Napok óta Ukrajnára figyel a világ, s ha a nyugati-amerikai világsajtót olvassuk, az a benyomás alakulhat ki bennünk, hogy Kijev utcáin összecsapott a Jó és a Rossz, elkeseredett harcot vív a Múlt és a Jövő. Az orosz médiából inkább valamiféle nyugati összeesküvés képe rajzolódik ki, külföldi ügynökök által kiprovokált államcsíny, erőltetett európai gyarmatosítási kísérlet meg hasonlók. Ez utóbbitól most tekintsünk el, Európai uniós polgárokként koncentráljunk a saját házunk tájára.

Elsősorban a média és a hivatalos politikai nyilatkozatok közötti különbség szúrhat szemet. A sajtó forradalomról, forradalmi hangulatról beszél, arról, hogy a kijevi hatalom nem veszi/nem vette figyelembe a nép, az ország lakóinak akaratát, amikor leállította a társulási és szabadkereskedelmi megállapodás előkészületeit és végül nem írta alá Vilniusban az egyezményt az Európai Unióval.

Csakhogy a valóság ennél jóval árnyaltabb, még akkor is, ha eltekintünk Ukrajna katasztrofális gazdasági helyzetétől, a gazdasági kényszertől, amely bizony sokat nyomott a latban a döntés meghozatalakor. Bár az utóbbi időben valóban emelkedett az integrációt támogatók száma, tényleges, érezhető többségbe sohasem került. A lakosság ebben a kérdésben is ugyanolyan megosztott, mint amilyennek a pártpolitikai opciók is mutatják minden egyes választás alkalmával. Épp kilenc évvel ezelőtt, a narancsos forradalom is azért tört ki, mert az elnökválasztást minimális előnnyel a jelenleg is köztársasági elnökként működő Viktor Janukovics nyerte. Az ellenzék szerint csalással. A forradalom eredményeként megismételt voksoláson már Juscsenko diadalmaskodott, ugyanolyan hajszálnyi előnnyel, mint vetélytársa első alkalommal. A vörös klánok helyett a narancsos oligarchák vették át a tényleges hatalmat, gyorsan bebizonyosodott, hogy Timosenko sem Hófehérke, s az ígért Kánaán helyett a pokol szabadult az országra a politikai instabilitás és a gazdasági káosz formájában.

Aztán a négy év narancsos uralomnak köszönhetően megerősödött a Régiók Pártja, Janukovics 2010-ben már kényelmesen nyert Timosenkoval szemnben, s a tavaly őszi parlamenti választáson a régiósok a kommunisták nélkül is össze tudták gyűjteni a kormányzáshoz szükséges többséget. A vilniusi csúcs (november 27-28) óta tartó zavargások során nem került nyilvánosságra újabb közvélemény-kutatás, de az addigiak a tavaly őszi választáshoz képest lényeges változást nem mutattak, októberben még mindig a régiósok alakíthattak volna kormányt. Csupán az ellenzéki táboron belül észlelhető elmozdulás, ott ugyanis a politikai újonc boxlegenda, Vitalij Klicsko tört előre s vette át a bebörtönzött gázhercegnő vezető helyét a népszerűségi toplistán. A nehézsúlyú ökölvívó bajnok kis szerencsével és jó mozgósítással második fordulóban legyőzheti Janukovicsot, ha minden ellenzéki párt támogatója beáll mögé, de első fordulóban még mindig toronymagasan a hivatalban lévő államfő nyerne.

Az ellenzék most előrehozott parlamenti és elnökválasztást követel, de egyáltalán nem biztos, hogy meg is nyerhetné azt, mert az a bizonyos választóvonal, amely Ukrajna 1991-es függetlenné válása óta ott húzódik az ország közepén minden tekintetben, továbbra is ott van, s nem is valószínű, hogy a közeljövőben bármi el tudná törölni. Az ország keleti része több mint kétharmados többséggel a jelenlegi, „oroszpárti” hatalmat támogatja, a nyugati régiók pedig az „Európa-párti” ellenzéket. Persze, leegyszerűsített ez az orosz-, illetve Európa-párti besorolás, mert az bizonyos választóvonal nem csak – vagy nem elsősorban – politikai, hanem etnikai, kulturális, vallási törésvonal Ukrajnában.

A negyvenöt milliós ország húsz százaléka orosz, s ez a magyarországnyi őslakos kisebbség a keleti részen él és a Szovjetunió széthullása/ Ukrajna függetlenné válása óta folyamatosan szembesül az ukrán nacionalizmussal, az „Európa-párti” táborból érkező heveny oroszellenességgel.  Az ő szemükben nincs az az európai vízummentesség vagy akár kolbászból font kerítés ígérete sem, ami ezt feledtetni tudná. De a krími tatárok átállása sem várható, ők autonóm köztársaságukat féltik –jogosan – az „egységes nemzetállamban” gondolkodó ellenzéktől.

