Mégis szerencsések vagyunk mi, kisebbségben élő magyarok, hiszen megválaszolhatatlannk tűnő kérdéseinkre is van hol választ kapunk. Vagy legalább olyan kérdéseket sikerül megfogalmaznunk, amelyek átlendítenek kedvvesztettségünkön. Hogy mindez megtörténjen, csak meg kell látogatnunk több száz kilométerre tőlünk lakó szórvány vagy már zárvány magyarokat.

Erre – immár lassan 15 éve – évente többször is van alkalmunk, lehetőségünk, hiszen a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciójának tagjai közös tervbe fogtak. (Talán érdemes megjegyezni azt is, hogy a külhoni kifejezést a Konvenció tagjai kezdték el először tudatosan használni, megalakulásukkor, a Gyurcsány-féle kettős állampolgárság megtagadásához vezető népszavazés után, az anyaországon kívüli kifejezés helyett, a magyarországi újságíró egyesületek kérésére.)

A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete még a kilencvenes években riportkötet sorozatot indított Erdély felfedezése címmel, amit néhány évvel ezelőtt újrakezdett. Az is erre késztette a MÚRE-t, hogy legfontosabb partnerszervezete, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete is felvállalta a délvidéki magyarok életterének, életmódjának  leírását. Az elmúlt napokban a vajdasági fehér könyvek negyedik kötetéhez gyűjtöttünk anyagot Törökkanizsán. Ahogyan vendéglátóink mondták: a szőke Tisza, a bódító hársfaillat, a kastélyok és a rendkívüli emberek városában. Ha a település környékén, Törökkanizsa vonzáskörében élő falvakban kastélyokat nem, annál több elhagyatott, omladozó házat találtunk, rendkívüli emberekkel ott is találkoztunk. A szerb–magyar–román hármashatártól nem messze, Firigyfalván többel  is.

Az, aki véletlenül Firigyfalvára téved, s gyorsan el is suhan autójával, talán meg sem tudja, hogy legendás földön jár, Ajtony földjén, ahol Gellért püspök erősítette meg a nyugati kereszténységet. A felületesen szemlélődő azt láthatná, hogy a falu kihalóban, s története is csak másfél évszázados. Ezt hitték a helybéliek is, amíg egy periratból ki nem derült, hogy a falu idén 761 éves lett. Történelme pedig reményt is nyújthat az erdélyi csüggedőnek, ki lépten-nyomon annak tanúja, hogy kiürülnek a székelyföldi falvak, feloldódik a nagyvárosok magyarsága. A bánáti település amolyan búvópatak-falu. A középkorban Feyregháznak hívták, utalva arra, hogy szép fehér temploma volt. Aztán eltűnt térben és időben, hogy újra felbuzogjon az élet, immár Firigyfalván, úgy hogy lakói már nem is emlékeznek településük nevének eredetére.

A felületes szemlélő azt jósolja, ismét a föld alá bukik a település történelmének pataka. Csakhogy a helybéliek nem akarnak ebbe beleegyezni!

Kónyáék kis zöld oázist tartanak fenn, hogy gyerekek és felnőttek megtapasztalhassák a természetközeliség élményét A falu végén fiatal házasok serénykednek, megpróbálnak visszatelepedni a szülőföldjükre. Regina, az ötödikes kislány színésznőnek készül, mesevetélkedőkre jár szerte Délvidéken és nagyijának meséli az okos csacsi történetét, ahányszor csak kéri.

Újhelyi Nándor, a törökkanizsai önkormányzat tagja meg is sértődik, ha valaki azt kérdezi, van-e jövője Firigyházának. Azt mondogatja konokul: Azért vagyunk, hogy legyen. Hogy mennyire szereti azt a falut, ahonnan gyökerei valók, bizonyítja az, hogy a falunak emlékháza is van. Nem a faluban, hanem a falunak. Bemutatják, felmutatják mindazt, ami bizonyítja egykori lakóinak törekvéseit, hogy megmaradjanak. Az emlékház várja Kárpátmedence magyarjait, hadd látogassák meg, hadd merítsenek erőt azok, akik erősebbek, számosabbak ugyan, mint a firigyháziak, de nem hogy nem hisznek, még csak nem is hallottak a búvópatak-falvakról. Márpedig hallania kell róluk mindenkinek, ki kishitű, s tanulniuk azok példájából, kik a magyar történelmet a medrében igyekeznek tartani.

Az életre ítélt bukópatak-falvaknak pedig őrizni kell a medrét!