„Kövess tábornok csapatai már Montenegró zord bércei közt aratják a babért…”  – olvasható a Tolnai Világlapja (XV. évf. 49 szám. Ára 24 fillér) 1915. december másodikai kiadásának 18-ik oldalán, ahol haditérkép is illusztrálja a délnyugat-balkáni fronthelyzetet. A lap néhány napja került elő a garázsból, miközben lendületesen folytak a kiürítési -- vagy szakszóval csapatkivonási -- műveletek. Nagyapám baka- vagy inasládája, az elengedhetetlen Singer varrógép, megpenészedett bőrcsizmák, mindenféle újabb keletű kacat: két és fél generáció ballasztja, amit szortírozni, rakodni, szállítani kell; egyszóval viszonyulni hozzá.

A személyre szabott – családi múlttal – való szembesülés annál is bonyolultabb mostanában, mert nincsenek akkurátusan letárolt levelezések, naplók, de még ritkás feljegyzések is alig, s ha igen, többnyire igen praktikus jellegűek. Ezzel szemben a történelmi léptékkel is országosnak tekintett események irodalma, mint amilyen a 89-es decemberi történések forrásanyaga szinte parttalan dokumentációval szolgál. Leszámítva az exszekus szerzők és önjelölt  szakértők grafomániás manipulációit, nehezen találni összefüggő, és a maga nemében összefüggéseket tisztázó dolgozatot például arról, hogy kik is lőttek ránk december 22. után.  Az Andrei Ursu–Cătălin Hodor–Roland O. Thomasson szerzőhármas által közzétett kutatás (Tanulmány az 1989. decemberi román forradalom áldozataival kapcsolatos bűnösségekről, in Magyar Kisebbség Nemzetpolitikai Szemle, új sorozat XXIII. Évfolyam 2018/1-2, 87-88. szám) erre a kényes, továbbra sem kellőképpen tisztázott kérdésre fogalmaz meg részleges, ám elfogadható válaszokat. Szemtanúk, dokumentumok, fontosnak vélt szereplők vallomásai révén az derül ki, hogy terroristák igenis léteztek: méghozzá a Securitate egy részének erre kiképzett egységei keltettek zűrzavart, diverziót, provokáltak bizonytalanságot és… emberáldozatokat. Az őrizetbe vett Ceaușescu nem hiába nyugtatgatta Elenát a Târgoviște határában levő kaszárnyában, hiszen egyrészt a sarokba szorított ember ösztönös bizakodása, másfelől az esetleges rendszerellenes megmozdulásokra kidolgozott akcióterv nyújtott neki érveket. Mert a hadsereg, miután nem teljesítette szó szerint a Főparancsnok utasításait, részben átállt, részben meg félreállt, de a rezsimhez hű Szeku alaposan teljesített. A történet bizarr jelenete pedig az egykori pártszékházban a forradalmárok gyűrűjében hevesen telefonálgató Iulian Vlad, akiről sokáig azt hitték, hogy ő is a jó ügy szolgálatába sorolt át.

A dolgozat leglehangolóbb konklúziója, hogy a leleplezett, letartóztatott és részben sebesült fegyveres szekusok zömét rendre szabadon engedték, vagy valahogyan felszívódtak. Később már nem lehetett hozzájuk férni, mert márciusban többségüket reaktiválták az új és „demokratikus” SRI és egyéb szervek kötelékében. Akiket meg nem, azokra vigyáztak az újra hasznossá vált bajtársak.

„Mialatt a vitéz bolgár hadsereg Monasztir előtt zúzza szét a szerb hadsereg roncsait, addig a mi katonáink már kivetették a montenegróiakat erős hadállásaikból és szívósan üldözik őket, a megvert rácokkal együtt a hírhedt Fekete-hegyeken túl” – folytatódik a Tolnai Világlap térképe alatti szöveg, s bár élünk a gyanúperrel, hogy a monarchia bakái nem pontosan ilyen egyértelmű hősiességgel és hatékonysággal nyomultak előre, abban már biztosabbak lehetünk, hogy a mi szekusaink jól elrejtőztek e pátria változatos domborzati adottságait – és hiszékenységünket –  maximálisan kihasználva.