A ‘48-as, ‘56-os vagy ‘89-es csőcselék inkább indított volna petíciót, vagy ült volna le tárgyalni a hatalommal, minthogy erőszakoskodik. Vadak.

Joggal háborodnánk fel, ha valakitől ezt hallanánk. Az Egyesült Államokban – és globálisan – zajló tüntetésekkel kapcsolatos előző írásomban már reflektáltam arra, hogy mi a problémám a rettegőkkel, de érdemes részletesebben kitérni az erőszakra is.

Az első mondatra persze elő lehet húzni a gyorsfagyasztott válaszokat: más idők jártak, valódi diktatúrák ellen léptek fel, egyébként is jogosan, meg hát civilizált emberek, szükség is volt akkor az erőszakra és így tovább. Ráadásul ezeket az eseményeket mitizáltuk: ki akar emlékezni a ’48-asok antiklerikalizmusára, amikor manapság egymás hegyén-hátán szónokolnak papok március 15-én, vagy ’56 szocialista jellegére, amikor versenyt kell kommunistázni az emlékművek előtt?

Igaza volt az 1988-as Orbán Viktornak, aki azt mondta akkor, hogy „az a politikai rendszer, amely nem hajlandó tárgyalni, amely nem hajlandó a társadalom megszerveződő erőivel tárgyalni, az csak önmagának tehet szemrehányást később, amikor rálőnek”. Ami az Egyesült Államokban történik, az ilyen politikai rendszer, és ami jellemzi – és nemcsak azt az országot – az egy rendszerszintű erőszak, az a fajta erőszak, amelynek kézzelfogható jelei is, de számos rejtett mechanizmusa is.

A kapitalizmus jellegéből adódóan nem sokat ad az emberi életekre. Ha profitot remélnek, akkor beszivárványozzák a logójukat, ha rajtuk a világ szeme, akkor szembemennek a Facebookkal. De a rendszer inherens része, hogy nem a társadalmi jólét a célja, hanem a profit minél hatékonyabb termelése, amivel együtt járnak az anyagi és egyéb egyenlőtlenségek. Bekebelezi a politikát is, a neoliberális disztópia antidemokratizmusa erről szól: minden egyes árliberalizáció, minden egyes privatizáció arról szól, hogy még egy területtel kevesebbe van beleszólásunk, ha másképp nem is, de legalább pártokon keresztül. Egyre többen vannak azzal tisztában, hogy a politika, ha akarna, akkor sem tudna változtatni, mert egyre több képviseleti lehetőségről mond le a hetvenes-nyolcvanas évek óta, világszerte.

Miután a politikát is legyűrte, már nincs sok, ami az útjába állhat a tőkének. És itt jön be a képbe az erőszak. A járvány miatt milliók kerülhetnek az utcára az USA-ban. Ez önmagában csak statisztika, de ha belegondolunk abba, hogy milyen megrázkódtatást jelent azoknak a családoknak, akiket gyakorlatilag kirúgnak a lakhelyükről is, micsoda létbizonytalanságba és lefelé mutató spirálba sodródnak, akkor talán jobban megértjük ennek az erőszak jellegét. Legintimebb tárgyaikkal együtt kerülnek utcára, emlékeikkel, ruháikkal, bútoraikkal, személyes, kedves apróságokkal, amelyeket egy életen át gyűjtöttek. Lakcím híján a munkakeresés is nehezebbé válik, ha pedig tényleg nincs ismerősük, rokonuk, ahol meghúzódhatnak, akkor talán örökre hajléktalanok maradnak. Ha ellenállnak, akkor az állam – akinek őket kellene képviselnie – a rendőröket küldi rájuk, hogy a tőkét védje. Azt a tőkét, amelyik az utcára küldte őket. Teljesen elviselhető állapotok, nem? Hol a petíció, amit alá lehet írni? Beleroppan majd a hatalom.

De nincs amiért a másik kontinensen keresnünk példát. Erőszak az is, hogy Kolozsvár mellett egy szemétdombon kell élniük embereknek. Sokukat a tőkeérdek hajtotta oda, például az építkező ortodox egyház, Románia egyik legerősebb politikai és gazdasági szereplője. Erőszak az is, hogy a kolozsvári városháza a kéregetők ellen uszítja az állampolgárokat, mert sem akarat, sem erő nincs a felemelésükre. (Empátia, szolidaritás? Még kevésbé.) Erőszak az is, hogy sorra zárnak be székelyföldi, külföldi tőkéjű gyárak, és ha az emberek összefognának úgy, mint Dél-Amerikában, akkor a rendőrség szétcsapna közöttük, hogy megvédje a senki által nem ismert és nem választott részvényeseket. Ez utóbbi már csak azért is fontos, mert az állam akkor alkalmaz erőszakot, amikor már a látszatát sem akarja fenntartani annak, hogy alapelve volna a béke és a társadalom akaratának a képviselete: ilyenkor kerülnek elő a könnygázgránátok, ilyenkor zúdítják a vízágyú tartalmát a tömegekre.

