Bíró Béla: A farkaskutya és a rottweiler

Egy ideje rasszizmustól harsog a világ. De abban, hogy mit is kell értenünk ezen a fogalmon (mint a mi mai – konszenzusosnak aposztrofált – világunkban már szinte minden egyébben), ebben lehetetlen valamiféle egyetértést tető alá hozni.

A rasszizmust szótáraink és politikatudományi kézikönyveink tudománytalan elméletnek minősítik, mely a különböző emberfajták, népek közt magasabb- és alacsonyabb rendűeket különböztet meg. Ez a definíció nagyjából stimmelne is, ha megadná azokat a kritériumokat, melyek alapján az elmélet hívei valakit vagy valamit alacsonyabb- vagy magasabb rendűnek minősíthetnek. A bőrszín vagy egyéb külsődleges vonások nyilván alkalmatlanok erre. Mert mivel lenne magasabb- vagy alacsonyabb rendű a fehér, a fekete, a sárga vagy a rézbőr. Feltehetően mind a négy az adott népcsoport (tudományos terminussal is rassz) kialakulásának feltételeihez kötődik. Következésként mindenik a legadekvátabb, mert – a természetes kiválasztódás darwini törvényének megfelelően – az adott környezet éghajlati, földrajzi, élelmezési feltételeihez a lehető legmegfelelőbben alkalmazkodott. S ekként a lehető legmagasabb rendűnek tekinthető. Hierarchiáknak itt nincs helye.

Ami a belsőt, a gondolkodásmódokat, szokásokat, nyelveket, világképeket illeti, a helyzet nyilván összetettebb. Mivel a társadalmi környezet sokkal gyorsabban változik, ezek egyazon rasszon belül is erőteljesen különbözhetnek. S itt már – meghatározott kritériumok szerint – hierarchiák is felállíthatók. Az egyénekre vonatkoztatva mindenképpen. Az már nem számít rasszizmusnak, ha egy bizonyos fekete vagy fehér embert intelligensebbnek vagy kevésbé intelligensnek tekintünk, mint a másikat. Az intelligenciát manapság egzaktnak tekintett módszerekkel mérik. Bár az egzaktság igénye ez esetben is illuzórikus, hiszen az intelligenciának a tudomány ma már számtalan válfaját különbözteti meg, s a lajstrom továbbra is újabb és újabb válfajokkal bővül. Van logikai, érzelmi, nyelvi, zenei, kommunikatív, értelmezői, társalgási, matematikai, fizikai, műszaki, politikai, földművelői, üzleti intelligencia. A sor vég nélkül folytatható. A lajstrom manapság már a kétszázhoz közelít…

Bármelyiket is választjuk közülük, egy szűkebb vagy tágabb közösség egészére legfeljebb csak statisztikailag alkalmazható. S a végeredmény sem a megfelelő egyedek számától, hanem a közösségen belül betöltött szerepüktől fog függeni. A zsidóság üzleti, kommunikatív, zenei, kulturális intelligenciája azokból a történelmi helyzetekből fakad, melyekbe a befogadó társadalmak tömegesen belekényszerítették őket. A románság diplomáciai intelligenciája is sok évszázados kiszolgáltatottságából fakad. A mi – mások igényei iránti – (viszonylagos) érzéketlenségünk is a társadalom domináns rétegére jellemző fél évezredes uralom emlékével függhet össze. Mindez azonban bennünket nem tesz alacsonyabb rendűekké, de a románokat sem magasabb rendűekké. Sőt – sic transit gloria mundi – manapság már mi váltunk alkalmazkodóképesebbekké. Azzá tett bennünket Trianon, s a modern világ visszásságainak adekvátabb érzékelése. Az, hogy egy közösség egy adott intelligenciatípusnak milyen jelentőséget tulajdonít, az adott közösség (a szaktudomány által rendszerint tagadott) úgynevezett nemzeti karakterét is befolyásolja. Sem egyénenként, sem közösségenként nem lehetünk soha azonosak. (Még ha ez – sokak szerint – a modernitás egyik fő ideálja is.) Így aztán bizonyos emberek vagy közösségek (mindig egy jól definiálható kritérium alapján) „értékesebbeknek” vagy „értéktelenebbeknek” fognak minősülni másoknál.

Ahogyan az az állatvilágban is történik. Egy farkaskutya és egy rottweiler egészen más szempontokból értékesek. Mindeniket a saját erényei és képességei alapján értékeljük. Ugyanez érvényes ránk, emberekre, emberi közösségekre, nemzetekre, rasszokra is. Az eltéréseink gyakorta pénzben is kifejezhetők. Nem érünk, annyit mint az egyébként szintén sorsverte németek. Nem a hasonlóságaink tesznek bennünket egyenlővé, hanem a különbözőségeink. Hiszen minden különbözés egy új értéktípus lehetséges forrása is egyben. Egy afroamerikainak sem fekete bőrű euroamerikaiként kell egyenjogúnak lennie a fehérekkel, hanem feketeként.

