A legtöbb tizenkilenc éves fiatal számára a nyár a pihenésről, a barátokról vagy a kikapcsolódásról szól. Mate Nikolász Salamon napjai azonban egészen másként telnek. Korán kel, munkaruhát ölt, és építkezésre indul. Tudja, hogy ez csak átmeneti időszak számára, hiszen néhány hét múlva ismét visszatér arra a helyre, ahol igazán otthon érzi magát: az atlétikai pályára.

Két hete országos bajnokságon állt rajthoz, ahol újabb érmeket szerzett az ország legjobb fiatal atlétái között. Néhány hét múlva megkezdi az egyetemi tanulmányait és az új szezont. Addig azonban dolgozik, hiszen mint meséli, az atlétika Romániában nem fizet. Számára a sport az első, a munka csupán eszköz ahhoz, hogy tovább álmodhasson.

Egy kis szilágysági faluból

Désháza mintegy ezerlelkes település Szilágy megyében. Az ilyen falvakban mindenki ismer mindenkit. Ha valaki sikert ér el, arról hamar hírt szerez az egész közösség. Mate Nikolász Salamon itt nőtt fel. Gyermekkorára mosolyogva emlékszik vissza. „Nagyon aktív gyerek voltam. Szinte egész nap kint voltam. Nem szerettem bent ülni. Fociztam, futottam, mindig csináltam valamit. Középpályás voltam, nem azért, mert technikás játékos voltam, hanem mert kifogyhatatlan energiával futottam végig a mérkőzéseket. Többet futottam, mint cseleztem” – emlékszik vissza nevetve. A labdarúgás volt „az első szerelme”, nem az atlétika. Sőt, amikor ma erről beszél, mosolyogva vallja be, hogy akkoriban szinte semmit nem tudott erről a sportágról. „Azt hittem, az olimpián csak száz métert futnak. Nem tudtam, hogy több versenyszám létezik” - meséli. Ha valaki akkor azt mondja neki, hogy néhány év múlva országos bajnoki dobogón áll, valószínűleg csak mosolyog, hiszen ő focista akart lenni.

Egy döntés, amely mindent megváltoztatott

Nyolcadik osztály után a nagybányai sportlíceumba jelentkezett, mert futballkarrierről álmodott. Az egyik barátja már ott tanult, ő beszélte rá, hogy próbálja meg, csakhogy a sportlíceumban nem minden úgy alakult, ahogyan elképzelte, hiszen a futballosztályba csak igazolt játékosokat vettek fel, ő pedig nem volt leigazolva, így maradt az egyetlen lehetőség: az atlétika. „Nem volt választásom. Az A osztály atlétika volt, a B osztályba kerültek a focisták és a többi sportolók. Mivel nem voltam igazolt játékos, az atlétikába kerültem” – meséli. Akkor ezt egyfajta csalódásként élte meg, ma már úgy gondolja, élete legfontosabb fordulópontja volt. Kilencedik osztályban még mindig labdarúgónak képzelte el magát, az atlétikai edzésekre csak azért járt, „mert kellett”. Tizedik osztályban jött a „váltás”, egy bukaresti verseny során. Nem számított különösebb eredményre, mert nem gondolta, hogy bármi keresnivalója lenne az ország legjobbjai között, mégis meglepetést okozott, hiszen olyan jól szerepelt, hogy edzője hinni kezdett benne. A nyár folyamán már országos bajnokságon szerzett érmeket: két ezüstöt, egy bronzot. „Csalódott voltam, hogy második lettem, mert az első hely nagyon közel volt, de valójából senki sem számított erre a jó eredményre, még én sem” – mondja. A désházi fiú ekkor kezdte először elhinni, hogy talán mégis az atlétika lesz az útja.

Amikor egy kis közösségből indul valaki, a sikereit nemcsak a család, hanem szinte az egész település magáénak érzi. Így történt ez Désházán is. Az edzője feltöltötte az eredményeket a közösségi oldalakra, az édesanyja megosztotta az örömhíreket, és a falu napról napra egyre büszkébb lett rá. „Jó érzés egy ilyen kis faluból elindulni. Itt mindenki ismeri egymást, és amikor elérsz valamit, nagyon sok támogatást kapsz” – fogalmaz, majd hozzáteszi: a tehetség önmagában kevés, néha szerencse is kell, mert ha nem találkozik az edzőnőjével, valószínűleg most nem itt tartana. Ő volt az, aki nemcsak atlétát faragott belőle, hanem akkor is mellette maradt, amikor egy magányos, románul alig beszélő magyar fiú úgy érezte, talán jobb lenne mindent feladni.

