Hol volt, hol meg nem volt egyszer a vasfüggönyön innen, a harminc éven túl egy revolúció. Mondták róla, hogy 89-es események, becézték rendszerváltásnak, nevezték felkelésbe oltott puccsnak, (fél)fordulatnak, de mindez nem kendőzhette el az 1142 halottat és a 3138 sebesültet.

Terroristákról is szól ez a mese, arabokról oroszokról meg őshonos szellemalakokról, akiket végül nem lehetett azonosítani. Meg arról, hogy két része van a történetnek: a második fejezetben nagyjából hétszer annyi áldozatról tudni, mint az elsőben. Szól a mese arról is, hogy mit termelt ki ez a forradalomnak is nevezett történet: a forradalmárok ügyét képviselő államtitkárságot, mely a maga során igazolványokat bocsátott ki, vont vissza és adott ki újra, egy költségvetésből fenntartott intézetet, amely ötven könyvet jelentetett meg, és több kiló kérdő-, meg felkiáltójelet, illetve hiány(érzete)t. Újabban 3330 kötetnyi ügyiratot és 3280 oldalas vádiratot, amelyben érdemben a Szekuritátéról vajmi kevés szó esik. Pedig a hírhedt állambiztonságnak csak az V. Igazgatóságából, amely a legfelsőbb párt és államvezetés védelmét és a nemzeti biztonsági objektumok őrzését volt hivatott ellátni, akkor hamarjában 341 alkalmazottat tartóztattak le. Túlnyomó részüket futni hagyták. Hogy közülük a márciusi vásárhelyi „események” farvizén megint állományba kerülhessenek jó páran.

Harminc év történelmi léptékben szerény intervallum, emberi mértékkel meg épp elegendő, hogy a koronatanúk és felelősök egy része lelépjen a túlvilágra. Másik része meg már nyolcvan- és kilencvenéves aggastyán. Akik közül mutatóban esetleg elítélnek kettőt-hármat. És van egy harmadik rész... Az egykori kommunista börtönök vezetőiből is sikerült előrángatni két főpribéket és elítélni, nos, ehhez fogható ez a mostani kísérlete a katonai ügyészségnek. Ahogyan Traian Băsescu elnök 2006-ban egy 663 oldalas tanulmány piedesztáljára csimpaszkodva elítélte a kommunizmust, ünnepélyes parlamenti díszletben, hát ilyesmi zajlik a napokban.

Megamaszatolás, posztdiverzió, pancser munka: ebben felülmúlhatatlan érdemekkel bír e táj. Ezért nincs (jogilag) lezárt feketemárcius, bányászjárás. Így nem tudunk továbblépni, nem látni a következő lábnyomra szánt teret, nemhogy távlati nekifutásnak pászmáját; a skizoid sunyítás miatt, amely mindig lopva félre vagy hátraleskelve azt vizslatja, hátha megússzuk, most sem kapnak el.

A Szekuritáté klónjának (önjelölt jogutódjának)  háza táján állítólag magas hőfokon rotyog a reforrrrm: korszerű intézmény leend, mely az új kihívásoknak ugyebár profin... Újabb önáltatási hullámaink habját szürcsöljük, de már szívószál nélkül.

Kell még harminc esztendő, mire szakavatott vita kezdődhet arról, hogy akkor miként is emlékezhetünk kimerítő hitelességgel egy decemberre, mely messzire kerül tőlünk mint például most a Második Véhá. Amiről persze már tankönyvek, lexikonok és dokumentumfilmek... De leginkább a mesék(be illő) családi emlékek...