A benne rejlő lehetőségeket kell értékké formálnia, ehhez azonban szabad közösségként, nem pedig (legalábbis zömmel) a fehér társadalomba kényszerített, majd valamiféle nyűggé vált idegen embercsoport gyanánt kellene élnie az életét. Ha a feketéknek a fehérek normái szerint kell kibontakoztatniuk képességeiket, záros határ időn belül nem válhatnak velük ténylegesen egyenlőkké. (Egyik évtizedről a másikra meg semmiképp.) De a rabszolgamúltat sem lehet szobordöntögetésekkel, a történelem átírásával és valamiféle fehérellenes antirasszizmussal eltörülni. Csak feldolgozni lehet(ne). Megérteni és megbocsátani. Még ha megbocsáthatatlannak tűnik is. Az amerikai fehérek zöme is a megbocsáthatatlan igazságtalanságok – elnyomás és nyomorúság – elől menekült Amerikába. S az indiánok, a négerek „elmaradottságát”, és „hitetlenségét” neki is fel kellett dolgoznia, úgymond. A vakbuzgóan keresztény spanyolnak a „hitetleneket” kellett volna elfogadnia. És megfordítva. Ez akkortájt még tökéletes képtelenségnek számított. Nem a spanyol konkvisztádorok voltak vadállatok, az inkvizíció a fehér honfitársaikat is máglyákon égette meg, merő „irgalomból”, „üdvözülésük” érdekben, úgymond. Az ok maga – az az olyan amilyen – európai történelem volt. A konkvisztádor sem bújhatott ki a bőréből. Ahogyan az angol rabszolgakereskedő is csak kora hiedelemvilágának szellemében cselekedett, hiszen a középkori jobbágy sorsa sem sokban különbözött az amerikai rabszolgáétól.

Arról nem is beszélve, hogy az olyannyira csodált görög-római civilizáció egészében is rabszolgaságra épült.

Le kellene fejeznünk Szókratész, Platón, Arisztotelész, Püthagorasz, Euripidész, Szophoklész vagy Seneca szobrait azért, mert közvetlenül vagy közvetve rabszolgatartók voltak, ahogyan azt az amerikai feketék és vérvörös társaik Kolumbusszal vagy Cervantesszel teszik?

Mindannyian bűnben fogantunk, de (legalábbis eleddig) ha méltóknak mutatkoztunk rá, elnyerhettük némi bűnbocsánatot is.

Ha az emberi farkaskutyák és rottweilerek közti különbségtételt felfüggesztjük, az emberi civilizáció fog összeomlani. Hiszen akkor a gazdasági versengés, a politikai küzdelmek, a sport, a művészet, a szerelem, minden, ami emberi, értelmét veszíti. Hiszen mindez az egyenlőség, s az ebből levezetett állítólagos egyenjogúság elvének megsértésével egyenértékű. (Az egyenlőségnek ezt a sérelmét Amerikában újabban már egészen eredeti ötletekkel próbálják kiiktatni. A szépségversenyeken – mert ugyebár egyenlők vagyunk – kifejezetten csúnya nők is indulhatnak, sőt nyerhetnek is…)

Ha az emberi kultúra és civilizáció több évezredes értékeit meg akarjuk őrizni, abban kellene egyenlőknek maradnunk, hogy a másikat nem próbáljuk magunkhoz idomítani. Merthogy éppen az tesz értékessé bennünket, hogy mások vagyunk, s ezt a másságot képesek vagyunk a lehető leghasznosabbá tenni. (Ez lehetne – a fogalmilag szintén szétfolyó – integráció voltaképpeni definíciója is.) Ha mindannyian egyetlen ős tökéletes klónjai lennénk, megszűnnénk társadalmi lények gyanánt létezni is.

Persze, nem vagyok naiv, tudom, hogy a másságot nem könnyű elviselni. Egy románnak, aki a magyar nyelvet a lovak nyelvének érzékeli, rettenetes lehetne velünk nyeríteni. Nekünk az ő nyelvét már nem nagyon esik nehezünkre elviselni, bizonyos mértékig a sajátunknak is tekinthetjük. Persze, nekünk is meg kellett fizetnünk érte. Nem volt könnyű úgy más maradni, hogy mások semmibe veszek bennünket. Ami elviselhetetlen – mert már fasizmus – a fajtisztaság eszméje. Közröhej, hogy ezt az eszmét minálunk az az Gheorghe Funar képviseli, aki „hivatalosan” is igazi korcsitúra, minimum dák-római keverék, még ha egyéb bonyodalmaktól eltekintünk is.

Őt is elviseltük, s ettől talán valamivel bölcsebbek is lettünk. Igyekszünk nem tenni másokkal azt, amit nem szeretnénk, ha velünk tennének. (Ámbár ezt már előttem is megfogalmazta valaki. Valaki, akit a mai világ szeretne mihamarabb elfelejteni.)

Nem vagyunk egyformák, legfeljebb babiloni toronyépítők, akinek nyelve az elbizakodottság hübrisze (azaz a mindentudónak képzelt tudatlanság) okán zavarodott össze… Szokrátész még úgy vélte, hogy „egyetlen dolgot tudok, hogy nem tudok semmit”. A modernitás, azaz Babilon – Szókratészt megkerülő – közvetlen folytatása már úgy véli, hogy „csak azt nem tudja, amit nem tud”. Értelemszerűen minden egyebet igen. Mi ismét egyfajta eget az egyenlőség, szabadság, testvériség egét szeretnénk megostromolni. Ezúttal is jobbára selytelenül. De az esély, hogy ki-ki a maga sajátos világából közelíthesse meg a sóvárgott abszolútumot, továbbra is nyitva maradt számunkra. A sok-sok részeredmény (azaz magában a folyamatban rejlő teljesség) vihet közelebb közös isteneinkhez.

Csakhogy ezt manapság vajmi kevesen próbálják tudatosítani…

banner_saW4mTn2_eurot_Anyasagi_webb_2024-10-15_300x250.png
banner_WcGrRqIF_eurot_Anyasagi_webb_2024-10-15_970x250.png
banner_Vs7ERmQb_eurot_Anyasagi_webb_2024-10-15_728x90.png

Kimaradt?