Mentsünk meg egy anyát címmel indított kezdeményezést a „szülők edzője”, a Habókosok Animációs Együttes lelke és mindenese, az ismert blogger, tévés, Mirela Retegan (képünkön).

A kezdeményezés lényege az, hogy az akcióba beszálló hölgyek/férfiak a nők napja alkalmából valamilyen hasznos és kedves ajándékot küldenek a gyermekeik által magára hagyatott, reményvesztett, megélhetési gondokkal küzdő anyáknak.

Az ajándékküldőknek nem kell nagy dolgokra gondolniuk, az egész akcióban egyáltalán nem az ajándék a fontos. A lényeg az, hogy az „örökbefogadott anya” érezze, hogy valaki gondol rá, hogy még fontos valakinek. A szépen becsomagolt ajándék mellé pedig az ajándékozó rövid kísérő levelet, nőnapi üdvözletet, pár melegszívű sort ír – és elküldi a rendezvényszervező cég, SC Compania de evenimente Zurli címére. Arra kell csupán ügyelnie, amire a kezdeményező is figyelmeztet: a csomagot futár útján küldje, és ne a Román Postán keresztül, mert akkor egyáltalán nem biztos, hogy március 8-ig elér majd a címzettekhez.

Nagyjából ennyi az egész.

Attól senkinek sem kell tartania, hogy esetleg túl sok ajándék gyűl össze, így aztán már nem lesz kinek elküldeni a csomagok egy részét. Nincs annyi ajándékozó Romániában, mint amennyi magára maradt, nyomorgó, örömtelen anya létezik ebben az országban.

Arra külön büszke vagyok, hogy a dicséretes kezdeményezésben Brüsszel mellett olyan erdélyi nagyvárosok vesznek részt, mint Kolozsvár, Arad, Nagyszeben, Szatmárnémeti, Temesvár. És örömmel tölt ez az is, hogy az ajándékozókkal kapcsolatot tartó személy magyar, Bartha Andrea személyében…

Érdekes módon, a szegénységküszöb szintjén élő, tehetetlen édesanyák megsegítését, „örökbefogadását” kezdeményező akció kísértetiesen emlékeztet arra a magyarországi jogszabályra, amely előírja a gyermekek számára a szülőeltartás kötelezettségét. Ezt egyébként a magyarországi Alaptörvény is szentesíti – alighanem a Kínai Népköztársaság alkotmányából ihletet merítve.

Mind a kezdeményezés, mind a törvény ugyanis a legelhagyatottabb, legkiszolgáltatottabb, leginkább segítségre szoruló kategórián, az öregek sorsán kívánna valahogyan javítani.

Az idős emberek sorsa ebben a térségben nagyon sanyarú.

A szegénységbnen élő öregek tekintetében Románia megint csak listavezető. Miután egyre több fiatal keres magának boldogulást külföldön, Románia nem csak elnéptelenedik, de a megmaradó lakossága lassan elöregszik. Statisztikák szerint az utóbbi harminc évben több mint négymillió, többnyire fiatal állampolgár hagyta el az országot. Előrejelzések szerint 2050-ig számuk további 3,3 millióval növekszik, így valamikor 2060 tájékán Románia lakosságának egyharmada hatvanöt éven felüli lesz – e korosztály részaránya jelenleg még a húsz százalékot sem éri el.

A hatvanöt éven felüliek várható életreményét illetően pedig Románia az Európai Unióban az utolsó előtti helyen áll, a nőknél 18,3, a férfiaknál 14,7 évvel. Vagyis másfél-két évtized múlva ez a kategória is elhagyja Romániát – útlevél nélkül…

Addig azonban legtöbbjük magányosan és mélyszegénységben kényszerül élni. Házastársuk, ismerőseik, barátaik nagyrészt elhaltak már, gyermekeik gondatlanságból, időhiányból, külföldön élve nem törődnek velük – mintegy példát véve az államról.

Ők a „senki öregei”.

Félő, hogy nem jár messze az igazságtól az előrejelzés, miszerint ez az ország elöregszik, mielőtt még meggazdagodna …

Jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy az állam „csak” megfeledkezik róluk – de nem így van. Egyszerűen tudatosan, megfontoltan sorsukra hagyja őket.

Neves szociológusok állítják, hogy egy nép civilizációs szintjét – egyebek között – az öregek iránti gondoskodás is meghatározza.

Romániában mostanság közel két millió idős ember él minimális nyugdíjból, a nyomor küszöbén, megfelelő egészségügyi ellátás híján, magára hagyatva, az öregkor nyomasztó magányában. A logikus következtetés tehát az, hogy Románia nem tartozik a civilizált országok sorába.

De hát miért éppen most lenne kivétel ez az ország?

Ezért hasznosnak, dicséretesnek és szépnek tartom a Habókosok kezdeményezését, még akkor is, ha egy fecske nem csinál tavaszt – de azért jelzi a kikelet közeledését.

És ugyancsak hasznosnak, dicséretesnek és szépnek tartom a magyarországi jogszabályt is, még akkor is, ha az állam törvényben határolja el magát az idős emberek viszonylag tisztességes megélhetésének szavatolásától. Arról azonban legalább mégis gondoskodik, hogy ezt a feladatot a gyermekekre hárítsa. Aztán, hogy a törvény mennyire kivitelezhető, az már nem az állam, hanem a gyermekek, a szülők – meg az ügyvédek gondja…

Az viszont már egészen más kérdés, hogy miként jutottunk odáig, hogy idegeneknek kelljen anyákat örökbe fogadniuk? Hogy hova is lett a gyermeki szeretet? És miért kell törvényben kötelezni a kereső gyermekeket a szülők megsegítésére…

Ami a világ legtermészetesebb dolga lenne – normális körülmények között.