A nyugati országrészben is vannak olyan választókerületek, ahol Timosenkoék elérik a kétharmados támogatottságot, de nem mindenhol tudtak olyan elsöprő többséget maguk mögé állítani, mint a baloldal keleten. Többek között, nekünk, magyaroknak is köszönhetően. De nem csak mi támogatjuk a Régiók Pártját és Janukovicsot, hanem a román, bolgár, ruszin, fehérorosz stb. kisebbség is, és ebben az immár feketével vegyülő újabb narancsos forradalomban is minimum semlegesek a nyugati országrészben élő kisebbségi közösségek. Nem mintha nem akarnának európai vízummentességet, vagy nem éreznék magukat a nyugati kultúrkör részének. Dehogy, csak ők egy olyan valóságban élnek, ahol nincs fekete vagy fehér, minden szürkévé olvadt össze, s nekik ebben a katyvaszban kell lavírozniuk, egyáltalán túlélniük. És lehet, hogy Janukovicsot és a Régiók Pártját támogatva beláthatatlan messzeségbe kerül Európa (amit azonban nagyon leegyszerűsített változatban ígért meg nekik az EU, az elmaradt vilniusi megállapodás nem a csatlakozási folyamat megkezdését csupán szabadkereskedelmet és vízummentességet jelenthetett volna), de az ellenzék mellé állva a Svoboda feketeinges náci legényeit segítenék hatalomba.

Ők most még nehezebb helyzetben vannak, mint a narancsos forradalom idején, akkor még „csak” a Timosenko-féle ellenzék nacionalizmusa riasztotta el őket. Most viszont nem csak a valóban kifogástalan demokrata Klicsko jelent meg azon a térfélen, hanem Oleg Tyahnyibok is. A Tyahnyibok vezette Svoboda már nem valamiféle avítt nacionalizmus képviselője, hanem mindannak a megtestesítője, amitől ma Európa joggal retteghet – xenofóbia, rasszizmus, intolerancia, antiszemitizmus, orosz, cigány- és minden másság ellenesség. Feketeinges aktivista csapatai békeidőben az ukrajnai kisebbségek rendreutasításán, szimbólumainak meggyalázásán munkálkodnak, most, forradalmi időkben maszkosan, Molotov –koktélokkal, botokkal felszerelve tüntetnek „békésen” Kijev terein.

Nyilvánvalóan kényelmetlen útitársak ők Klicskoéknak, de nélkülük esélye sincs az ellenzéknek semmiféle hatalomváltásra. A királycsinálók pedig általában nem maradnak fizetség nélkül, kormányváltás esetén őket egyszerűen nem lehet kihagyni.

Az ukrajnai kisebbségek számára az utóbbi két évtized legnagyobb eredménye a tavaly elfogadott nyelvtörvény. Már a jogszabály elfogadása idején tiltakozásképpen utcára vonult a Svoboda és Timosenko Batykivscsinája, s meg is ígérték a törvény visszavonását hatalomra jutásuk esetén. Ha kárpátaljai magyar, besszarábiai román, ukrajnai orosz, lengyel, bolgár, tatár stb. lennék, bizony én sem sokat gondolkodnék azon, hogy kire voksoljak, még akkor sem, ha közben megfogalmazódna bennem a kérdés: felülírhat-e hosszú távú országos-nemzeti érdeket a pillanatnyi etnikai érdek?

Hogy mennyire nem egyértelmű, ki a Jó és ki a Rossz Ukrajnában, azt a nemzetközi hivatalos politikai reakciók is jelzik. Miközben az amerikai Fehér Ház petíciós oldalán gyűlnek az aláírások, sokan egyenesen amerikai intervenciót sürgetnek, a washingtoni diplomácia nem lemondásra szólítja fel Janukovicsot, hanem párbeszédre nógatja a feleket. De hasonló a reakció Brüsszelből is. Lengyel politikusok ott tüntettek vasárnap Kijevben, a szejm viszont határozatban ugyan szolidaritást vállalt a tüntetőkkel, de nem előrehozott választást vagy a kormány lemondását, hanem párbeszédet, békés rendezést sürgetett. (Ugyanezt hangoztatja az orosz diplomácia is.)

Talán, mert Európából is látják a Svoboda maszkosait és azt a bizonyos választóvonalat. Tudják, hogy vagy valamiféle konszenzus születik Ukrajnában, vagy előbb-utóbb valóban kettészakad az ország. Ezt azonban senki sem akarja. Ha cinikus lennék, azt mondanám, azért, mert Brüsszelnek is, Moszkvának is a teljes, 45 milliós Ukrajna kellene.