Ezeknek a szó magas értelmében politizáló filmeknek a korrajzát, utalásvilágát, mondanivalóját annyira megértettük, hogy általa részeseivé váltunk a határtalan szabadságnak, amit az új művészet képes közvetíteni. A nemzeti lélek mély ismerete, a humánum elpusztíthatatlansága és az elnyomó, jogtipró rendszer gyűlölete sütött ki ezekből a művekből. Fejedelme pedig a magyar filmnek – ahogyan Illyés Gyula az irodalomnak – Jancsó Miklós volt.

Ezek után elképzelhető, milyen élmény lehetett találkozni a művésszel, Jancsó akkor már élő legenda volt. Röviden, futólag, de háromszor vagy négyszer is sikerült. Az első találkozás volt a legérdekesebb: filmkritikus kolléganőm, Halász Anna készített vele interjút, és elkísértem, vagy legalábbis ott voltam a szállodában, amikor megbeszélték, vagy utána, vagy valami ilyesmi. Később ugyanabban a szállodában Grosics Gyulával találkozhattam – szóval érdemes volt Bukarestben maradnom, nem pedig áttelepednem Budapestre, mert akkor talán nem találkoztam volna velük. Természetesen viccelek, hiszen Jancsó Miklóssal utána – igaz futólag, egy-két szóra, vagy éppen egy megszólításra – kétszer Budapesten futottunk össze könyvvásáron, filmnapokon.

Beszélgettünk, kis dolgok kapcsán tudott „megemelve” érdekes és fontos megállapításokat mondani. Persze ez pillanatnyi szellemi diszpozíció, forma kérdése is, de emlékszem, magamban megállapítottam, hogy szeret sziporkázni. Nem ismert, és mégis olyan szellemeseket mondott derűsen, olyan derű áradt égszínkék, az anyáméra emlékeztető szeméből is, hogy rajtaütésszerűen elbűvölt.

Olvasom, amit feleségei, gyermekei, tanítványai, hódolói idéznek tőle visszaemlékezve. Olvasom szakmai és politikai vallomásait. Ilyeneket: „Elhatároztam, hogy meg fogom csinálni azt a forgatókönyvet, amit leírtunk a Hernádival. És képtelen voltam megcsinálni! (...) Képtelen voltam megcsinálni azt, amit leírtam, mást csináltam belőle.” „A Még kér a nép idején én már Olaszországban éltem, és ott jöttem rá, hogy rohadtabb dolgot, mint a korai, gyilkos kapitalizmus, a föld nem hord a hátán. Pontosan fedi a valóságot az a mondás, hogy a tulajdon lopás. A politika pedig nem más, mint az a lehetőség, hogy belekerülj abba a körbe, amelyiknek módja van lopni.” Olvasom az elhalálozásáról szóló cikk egyik kommentárjában, én is ezt próbáltam fentebb megfogalmazni: „Több alkalommal személyesen is összefutottam a mesterrel, meglepő volt a közvetlensége, a szerénysége és a kedvessége, úgy beszélgettünk mintha régóta ismertük volna egymást.” Olvasom ellenzőinek az érveit is: hogy művi-mesterkélt kultúrsznob volt, keveseknek csinálta a filmjeit, felesleges „pornós” beütésekkel stb. Azt, hogy remek causeur és kedves, tartalmas ember volt, senki sem tagadja, egyelőre.

Szóval Jancsó Miklós. Elment. Egy finom úriemberrel, pazarló gondolkodóval, zseniális magyar művésszel, korszakalkotó filmrendezővel kevesebb. Mélabús sajgást érzünk, óhatatlanul, de különösebb okunk nincs a szomorúságra. Jancsó régen halhatatlan. Egy kis halál ezen nem változtat semmit. 

Kimaradt?