Van az erőszaknak másik vetülete is. Én magam éppúgy elborzadok a holokauszttól, mint a Gulagtól meg a holodomortól, de neheztelek azokra, akik képtelenek meglátni a saját geopolitikai táboruk bűneit. A gyarmatosítás – Churchill maga is például – milliók és milliók életét szedte (és a mai napig rettenetes hatásai vannak, érdemes megnézni a reflexiókat erről), II. János Pál pápa lelkén is rengeteg halál szárad, miután az óvszertilalma az AIDS terjedéséhez jelentősen hozzájárult Afrikában, Kolumbusz is könyörtelen volt a „felfedezett” kontinens lakóival, és így tovább. Nem tudom támogatni Netanjáhú posztfasiszta politikáját sem. A telefonjaink akkumulátorához gyerekrabszolgák vére tapad, a ruhaipar Romániában is, és globálisan is fenntartja a borzasztó állapotokat. A reggeli kávénkat sem tisztességesen megfizetett, szabad emberek állítják elő. Ha az emberek (jogosan) fellázadtak a gyergyóditrói pékség dolgozókkal szembeni magatartása miatt, mit szólnának a centeket érő kényszermunkához? Mindezek az emberi sorsok, ha az egyes történeteket nézzük meg közelről, az erőszak eredményei, annak a társadalmi-gazdasági erőszaknak, amelyet a globálisan egyenlőtlen és embertelen rendszer zúdít rájuk.

Hogy ezt mi magunk érzékeljük-e, az kétes. Sok esetben mi magunk is felháborodunk. De a legtöbb olvasónak szerencsére nincsenek annyira súlyos problémái, még a félperifériás Romániában is sokunk megtalálja azokat a társadalmi fogódzókat, amelyekkel úgy ahogy kilábalunk a bajból. Azok a milliók, akikhez nem jut el a sajtó sem, akiknek a teljes ismeretségi körük mozgásképtelen és reménytelen, azok lázadnak fel időről időre (ne felejtsük el, hogy idén milyen példamutató tüntetések zajlottak világszerte, például Indiában és Chilében is – olyan országokban, amelyeknek alig hallunk valamit a jelenlegi állapotáról, ha nem olvasunk nemzetközi sajtót).

Hogy olyan emberek is bekerülnek a lázadók közé, akiknek nem kellene – autógyújtogatók, bolti fosztogatók –, az kétségtelen, de ezek egyrészt kevesen vannak, másrészt eközben a rendőrök ártatlanokat vernek agyon, ez talán fontosabb. A magyar forradalmak sem voltak makulátlanok – eleve, mind esendők vagyunk. Amit tanulhatunk belőlük, azt nem a megemlékezéseken halljuk, hanem azokban az élettörténetekben, nehéz sorsokban és szenvedésekben, amelyek megelőzték a történelmi eseményeket. Tudjuk, hogy ’48, ’56 vagy ’89 nem az unalomból és elégedettségből sarjadt, és azt is, hogy nem aláírásgyűjtésbe torkollott, ahogy a ’68-as amerikai lázadásokat sem a tarthatatlan jókedv, hanem Martin Luther King Jr. meggyilkolása váltotta ki, vagy a ’92-es Los Angeles-i események sem csak úgy pattantak ki, hanem a rendszerszintű diszkrimináció, majd Rodney King rendőri bántalmazása és az ezt követő bírósági ítélet, illetve Latasha Harlins meggyilkolása miatt. És még van példa bőven.

Most hasonló események zajlanak. El fognak halkulni és majd mitizálják ezeket is. De majd jön egy következő, és akkor jó lesz tudni, hogy az erőszak hol jelenik meg a leginkább: a Gucci-boltban fosztogatóknál, az ükapákat rabszolgaként eladók szobrának ledöntésénél, vagy ott, ahol a csillogó reklámoktól és propagandáktól nem is látjuk a valóságot. Ahová állunk majd ezekben a helyzetekben, olyanok vagyunk.