„Azt hittem, hazamegyek…”

Amikor tizennégy évesen elindult a nagybányai sportlíceumba, még nem tudta, hogy az elkövetkező hónapok élete legnehezebb időszakát hozzák. Désházáról nézve ez a középiskola óriási lehetőségnek tűnt. A valóság azonban egészen más volt: elkerült az otthonától, idegen város, idegen iskola, bentlakás várta, és új szabályok, új emberek vették körül. A legnagyobb nehézséget mégsem az jelentette, hogy elszakadt a családjától, hanem az, hogy nem beszélte a nyelvet. „Egy szót sem tudtam románul” – meséli, ma viszont már nagyon könnyedén kommunikál, sőt a szakszavak először románul jutnak eszébe. Úgy érkezett Nagybányára, hogy egyik napról a másikra román környezetbe került. Az első napokban szinte minden beszélgetésből kimaradt, nehezen tudott kapcsolatot teremteni. A bentlakás sem könnyítette meg a helyzetét. Itt olyan társakkal került egy szobába, akik gyakran beszólogattak neki. „Volt, hogy azon gondolkodtam, hazamegyek”, de maradt, és ma már úgy tartja, hogy ez volt élete egyik legjobb döntése. „Az volt életem legrosszabb időszaka…, de utána eddigi életem legszebb három éve következett” – meséli, hozzátéve: úgy érzi, hogy Isten tartotta ott. Bár vallásos családban nőtt fel, és gyermekkorától természetes volt számára az imádság, úgy vallja, a személyes hit Nagybányán született meg benne. „Akkor találtam meg igazán Istent” – hiszen mint mondja, rendszeresen imádkozik, Bibliát olvas, és így könnyebb elviselni a verseny előtti nyomást is.

A 400 méteres síkfutás vagy a gátfutás néhány másodperc alatt eldől. Hónapok munkája múlhat egy rossz rajton, egy apró hibán vagy egy rosszul kiszámított lépésen. „A fociban, ha hibázol, még kijavíthatod. Itt egyetlen hiba miatt elveszhet több hónap munkája” - vallja. Szerinte ezért az atlétika legalább annyira mentális sport, mint fizikai, mégis azt mondja, a legnehezebb pillanatokban mindig az adott neki erőt, hogy hitt benne: nincs egyedül, vele van Isten.

Az edző, aki olyan lett számára, mint egy anya

Dana Dragoș edzővel való kapcsolata messze túlnőtt a sporton. Amikor látta, hogy a fiú nehéz helyzetben van, segített rajta: ingyen lakhatott a bentlakásban, minden nap meleg ételt kapott, és az edzéstervek mellett nevelte, figyelte, terelgette. Az érettségi előtt minden edzésre magával kellett vinnie a füzetét, mert az edzőnő leellenőrizte. Ha nem tanult, hazaküldte. „Volt olyan, hogy nem engedett edzeni” – meséli, miközben hálát ad ezért a gondoskodásért, annak ellenére, hogy az első évben még nehézkes volt köztük a beszélgetés: néha angolul társalogtak, mert Nikolász nem tudott románul, az edző pedig nem beszélt magyarul. A nyelvi akadályok időközben eltűntek, a bizalom azonban megmaradt, olyannyira, hogy bár most Nikolász Nagyváradra igazol, biztos benne: ez a kapcsolat nem szakad meg. „Ha hétvégéken hazamegyek, meglátogatom Nagybányán” – teszi hozzá.

A kívülállók többnyire csak azt látják, amikor egy sportoló feláll a dobogóra, a nyakába akasztják az érmet, készül néhány fénykép, aztán mindenki hazamegy. A néhány perces siker mögött azonban hónapok, olykor évek munkája húzódik meg. Ez alól Mate Nikolász Salamon története sem kivétel. „Sokan azt hiszik, hogy csak kiállunk, futunk egyet, és kész” – mondja mosolyogva, hozzátéve: az igazi munka jóval a verseny előtt kezdődik. Hetente hét-nyolc, néha kilenc edzés szerepel a programjában. Reggel és délután is pályára áll, a futások mellett erősítő edzések, robbanékonyságot fejlesztő gyakorlatok, gáttechnikai feladatok és hosszú állóképességi tréningek váltják egymást. A 400 méteres síkfutás különösen embert próbáló versenyszám. Nem eléggé rövid ahhoz, hogy csak a robbanékonyság döntsön, de nem is olyan hosszú, hogy be lehessen osztani az erőt. Egyetlen kör alatt a versenyzőnek a teljesítőképessége határán kell futnia. Ehhez társul a 400 méteres gátfutás, amelyet ő az atlétika egyik legösszetettebb számának tart. „Ott nem elég gyorsnak lenni, minden lépést előre ki kell számítani. Ha egy gát előtt egyetlen lépéssel elrontod a ritmust, könnyen elveszítheted a versenyt” – meséli.

