Ha valaki jobban meg akarja érteni a világot, annak finom hazugságait, közös sunnyogásainkat, amelyekről mind tudunk és mind hallgatunk, akkor tanácsos a legerősebb példával foglalkoznia. Észak-Koreával.

Vagyis a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal, merthogy ez az ország hivatalos neve. Ebben benne van minden: egyrészt kimarad belőle, hogy ez Koreának csak a fele, másrészt népi demokráciának hirdeti magát, és köztársaságnak. Nem akarok lelkekbe gázolni, de ha a romániai pártok megnevezéseit vesszük figyelembe, akkor hasonló távolságot mérhetünk a megnevezéseik és a valós ideológiák között: mondhatni, a mi óvodánkban – Romániában – van, akinek szocdem a jele, és van, akinek nemzeti-liberális.

Észak-Korea nem csak nevében ilyen varázslatos ország, hiszen mindamellett, hogy népi demokrácia tombol a határain belül (amelyben száz százalékkal választják újra a mindenkori leszármazottat), a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas oszlopán nyugvó kommunizmus is uralkodik. Ennek ugyan jóformán semmi köze a kommunizmushoz, hatalmukat azonban ezzel az ideológiával igazolják. Romániában sincs ez másként: itt papíron szabad vállalkozni ugyan, de bolond, aki meg is próbálja (vagy kitartó, és rámegy az élete).

Még izgalmasabb viszont a távol-keleti ország dzsucse néven ismert filozófiája, amely a hivatalosan tökéletesen működő koreai állam nemlétező hibáit hivatott korrigálni. Eszerint, ha az állam nem látja el állampolgárait, akkor azok maguk kell kikaparják az utolsó gyökeret is a földből. Teszik is, ebben a rendíthetetlenül virágzó demokráciában – gazdasága egyre csak halad, mint a gyorsnaszád, hogy klasszikust idézzünk –, milliók éheznek, kiszivárgott videofelvételek alapján vidéken már fel sem tűnik, ha egy halottat látnak az utcán.

A dzsucse filozófiának fent említett ágáról szintén Románia jut eszembe: ha az állam nem segít, majd kezünkbe vesszük a dolgokat. Ez érvényes a rendszerré vált korrupcióra, de azokra a tüntetésekre is, amelyek szemmel láthatóan egyre inkább zavarják az illetékes vállalkozókat. Az állam mintha kihátrálna a kérdésből – bár zsoldosait ráengedi a népre, mint azt a Pungeşti-i példa mutatja –, holott igazán örvendhetne, hogy a parlamenti demokráciát „segíti meg” egy ilyen nehéz helyzetben.

A kérdés itt válik igazán érdekessé: a papíron és bizonyos fokig a valóságban is működő demokrácia meddig is tart? Észak-Koreában nincs demokrácia, de a legnagyobb illetlenség volna erre rákérdezni. Egy vicc szerint a szovjet érában egy parlamenti tag Sztálint illető kritikájánál már csak az lett volna nagyobb veszély, ha egy másik képviselő feláll, és azt mondja: „de kérem, mindenki tudja, hogy nálunk nem szabad rosszat mondani Sztálin elvtársról”.

Azok a kis hazugságok, amelyek összefogják a társadalmat, hamar elillanhatnak. A magunk 1990 előtti demokráciájában is addig működött a rendszer, amíg a nép végleg bele nem unt. A mai berendezkedés is elindulhat ezen az úton: ahogy egyre kevésbé talál a hivatalos ideológiával a valóság, úgy erősödik a népharag. És akkor ki tudja, még milyen eszközökhöz nyúl az éppen hatalmon lévő szocdem, demokrata-liberális, vagy nemzeti-liberális?

Pedig itt es jobb, mint Észak-Koreában.