2004. április 25. Nincs tizenhárom óraütés, csak (!) tizenkettő van. A „derült, hideg áprilisi napon” nincs telekép, minden kétséget kizáróan ki lehet mondani, hogy „kettő meg kettő négy”, és abban bízunk, hogy most már minden egyéb magából (és ebből) következik.

Persze, tudjuk, hogy a szolgálatos fanyalgók, akiknek az a fétise, hogy ekézik azt, amit mások elértek, nem így vélekednek. Tőkés László és köre igyekezett például már az első napokban értésre adni, hogy ő azon kevesek egyike, aki belelát a jövőbe, a varázsgömb pedig azt mutatja, hogy az aradi Szabadság-szobor kiszabadítása fölött kár örömködni, hisz „a Megbékélés Parkja valójában a magyar politikai megalkuvás szégyenletes objektuma”, a szobor pedig „az elvtelen, utódkommunista irányba elhajló, nemzeti érdekeinket sértő paktumnak a látványos kulisszája”.

Bármennyire is utálhatjuk a román pártokkal kurválkodó, a büntetőügyesek megmentésére siető, opportunista RMDSZ-t, nem vitathatjuk el tőle azt, hogy 15 évvel ezelőtt kilobbizta az aradi Szabadság-szobor „kiszabadítását”. Itt persze újabb lehetőség van a fanyalgásra. Elsipíthatjuk azt, hogy az aradi Szabadság-szoborhoz – épp hosszan tartó elzártsága miatt – nem fűződik olyan erős vizuális asszociáció-rendszer, mint mondjuk Delacroix-nak A Szabadság vezeti a népet című barikádképéhez, és az igazi magyarok számára egyébként is a budapesti Hősök tere bír a legerősebb, ha nem az egyetlen vizualitással, ezen a téren. Talán még nem késő, lehetne petíciót indítani: Jobban beindulunk a fedetlen keblű plebejus nőre, mint a szürke Hungáriára, „Kellemed látom, s dobog érte mellem,/Csókodat várom szerelemben égve”. Azok pedig, akikben a szabadság utáni eszmei vágy nem a női keblek iránti erotikus kívánkozásban manifesztálódik, kérhetik, hogy a Hősök terét hozzák el, minden nagyobbacska erdélyi városba…

I used to rule the world/Én uraltam egykor a világot

A szabadság mindenkinek mást jelent – van, aki akkor érzi szabadnak magát, ha magyarul kiabálhat december 1-jén, van, aki akkor, ha magyarul írja a „primőrián”, hogy „kösségháza”. Van, amikor egyéni szabadságunkat törvény korlátozza, de ami ennél is rosszabb, a jogszabályoknál erősebbek a belső bevésődéseink, a belső görcseink, amelyektől nehéz megszabadulni. Ez utóbbi helyretételében segít a 15 évvel ezelőtti aradi sztori, a szobor a „kiszabadításának” körülményei miatt vált egy újabb szabadság-kifejezési, szabadságvágy-elmondási mód jelképévé. Vágyódunk ma a szabadságra, vagy azt sem tudjuk, hogy mi az már? Nagy szavak, de valaha erről szólt a világ, az emberi méltóság velejárója volt, ettől vál(hatott)t egészségessé egy nemzet. Elfelejtjük, hogy a szabadságért való küzdelem folyamatos, és időről-időre új tartalmakat kap.

A mi szabadság szobrunk az 1989 és 2004 közötti időszak történései miatt már nem csak az október 6-i vértanúknak, nem csak a '48-as szabadságharc áldozatainak állít emléket. Egy új típusú szabadság-küzdelem jelképévé vált: a 21. századi diplomáciai csatornákon folytatott interkulturális dialógus, az interkulturális pragmatizmus jelképévé. Igen, még ha egyeseknek fáj is, politikai kompromisszummal került új helyére, és nemcsak új helyet kapott, hanem a román kultúrához köthető harcosok és döntéshozók „társaságába keveredett”. Ez arra kötelez minket, erdélyi magyarokat, hogy nemcsak szimbolikus, hanem gyakorlati szinten is újraértelmezzük azt, amit akkor jelentett ez a szobor, és meg kell keressük azt a jelentését, amikor már tulajdonképpen szoborcsoportként látjuk. Igen, a 48-as szabadságharc, az aradi vértanúk emléke előtti főhajtás valószínűleg hosszú évtizedekig elkülöníti még „szobortársaitól”. Azok a mai fiatalok azonban, akiknek nemzeti érzelmei más korszakban kondicionálódtak, mint a miénk, a Megbékélés parkjában már együtt észlelik a két nép, a két kultúra szabadság-konceptusait. Ami egyáltalán nem baj, hisz már az egyébként is vázlatos történelemkönyvek felületes áttekintése is elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk, e két szabadság-konceptus, e két győzelem- vagy akár vértanú-konceptus alkalmanként kizárta egymást a „népek harcának zajló tengerein”.

Politikai mátrix

15 év távlatából viszont néha, főként így, kampányidőszakban azon merengünk, hogy az aradi Szabadság-szobor kiszabadítása nem-e „csak” egy szuperintelligens számítógép terméke, amely elhiteti velünk hogy Zala György alkotása ismét köztérre került, mi azonban tulajdonképpen egy tartályban pittyedünk, kábelekkel teletűzdelve. Nem arra a kérdésre kell válaszolni, hogy a szél vagy az elménk lobogtatja-e a szabadság zászlait, de azt tényként kell kezelnünk, hogy mi itt, Kelet-Európának ebben a csücskében igen sajátos szabadságdeficitekkel küszködünk. Az orwelli teleképnél lassan veszélyesebb a román nemzetféltők ténykedése. Ein Schritt zurück – ezt az üzenetet kapjuk egyre többször a román politikumtól, amely lassan úgy viselkedik, mintha be akarná szántani az országot. És egyesek még sót is szórnának rá. Mindez népbutítással párosul – a szennymédia makogását, miszerint a szabadságharc okafogyottá vált, lassan elhiszi a magyarság is. El lehet hinni a Drake-formula végeredményét, de jó lenne azt is szem előtt tartani, hogy a kozmikus utazás ma azért nagyobb utópia, mint az eszményi romániai társadalom. A földszintes politika messziről bűzlik, döglégyként donganak rajta a nackó szólamokat furulyázó, gyanús moralitású alakok. Miközben helikopterekként arról hadoválnak a közösségi pletykafészekben, hogy az elmúlt 30 évben nem történt semmi olyan, ami igazán a szabadságunkról szólt volna. Holott igen. Láthatjuk, akár a Megbékélés-parkjában sétálva is...