Az idei év különösen nehéz volt számára

Az érettségi vizsgák és az országos bajnokság szinte egy időpontra esett. Míg más sportolók az utolsó hetekben finomhangolták a felkészülésüket, ő tankönyvek fölött ült. „Szinte nem volt időm edzeni”. A legtöbben lemondtak volna a jó eredményről, ő azonban két hete úgy utazott el Craiovára, hogy megpróbálja kihozni magából a legtöbbet. Végül két érmet szerzett és egyéni csúcsot futott. „Ezek azok a pillanatok, amelyek visszaadják a hosszú hónapok munkájába vetett hitet” - vallja. Sikerei ellenére a sport továbbra sem jelenti számára az anyagi biztonságot. Mint meséli, az országban az atléták többsége nem tud kizárólag a sportból megélni. Bár klubja biztosította számára az edzőtáborokat, az utazásokat és a versenyzés feltételeit, saját megélhetéséről neki kellett gondoskodnia, ezért minden nyáron az építkezéseken dolgozik. Visszatérve a sporthoz elmondja: „találkoztam nálam sokkal tehetségesebb sportolókkal, de nem dolgoztak eleget”. Úgy véli, hosszú távon nem a legtehetségesebbek maradnak talpon, hanem azok, akik a legkitartóbbak. A saját története is ezt igazolja. Egy szilágysági faluból indult, románul sem beszélt, amikor Nagybányára került, mégis eljutott odáig, hogy ma már az ország legjobb fiatal atlétái között tartják számon.

A 2026-os idény pályafutása eddigi legsikeresebb éve volt. A Nagybányai Sportlíceum (LPS Baia Mare) sportolójaként július 29-én, Déván aranyérmet szerzett, és ezzel országos bajnok lett az összetett versenyszámokban az U23-as országos bajnokság döntőjében. Az idény során két országos bajnoki címmel térhetett haza az összetett versenyszámokban, országos ezüstérmet nyert a Diákolimpia öttusaversenyén, szilágyságiként méltón képviselve Máramaros megyét. Emellett 400 méteres gátfutásban is országos ezüstérmes, míg 400 méteres síkfutásban és 110 méteres gátfutásban egyaránt bronzérmet szerzett az U20-as döntőben, ezzel a romániai korosztályos atlétika élvonalába emelkedett.

Új korszak kezdődik az életében

Idén felvételt nyert a nagyváradi sportegyetemre, ezzel együtt klubot vált: a CSM Oradea versenyzője lesz. Az új környezet új kihívásokat jelent számára: új edzőt, új csapattársakat, új célokat. Külön öröm számára, hogy ugyanazzal a szakemberrel dolgozhat, aki Sorin Dringót, Románia egyik legeredményesebb sprinterét készítette fel. Abban bízik, hogy ez új lendületet adhat pályafutásának. Mint ismerteti, közeljövőbeli céljai között a Balkán-bajnokság szerepel, hosszabb távon pedig szeretne kijutni az Európa-bajnokságra és a világbajnokságra. „Szeretném egyszer átélni, milyen érzés több ezer ember előtt futni egy világbajnokságon” – mondja.

Arra kértem, meséljen egy olyan pillanatról, amely különösen megmaradt benne az elmúlt évekből. Nem egy országos bajnokságot említ, hanem egy nyári napot, amikor az építkezésen dolgozva odalépett hozzá egy kisfiú, aki felismerte és gratulált neki. Valószínűleg nem tudta, milyen versenyt nyert, csak azt, hogy ő az a fiú, aki fut és érmeket hoz haza. „Nagyon megmelengette a szívemet” – mondja elérzékenyülve. Eddigi útját, sportkarrierjét összefoglalva elmondja: „nagyon nehéz volt, de megérte”, majd hozzáteszi azt a mondatot, amely talán leginkább kifejezi egész gondolkodását: „minden dicsőség Istené”. Amikor a pályafutásáról beszél, szinte minden fontos állomásnál megemlíti családját, az edzőjét, és hitét. Hálás azért, hogy egy véletlennek tűnő döntés végül új irányt adott az életének. Hálás azokért az emberekért, akik nem engedték feladni, és azért, hogy a legnehezebb időszakok után mindig érkezett valaki vagy valami, ami továbbsegítette.

A désházi gyerek, aki valaha azt hitte, hogy az olimpián csak száz métert futnak, ma már országos bajnoki érmek birtokában készül élete következő nagy versenyére úgy, hogy az útja még messze nem ért véget.